Folyt. köv. :D A vasárnapom körül történt néhány jó, és pár rossz dolog. Sosem elég az egyik, mindig kell mindkettőből.

   Egy héttel ezelőtt csütörtökön este fáradtan bár, de békésen dőltem bele az ágyba. Látszólag semmi probléma, már hunytam be a szemem, és lerendeztem az utolsó köhögésemet is. Ezután a köhögés után, ahogy nyeltem egyet, mert mindenki leszokta nyelni a nyálát (jó esetben), vér ízt éreztem a számban. Mondom nagyon jó, két hét után végre betettem az éjszakai fogszabályzót, és máris vérzik az ínyem. Ez egy tök jó elmélet lett volna, ha nem kezdem érezni, hogy szörcsög a tüdőm.Itt már tudtam, hogy ez nem az ínyem, de a lustaságom és a félelmem vihart csapott bennem, így mint egy ügyetlen borjú, úgy pattantam le a galériás ágyról. Nagyjából 5-10 percig nyalogattam köhögések után a zsepit, hogy véreset köpök-e még. Tudtam, hogy ilyen van, és azt is tudtam, hogy nem kell tőle megijedni, de amikor még nem tapasztaltad, ijesztő viszontlátni a véres köpetet magad előtt. Persze még aznap anyával lazán közöltem, hogy ez van, és másnap a suliban is mosolyogva meséltem el, hogy megijedtem, de tényleg megijedtem. Két emberre írtam rá azonnal, az egyiket kicsit sajnálom, és innen is még egyszer üzenem, hogy sajnálom, nem akartam ijesztgetni. A másik pedig barátnőm volt, de végül párnákkal felpolcolva félig ülve sikerült elaludnom. Természetesen ez vagyok én.Osztályfőnökkel reggel közöltem, de igyekeztem úgy tenni,mintha teljesen normális lenne az egész, viszont egy cooperből kihúztam magam. A hasam az fájt, talán a kreon miatt, de még a tüdőmet sem éreztem teljesen egészségesnek. Úgy értem adott kereteken belül. Ennek ellenére végigálltam egy órás ünnepséget, és plédbe burkolózva túléltem a napot.

  Kedden eljött az ideje annak, hogy lefussam a Cooper-tesztet. Izgalommal, de lelkesen álltam neki, benyomtam egy laza electro swinget, és ritmusra lefutottam 12 perc alatt 12 kört (200 m egy kör). Úgy éreztem, nem készültem ki sőt, jót tett a lelkierőmnek, hogy bebizonyítottam van akaraterőm és életerőm. Vittem, ameddig lehetett, így ha jól tudom lányok közül a legjobb lettem. Igen, büszke vagyok rá, de azt is tudom, hogy más is képes lett volna rá helyes légzéssel és futástechnikával. Nekem egy kis akaraterővel, atlétikai "múlttal" és légzéstechnikával volt több, de ezek szinte ingyen beszerezhetőek, ha valaki nagyon szeretne sokat futni. Bár véleményem szerint a Cooper-teszt csak nekem ilyen különösen nagy élmény, mások lefutják, kapnak rá egy jegyet, és az évre letudták a szenvedős köröket. Én viszont évről-évre visszaigazolást kapok általa az állóképességemről, és azt hiszem, még meg tudok állni a lábamon. :D Az azonban elkeserített, hogy az első órás futkározás után az erőnlétem két óra elteltével, már csak annyiban merült ki, hogy a lelkem hordozta testem, mert ha nincs az a feldobott hangulatom a jó teljesítménytől, akkor elalszom. Ez másnapra olyan kimerültséghez vezetett, hogy ha öt ember nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, akkor egy sem. Pedig rajtam aztán igazán nem szokott látszódni, ha rosszul vagyok, de most nagyon karikás lehetett a szemem. Végig másztam a sulin, mint egy félholt, majd hazajöttem aludni, és eldöntöttem, hogy másnap nem megyek be, ha nem akarok összerogyni egy óra közepén. Ilyen szintű kimerültséget talán már régen éreztem, és ez egy egészen picikét megrendített, de nem állok le, csak némi változtatásra lesz szükség az egészségem érdekében. Az is lehet, hogy valami bujkál bennem, mert a gyorsan lemerülő aksim mellett többet is köhögök, és néha a levegővétel is nehezebb. A változtatás azonban nem először merül fel, de először kaptam meg több oldalról is azt a kérdést, hogy: "Gondolkodtál már azon, hogy magántanuló legyél?". A válasz pedig persze, már forgattam ilyesmit a fejemben, de mindig kellemetlenül éreztem magamat utána, hiszen nem gondolom, hogy az állapotom olyan rossz lenne, hogy ilyen dolgokhoz nyúljunk. Azt azonban be kellett látnom, ahhoz, hogy ez így is maradjon, több pihenésre és odafigyelésre van szükségem, ami ennyi óra mellett szinte teljesíthetetlen. Mindig egy kicsit maximalista voltam, és most is aggódom, hogy ez egy visszalépés, megfutamodás a kihívásoktól. Tudatosítanom kell magamban, hogy ez nem egy kiskapu, ez egy lehetőség, amivel ezúttal élek is. „Nem kell kimerülésig bizonyítani, hogy mennyire fasza meg vagány csaj vagy, ezt anélkül is tudjuk!” hangzott el a mondat egy telefonbeszélgetés alatt, és azt hiszem ez a mondat éltet. Megpróbálom elhinni, hogy tényleg tudják, de talán a legfontosabb, hogy elhiggyem, én is tudom. Le kell küzdenem azt hogy minden elvárásomnak megfeleljek, mert néha kegyetlenül magasra teszem a lécet, és ez förtelmesen rossz tulajdonság, mert így sokszor egy egészséges büszkeség sem lehet az emberben, és ez okozhat önbizalomhiányt, amitől pedig nagyon sokan nagyképűek lesznek. Holott csak annyi lenne a megoldás, hogy elfogadjuk magunkat. Igen, ez néha a legnagyobb küzdelem, hogy szeresd magadat, és elfogadd magad a hibáiddal együtt. Azt hiszem ennek a bejegyzésnek igazából a "Hogyan tartsd magadban az erőt - idézetekkel tűzdelve" címet kellene adnom. :D "Azért kaptad az életed, hogy tanulj! Tanuld meg tisztelni, és szeretni a jó tulajdonságaidat - mert hidd el, hogy sok van- és elfogadni a hibáidat - mert az is van, mint mindenki másnak."

   Természetesen abba, hogy magántanulói státuszba kerülök, én is és az osztály is bele fog szokni, de egyelőre negatívan értendő izgalommal vagyok telve, hogy ki lesz az első, aki szóváteszi, hogy nem vagyok ott. Persze az osztályom rendes, (remélem ;) ) és eddig megértést tapasztaltam a legtöbb embertől, így remélem ezek után is ilyen hozzámállást fogok kapni. Mindenesetre nézek elébe a kihívásoktól részben mentesítő kihívásra, és próbálok megbarátkozni a gondolattal, hiszen ettől én még nem lettem más ember.

   Enyhén kaotikus sztorimat ezennel lezárom, és igyekszem a tapasztalataimat megosztani az üggyel kapcsolatban. :D

- Rózsalány

Nos, van beszámolni valóm rendesen, de szokásomhoz híven, bajba vagyok a sorrenddel. Talán úgy jár mindenki a legjobban, ha egy biztos pont elmesélése után beleugrok a mély vízbe.

A biztos pont: VASÁRNAP 

   A történet úgy kezdődik, hogy a Heim Pálban dolgozó magyartanárnő küldött egy üzenetet, hogy mivel szeretnék utazni. Én kikerekedett szemekkel néztem az üzenetet, hogy hova, mikor, miért? Meglepettségemből fakadóan csak annyira futotta, hogy feltegyek egy kérdést: "Ezt miért kaptam?" Majd amikor tisztázódott, hogy hova hív, mikor lesz, és miért, nagy kedvvel beleegyeztem, holott csak annyit tudtam, hogy családi nap a Ments Életet Alapítvány jóvoltából valahol (nem jegyeztem meg), és a László kórháznál találkozunk, ahol felvesz minket a busz. OK.

   Eljött a vasárnap, nagy az izgalom, mert azt sem tudom, hova megyek, de semmi pánik, szeretjük az ismeretlen kalandokat, főleg ilyen emberekkel. Pár perccel indulás előtt pedig kiderült, hogy a tanárnő küldött egy linket, amit nem küldött, legalábbis nekem nem jött át, így ő végig abban a hitben volt, hogy én tudok mindent, pedig azt sem tudtam, hol élek. Félreértés megbeszélve, tudom, hova megyek.

   A Ments Életet egy olyan alapítvány, ahol az emberek azért tevékenykednek, hogy súlyos betegséggel küzdő, vagy már azt átvészelt gyerekek életét szebbé tegye, álmaikat valóra váltsa. Családi napokat szerveznek megannyi programmal, és a gyermekek kívánhatnak is tőlük. Ez a családi nap egy lovardában volt, ahol a magától értetődő lovasbemutató mellett többek között arcfestés, ugrálóvár, előadások várták a gyerekeket. Személyes kedvencem a svédasztalos ebéd volt, ahol ínycsiklandó ételeket ehettem. Mindenből egy kicsit :D. Kiéltem gyermeki vágyaimat, és már a megérkezésünk után nem sokkal egy unikornis landolt az arcomon. A vasárnap legmeghatóbb része pedig a kívánságok teljesítése volt. Két CF-es gyermek is kapott ajándékot, de mellettük mások is megkapták álmaik biciklijét, xboxát, lovas felszerelését. Volt egy olyan házaspár, akiknek gyermekük már hat éve tünetmentes, és egy olyan kisfiú álmát teljesítették, akinek most valóban szüksége volt egy kis mosolyra. Tanúja voltam az anyai szeretetnek, mert az anya a fián végzett sikeres műtétet köszönte meg az orvosoknak, és adományozott az alapítványnak, majd a fiának is átnyújtott egy kis ajándékot. Szívmelengető érzés volt látni a gyermekeket, ahogy mosoly ül az arcukra, és állapotuk ellenére egy napra mindenki kivirul. Sajnos azonban voltak olyanok is, akik állapotromlás miatt nem jutottak el erre a rendezvényre. Én azt mondom, aki teheti, segítsen, mert működtetni, vagy támogatni egy olyan alapítványt, akik a gyermekek mosolyáért felelnek, egy becsületes dolog. Nem azért, mert elmondhatod, hogy te milyen vagány vagy, hanem azért, mert ezeknek a gyermekeknek szükségük van apró vagy akár kicsit nagyobb örömökre a küzdelem közben. Szükségük van pihenésre. Szerintem az érzés, hogy közreműködhettél bármilyen módon akár kicsit is, az fantasztikus. Tapasztalatból mondom ;) "Mindig csak adni!", mert az ezáltal kapott jóérzés kitölti szívedet, és idővel te is visszakapod, amit adtál, ha szükséged lesz rá.

-Rózsalány   

Olyan, mintha megszűnt volna az a finom kis fátyol, ami a szemem előtt volt két hétig, és most újra belecsöppenek a keserű élet zakatolásába. Nem kellene, hogy ilyen legyen. Boldognak, szeretetben gazdagnak kellene lennie, olyannak, amiből nem szeretnék elmenni.

(Naplóbejegyzés; 2018.04.18.)

   Az előző befekvésem után két nappal, fél oldalon keresztül fejtegettem, hogy miért vagyok ilyen fáradt. Persze a kiragadott részlet elég drasztikus, talán az iskola csak részben játszik szerepet a rossz érzésben, és mindenképpen fontos tényező, hogy mindkét kórházazás után rögtön lebetegedtem. A féloldalas történet azonban most sem történt máshogy, ugyanúgy több soros visszarázódás került a naplóba, de ezúttal szeretném őszintén leírni ide is, mi jár a fejemben. Ezek után pedig úgy tervezem, hogy jóval, rosszal együtt halad a blog, mert lehet ám pozitívan látni a világot, de ettől a rossz dolgok nem tűnnek el, ráadásul kipihentebbé sem tesznek. Remélem nem a fáradtság árad majd az összes szavamból, igyekszem összeszedni magamat, és véleményt formálni az iskolába járásról. 

   Elég, ha a tényeket felvázolom, és tudom, vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy ez túlélhető. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknek sokkal nehezebb vagy ezért, vagy azért. Tudom, hogy olyanok is vannak, akiknek könnyebb. Én csupán leírom, nekem milyen, hiszen ez az egész erről szól. Nem panasz, vagy nyavalygás, hiszen még megyek és csinálom, még nevetek és kapok levegőt, de azért néha lehetne csak egy kicsivel könnyebb.

   Én vagyok az az ember, akitől, ha három éve megkérdezted volna, hogy szeret-e iskolába járni, gondolkodás nélkül bökte volna ki az igent. Két éve már egy kicsit elgondolkodtam rajta, egy éve pedig azt mondom, igen, de nem így. Nos, ez lehet azért is van, mert az anyag egyre nehezebb, én pedig rájövök, hogy mi az, ami egyáltalán nem érdekel. Vagy azért, mert az óráim száma minden évben több lett. Esetleg vágynék arra az életre, amikor szabadabb kezet kapok pár dologban. Ezek lényegében teljesen normális kamasz indokok, nincs olyan pont, amire úgy lehetne nézni, hogy ez nem természetes. Ha csak ezek lennének az érveim, még meg is próbálnék szemet hunyni felettük, és néhány magamhoz intézett biztató szó után fejest ugranék a hétbe. De az igazság az, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert már nem hatnak a biztató szavak a fáradtságomra. Nincs kedvem úgy elindulni valahova, hogy tudom, ha újra hazaérek, olyan fáradt leszek, hogy állva képes lennék egyhuzamban tizenkét órát aludni. De tudom, hogy nem tehetem, és miután semmi más nem használ, megiszom egy bögre kávét olyan hat órakor, hogy egy darabig fent tartson, amíg felkészülök a holnapi napra. Leckék, tanulnivalók. Majd hulla fáradtan bedőlök az ágyba negyed tizenkettőkor, azzal az érzéssel, hogy nincs kedvem hatkor kelni. Félve elalszom, és már csörög is a vekker. Fáradt vagyok reggeltől estig, és erre csak rádob egy lapáttal, hogy olyan dologtól vagyok kimerült, amit nem is szeretek. Csak akkor tudok kedvteléssel foglalkozni, ha kihagyok valamit a napirendemből, vagy valami nagyon különleges alkalom van. Például elmarad az utolsó óra, vagy a szakkör. Most, hogy leírtam az alap problémámat, felvázolom a napjaimat:

   Egy héten háromszor van nyolcadik órám, egyszer nulladik, ráadásul egy olyan napon, amikor van nyolcadik órám is. Nincsen hat órám, soha. Tavaly azt hiszem még volt egy, de már úgy is soknak tűnt, ez pedig még több. Erre rájönnek a különórák, mint az ének, amivel egyelőre még együtt jár a szolfézs is. Lemondtam a zongorát és a drámát, amik közül a zongorát igazán sajnálom. Ha nem lennék CF-es is nehéz lenne, de ezekre még ez is rá van pakolva. Öt percre lakom az iskolámtól, gyalog. Nem volt választási lehetőségem, hogy hova megyek, mert ebben a kisvárosban ahol élek, csak egy gimi van, Pestre pedig nem tudok bejárni, mert aludni sem lenne érdemes, olyan későn érnék haza, és ehhez képest korán kelnék fel. Szóval másik város kilőve. Így hatkor kelek, hogy legyen időm kinyitni a szemeimet, és rendesen tudjam csinálni a reggeli inhalálást és légzőtornát. Néha kávéval indítom a napot, ha tudom, hogy nagyon kemény lesz, és azt hiszem már tudom, miért szoknak rá az emberek a kávéra. Így túlélhetőbbnek gondolom a napot, és hat is, mert legalább az első négy órán még tudok figyelni. Legyűröm a napot, van hogy könnyebb, van hogy nehezebb, attól függ mennyi számonkérés vár rám egy nap, vagy mennyire rontok el valamit az órán. Kitérő: Maximalista vagyok, ami esetemben már nem jó tulajdonság, de nem tudtam még fejlődni ez ügyben. Kevés sikerélmény, fáradtság, figyelmetlenség, ami rossz válaszokat szül, illetve egy éve blokkolás is jelentkezett. Kérdeznek, és egyszerűen nem jut eszembe.. Tartok attól, hogy az emberek nem hiszik el, vagy nem látják, hogy tudom, és kevesebbnek tudnak be, mint ami valójában vagyok. Hiba, amin meg kell tanulnom javítani, és talán az önbizalmam növelése sem ártana, mert bár egy sima beszélgetés alapján úgy tűnhet, tele vagyok önbizalommal és extrovertáltan pezsgek, ez ha számonkérés van, szertefoszlik. Tovább: Ha letudtam az utolsó órámat, általában csak hazamegyek ledobni a cuccomat, hogy aztán tovább állhassak egy délutáni foglalkozásra. Ha hazaestem olyan hat, fél hét fele, akkor eszek, majd neki ülök tanulni. Vagy nem megy az sem, csak bámulom a falat, hogy erőt gyűjtsek, és nem merek elaludni, mert félek, hogy nem kelnék fel. Nyolc körül el kell kezdenem az esti inhalálást légzőtornával együtt, ami nagyjából egy órát vesz igénybe. Kilenc óra, és most le tudok ülni tanulni. Tart, ameddig tart. Tíz? Tizenegy? Fél tizenegy? Emlékeztetek mindenkit, hogy még nem fürödtem, és már hat óta érzem úgy, hogy el tudnék állva aludni. Az a baj, hogy a suliban igyekszem figyelni órán, és elég okosnak tartom a koponyámban lakó csöppséget, de annyi minden van benne, és olyan fáradt, hogy vannak órák, amiken az energiám a figyelés helyett inkább az ébrentartásra használódik el. Ha van erőm, elkullogok nagyon későn zuhanyozni, majd ágyba zuhanok. Ha nincs erőm, akkor reggeli ébresztőnek marad a zuhanyzás. Nem beszéltem még az evésről és a sportról. Nagyon sportolnom kellene, ami egyenlő azzal, hogy már-már kötelezővé is lehetne tenni, de olyan energiahiányt érzek nap végére, hogy ha ránézek egy futópályára, remegni kezd a lábam. Ennek ellenére mindig megpróbálom, hogy férne bele az edzés, egy ideig tartom, és elfáradok. Szerencsére a mindennapos tesik mentenek a helyzetemen. Az evéssel hadilábon állok, ugyanis rendszerezni kellene mind alapanyagban, mind időben. Mondjuk úgy napi ötszöri étkezés, de legalább kettő-három óránként mindenképp. Ha nyugodtan sikerül megennem a tízóraimat, akkor valami történt, ilyen ugyanis szinte nincs is. Vagy behabzsolom, vagy csak egy fél szendvicset eszek meg, ami összesen annyit jelent, mintha megennék egy félszelet kenyeret egy kis sonkával és paprikával. Nem lakok jól tőle, főleg, hogy általában ahhoz is már kopogó szemekkel jutok. Az ebédszünet fél órás, de ebből lejön öt perc, amíg lejutok az ebédlőbe illetve feljutok a terembe. Huszonöt perc alatt egy normál adagot nem tudok megenni. Tapasztalataim alapján akkor sem, ha gyorsan eszem. Pedig ez most igazán fontos lenne a cukorbetegség gyanúja miatt, hiszen még mindig izgulok, hogy kell-e inzulin, vagy sem. Eleve kicsit szétszórt vagyok, e mellé még társul a fáradtság is, de a gyógyszereimre figyelnem kell. Ha elfelejtem megszívom, mert menni fog a hasam, vitaminok nélkül gyengébb az immunrendszerem, a májvédők meg csak fontosak. Ha van antibiotikum, akkor még arra is figyelni kell, és ha az van, akkor probiotikum mindenképpen kell, mert ha nem szedem, csak több fáradtságot okozok magamnak. Elméletileg orrot is kellene mosnom, de mire eljutok oda, hogy megtegyem általában már félálomban vagyok. Persze ez a nagy fáradtság betudható kamaszságnak és CF-nek is, de azt hiszem pont ezért szörnyű. Az ember csak kipihenten tud koncentrálni. Közöltem a tényeket, és azt hiszem most elmegyek aludni, hiszen ezt a bejegyzést is valami helyett írtam, aminek lehet hogy még következményei lesznek.

Ez nehéz.

Mégis miért papolok akkor a pozitivitásról, ha kimerülhetnék annyira, hogy még a negatív gondolatokkal is lusta legyek foglalkozni? Azért, mert üresen mit sem ér. Pozitív gondolatok nélkül, némi hygge nélkül nem lehet bírni. Talán azért tudom azt mondani, hogy vannak boldog napjaim, mert mosolyt viszek a nehézbe, hiszen ha nem tenném talán bele is őrülnék. Rájöttem, hogy ezt nem lehet nevetés nélkül csinálni (próbáltam), de néha elgondolkodom azon, milyen lenne, ha egy kicsit könnyebb lenne. Nem a CF-el, hanem pár számomra feleslegesnek tűnő tananyaggal.

   Az oktatás jó dolog, ha emberien működik. Van időnk gyermeknek lenni, és szeretni mellette. A diákok ki vannak akadva a tanárokra, pedig ők sem tehetnek erről. Nincs megbecsülés, tisztelet, és sajnos sokszor ez nem csak a diák részéről megy így. Szerencsére most nem botlok bele olyan tanárba, aki ne tisztelné a diákot, mint embert, de ez is kényes kérdés, hiszen az ördögi kört ki szakítsa meg? Az egyértelmű tisztelet a tanárnak járna, de sok pedagógus visel el ennek ellenére tiszteletlen osztályokat. Azt hiszem az ember kezd elembertelenedni, és csak fizikailag működő testekké válunk a világban (tisztelet a kivételnek), ha kihal belőlünk a láng. Erről filozofálhatnék oldalakat, de végül is azt hiszem, itt annyi a lényeg, hogy ha nincs energia, nincs mi táplálja a lángot. Kell a feltöltődés (többre gondolok itt, mint 5-6 óra alvás), hogy az ember tudjon tisztán gondolkodni, szeretni, megbecsülni. A fáradt test csak aludni szeretne, hiába simogatod. Ideig óráig mosolyogni fog, majd kimerül és csak teszi a dolgát ameddig bírja, befásul. De ne higgye senki, hogy ezt lehet stressz nélkül csinálni.

   Úgy hiszem, a véleményem ennyi volna, persze több sebből vérzik minden, és attól, hogy van hiba, nekünk még csinálni kell. Meg kell találni a kellemetlenben a kellemeset, úgy kell intézni, hogy maradjon idő pihenésre is, sajnos lehet, hogy ehhez le kell mondanunk olyan különórákról, amiket szeretünk. Lehet azt mondani, hogy sokat telefonozunk, sokat hisztizünk, elégedetlenek vagyunk (ismét tisztelet a kivételnek), és egy rossz generáció növekszik akár a saját vagy a nálam fiatalabbak képében, de ez nem csak erről szól. Most viszont mégis maradjunk az egyéni gondolataimnál. Nem szeretnék kimerülni, beteg lenni, egy kilátástalan életet élni.

  Most pedig mindenkitől szeretnék elnézést kérni az esetleges összeszedetlenség miatt, vagy hogy egy bekezdésben képtelen vagyok egy témánál maradni, tudjátok a hangok :D... Az agyam jár, s vele együtt a kezem is (halkan megjegyzem, ez egy három nap alatt létrehozott bejegyzés, ugyanis az egészet nem volt időm leírni egyszerre.), meg kicsit ködösen látok mostanában, ugyanis utolért a megfázás, de a lényeg megtalálható a sorok között.

Szép estét mindenkinek!

-Rózsalány

Azt hiszem, ez teszi kellemessé a kórházi vasárnap estét.

(Naplóbejegyzés; 2018.09.09.)

Ha már itt kell lennem, legyek itt jól. - Mondtam én, majd tettre találtam. 

  Szerencsére a szobámnak kitűnő adottságai vannak ahhoz, hogy egy igazán hyggelig kis kuckót teremtsek magamnak. Természetesen a múltkor is igyekeztem minden lehetőséget kihasználni, hogy  ne csak a fehér falat bámuljam, de három ágyon és három kis szekrényen nem lehetett javítani.  Most van egy ablak melletti ülőkém, mellette egy asztallal. Az asztalon fényfüzér és pár könyv, amit, ha kedvem szottyan, olvasok. Van a szobában két fotelágy (az itt aludni vágyó szülőknek, de nálam ez nincs kihasználva). Az egyik tároló alkalmatosság, a másik pedig maga az álom. Rásuhintok egy párnát, egy takarót, és mindjárt otthon érzem magam. Blogot, naplót is ott szoktam írni, illetve kitűnően lehet kifelé fürkészni a folyosóra. Múltkor egy kislány melengette szívemet, ahogy gyermeki óvatossággal és értelemmel kirakózott. Szerintem az arcizmaim elfáradtak a negyedórán keresztül tartó mosolygásban. 

Kellemes levegő áramlik be a nyitott ablakon, az ég csodaszép kék, a nap lassan folyik le az égről, és közben egy régi magyar retro koncert szól egy közeli helyszínről. Az a fajta körülölelő érzés, amit sosem akarsz elengedni. Jó, hogy nem vagyok ott, jó hogy itt vagyok, írhatok, miközben egyre jobban világít a benti sötétségben a fényfüzér. Az az aranyos kis fehér fémcsipke, amiből kiszökik a fény. Kintről a férfi selymes hangja mámorít, bent pedig a meghitt melegség boldogít. Ezt az érzést örökre meg tudnám szokni.

(Naplóbejegyzés; 2018.09.09.)

A koncert elég hosszú ideig tartott ahhoz, hogy lágy zenére aludjak el. Azt hiszem a meglepetés dalnál hullt rám az álom. Az ablakot nyitva hagytam, hogy minél hangosabb legyen a zene, így hosszú idő óta először aludtam teljesen betakarózva. Ez nagy dolog ám, mert mindig őszi hangulatba hoz a nyári egy lábam itt a másik ott után. Azonban másnap hajnalra inkább kellemetlen volt a hűvös szellő, mint sem kellemes. A hideg még a dunna alatt is rázott, amikor elért az őszi reggel. Megkértem, hogy zárják ki a hűvöst a szobából, s az ablakkal együtt szemhéjam is becsukódott. Legközelebb csak a reggeli infúzió levételénél ébredtem fel, amikor már beköszöntött az igazi reggel.

A cukros kórházi tea mámorító fellege tolakodik be szobámba, s bár nem ihatok, de a szimatolás nem tiltott. Nyitva van az ajtóm, így látom, hogy a folyosó is csak most ébred: a takarító néni álmosan pislog, és tologatja minduntalan kicsi kocsiját, nővérek rohangálnak lassú léptekben a fehér fedelű kancsókkal, egy telefon itt, egy meg ott csörög, a gyerekek sem sírnak még, csak szelíden szólongatnak anyjuk, apjuk felé. Néhol az inhalátor lágy zúgása mormol, még köhögni is csak én köhögök.

(Naplóbejegyzés; 2018.09.10.)

Szó, ami szó, tud ez kellemes is lenni, ha figyelek a környezetemre, és nem csak magamban malmozok órákon keresztül. Ebben segítségemre szolgál ablakom is, ahonnan szabadon nézhetek kifelé, és követhetem az eseményeket. Bár néha nem árt tudatosítanom, hogy az ablakon be is lehet látni, nem csak ki. Talán az unalom elleni legjobb gyógyszer, ha figyeljük mi zajlik körülöttünk. Ki mit csinál, hova megy, mit mond, kinek mondja? Vagy mi mit csinál, hol, mennyire szép? Te hogy csinálnád? Alkoss véleményt a dolgokról, beszéld meg magaddal, írd le. Csak járj nyitott szemmel a világban. Ha nincs mit tenni, tedd ezt. Így sosem lesz olyan, hogy nincs mit tenni.

- Rózsalány

A kórházi napok ismét beköszöntöttek az életembe, s amennyire nem vártam, annyira van itt. Hirtelen jött, még jól is voltam (az erősebb köhögéseket leszámítva). Megtudtam, pislogtam egyet és lám, itt vagyok. Ha kicsit tervezettebben ér, talán könnyebb bevonszolni magam. A pihenés előnye azonban még mindig itt van, és ez könnyített a rossz érzésen, hiszen egy hét sem telt el a suliból, de már délutáni alvásra volt szükségem a második nap után. Úgy értem délutáni téli álomra... Laza 2-3 órás alvás.

  Tegnap dél körül foglaltam el a főhadiszállásomat, és Morci nővér fogadott. Mikor még nem láttam, már közölték velem, hogy övé az a szoba, ahova kerülök, és őszintén jól esett, hogy az első ismerős arc az ő lesz. Érdekes volt úgy bejönni, hogy innen-onnan jön egy "Szia Fruzsi!". Ismernek, és én is ismerem őket, ez így már teljesen más. Természetesen ugyanolyan a kezelés, túl nagy különbséget nem vélek felfedezni, csak oxigénre nincs szükségem. Az viszont kétségtelen, hogy a szobám jobb, mint az előző alkalommal. Van asztal, fotel és egy folyosóra néző ablak. Ez iszonyatosan jó, mert nem vagyok magamba zárva. Bár átöltözésnél és vizsgálatoknál vannak gondok, de szerencsére van egy jó kis "hangszigetelő" függönyöm, melynek ide-oda huzigálásával szakszerű takarásban részesülhetek.

  Nos, mivel történések szempontjából új az nincsen, így a napjaim nem tesznek ki egy egész bejegyzést, de se baj, így legalább tömören pofázhatok minden egyéb érdekes dologról. Lássuk csak, vágjunk bele a két hétbe. Bejöttem a bázisra, tébláboltam egyet, branülöm még sehol, pakolni kellene, de hova, tiszta sokkban vagyok, hogy te jó ég, mekkora szoba! Aztán rendeződnek érzéseim, felfogom, hol vagyok. Branülre is sor kerül, ami megint érdekes történet. Jobb alkarba kértem, azért tudjak már pipát mosni, és mivel bal kezes vagyok, azt többet használom, ezért lehetőleg jobb kéz legyen már a nyerő. Jövök vissza, lendít a bal kéz, és a kézfejemben ott virít a branül. Szép! No, sebaj, megoldjuk mi, bár már az is fájt, ahogy szúrtak, de hátha kibírja sokáig, akkor egy szavam sem lehet. Megpróbálom nem elérni a múltkori rekordomat (6 branül, 10 szúrás). Halkan megjegyzem, a bal kezem két napig bírta. Persze ez senki hibája, tudom, a vénáim még nevelésre szorulnak. Nem elég érettek egy 14 napon át bent tartott branülhöz. Na, ennyit erről a csodás tárgyról, menjünk tovább.

  Megkaptam az első adagomat, és ezzel kezdetét vette a "láblógatós" két hét. A múltkori kitörően pozitív hangulatom most keveredik egy enyhe melankóliával, szomorúsággal, hiszen nagy bajom nincsen. Nem vagyok rosszul CF ügyileg, sőt, egész jól érzem magamat, mégis itt vagyok. Persze tudom, hogy jobb korán megfékezni, minthogy nagyobb baj legyen, és egy 111%-os Fev1 még mindig egy menő dolog, nem lenne jó lerontani. Még akkor sem, ha néha jönnek nehéz idők, elkeseredések. Egy célnak kell a szemem előtt lebegnie, érdemesen élni. Érdemesen élni pedig sokféleképpen lehet, de egy dolog biztosan kell hozzá: levegő. Én szeretnék szeretni, és kihasználni napjaimat, kedvemre valót tenni a kötelezők erdejében, de csináljak is akármit, ha nincs levegőm, mit sem érnek a tervek, álmok, célok. Persze ez csak rám van kivetítve, nekem a levegővel kell vigyázni, másnak pedig mással. A lényeg mindig egy, igyekezzünk ne roncsolni magunkat, mert abból jó sosem származik. Ez a kórházazás is rávilágított arra, hogy akkor is küzdeni kell, ha már a kis lábujjad bütyke sem kívánná a hátára a dolgot.

  Beletörődtem sorsomba, megbeszéltem magammal a továbbiakat, és megpróbáltam jó kedvet ajándékozni nekem. Drága én, ezúttal szeretném, ha elfogadnád becses meglepetésemet, melyet neked készítettem. Tessék, egy kis boldogság. Köszönöm! Arcom kivirult, és csináltam, amit kellett. Kezelést, gyógyszerek kapkodását, evést, nyugton ülést, ameddig csöpögött az adagom. Hogy milyen jól jött ez a hozzáállás! Fátyol alatt szemléltem a világot, minden olyan kedves és szeretetteljes volt. Sokszor kérdezik, hogyan tudok ilyen pozitív lenni. Sokszor magam sem tudom, talán a titok annyi, lássuk meg mindenben a szépet. Csak akkor mosolyogsz, ha szépnek találsz valamit. Persze van, hogy ez nem működik. Van, ami sehogy sem tud szép lenni, de ilyenkor sem kell elkámpicsorodni, folytasd, amit elkezdtél. Ez most nem szép? Nem baj, szomorkodj egy picit, majd keress egy újabb dolgot, ami mosolyra húzza szád. Csak ne ragadj bele a szomorkás hangulatodba. Én így csinálom, persze lehet máshogy is, van hogy nekem is más használ, de most ezzel csaltam ki magamat a gödörből. (Ha így haladunk, egy nap kitesz egy bejegyzést! :) )

  Ez így is lett, sejtettem, hogy nem a történésekkel, sokkal inkább a hozzáállással, érzelmekkel fogom elhúzni a bejegyzést. Ezen a napon nem is történt más a gondolkodáson kívül, ahogy megérkeztünk, ilyen-olyan intézkedések után bealudtam (szokásomat megtartva).

Szép hetet mindenkinek!

-Rózsalány

Egy hét tábor után, ahol igazán magyarnak érezhettem magamat, több népdalt hallgatok, mint egész életemben összesen.

Adódott egy fantasztikus lehetőség, ami talán a véletlen műve. Kimehettem Macedóniába egy hétre. Egy tábor keretében rengeteg újat, szépet, érdekeset hallottam, láttam, és bár sok köszönet hangzott el megannyi ember szájából azok felé, akik tehetnek a tábor létrejöttéről, de most én is egy nagy KÖSZÖNÖM-öt ajándékozok mindenkinek, aki miatt most megőrjítem a családomat a magyar kultúra hangos ismertetésével.

A véletlen lenne csupán? Na figyeljetek: Miután elvégeztem nyelvi előkészítős osztályt, erősen tettre készen álltam hozzá ahhoz a dologhoz, hogy zeneiskolát váltsak, és a zongora tanszakra a következő tanévben másik intézmény keretein belül járjak. Ez a gondolat már egy évvel azelőtt is megfordult a fejemben, de szerencsére nem történt változás, a zongoratanárnőm az egyik legaranyosabb ember volt (és még mindig az) az életemben, így sajnáltam volna otthagyni. A távolság viszont nagy úr volt, így NYEK végén már tényleg nem tudtam tartani az utazgatásokat (min. 4 óra egy héten). Majd kaptam egy telefont Tanárnőtől, hogy már nem tanít többet a zeneiskolában, így a váltás természetes szomorkodással lett egybekötve, és azt sem kell sajnálnom, hogy őt kell otthagynom. Amikor viszont felvételiztem a saját városomban lévő zenesuliba, hiába írtam be a zongorát, népi ének tanszakra kerültem, mert a meghallgatáson "megfelelőnek" találták hozzá a hangomat. Én pedig belementem. Szeretek énekelni, nem is volt soha idegen az ének tagozat révén, hát miért is ne. A bökkenő csak az volt, hogy a két tanszak nem engedélyezett, így a zongora csak magánban működhet. Működött is egy darabig, amíg nagy teher nem lett, és lemondtam róla. Persze itthon folytatom, és iszonyatosan szeretem. Így történt, hogy hivatalosan énekelek népdalokat, és ajánlottak be a macedón táborba egy citerás lánykával együtt. 

- Köszönjük, az életed nagyszerű, de hallhatnánk pár szót a táborról is?

- Nyughass már! Éppen most jönne! Ha csendben maradsz, mindenki hamarabb megtudja.

Külföldi tábor, idegen nyelv, messze az otthontól, ismeretlen emberek, ismeretlen ügyelőtanárok, ismeretlen csapattársak. Meg énekelni is kell persze, de még nincs gyakorolva citerával az ének. (Erre egy nappal indulás előtt kerítettünk sort, hogy bebizonyítsuk, az utolsó pillanat is ér valamit.) Ezen felül pedig még mindig CF-es vagyok, ezt is meg kell oldani. Hihetetlen, hogy egy hét, sosem voltam még táborban (tényleg nem), főleg nem hét napig. Sokat kell utazni, egy szó, mint száz, eléggé be voltam parázva a tábor előtt, de tudatosítanom kellett, hogy az indulás hajnalán már úgy sem az izgalomra fogok figyelni, addig meg minek parázzak hitelbe? No, de kezdjük az elején, kicsit komolyabb dolgokkal, akit nem érdekel, egy bekezdéssel arrébb folytassa. ;)

A CF nem akadályoz meg abban, hogy egy hétig egyedül táborozzak egyet, messze a hazámtól. Úgy, hogy a táborban nagyjából senki nem tudja milyen étel a Cisztás Fibrózis. Egyáltalán finom? :) Egy kérése volt csoportvezetőnknek, aki "Magyarország krémjét" vitte, hogy szakorvosi jelentést vigyek, mit kell szednem, és hogy el tudom magam egyedül látni. Utóbbi a doktornőm szerint így is van, idézem: "Azt írtam a papírra, hogy önállóan el tudja magát látni" majd vetett rám egy bizalomteljes pillantást. Igen, el tudtam végezni, köszönöm a bizalmat! :) Bár az ügy kicsit nehézkes volt. A hűtős gyógyszeremet csak a konyhában tudtuk "elszállásolni", de a konyhások nem hogy magyarul, de angolul sem tudtak. Így a kommunikáció kicsit nehézkes volt, általában nyakon csíptem egy magyart, aki tudott macedónul, és elkérettem vele. A pipáimnak sem volt valami fantasztikus helye, de megoldottam, én mit nem oldok meg? Már csak egy dolog maradt ki a problémás tények közül. Szinte minden este éjfélkor, hulla fáradtan értünk haza, és minden reggel hétkor keltem, hogy megcsináljam a reggeli kezelést. Mit ne mondjak, nem volt egyszerű éjszaka rászánni magam, majd reggel kivergődni magam az ágyból, hogy szipuzzak egyet. De a szükség nagy úr, elhanyagolni -főleg egy táborban- nem lehetett. Mással pedig igazán semmi gond nem volt, ami a CF-el kapcsolatos.

Na visszajöttem az érdekes részekkel! Szombaton hajnali ötkor indult el a busz, majd kb 4 óra határ előtti toporgással együtt, másnap hajnali fél háromra érkeztünk meg a tábor helyszínére, Krusevoba. Visszafelé nagyjából ugyanezzel a szerencsével, reggel fél tízes indulás, majd másnap hajnali fél ötös érkezés. Az ott eltöltött öt teljes nap viszont kárpótolt mindenért, hiszen felejthetetlen élményben volt részünk. 

Megtanítottuk a magyarul nem beszélőket számolni, köszönni, és egyéb érdekes foglalkozások keretében dalt tanultunk (nagyon megtisztelve éreztem magamat, mert mi ketten kaptuk a feladatot, hogy citerával és énekkel betanítsuk a népdalt), ékszert, könyvjelzőt, tolltartót készítettünk, vagy rajzoltunk. Természetesen a játék sem maradhatott ki, ami segített ismerkedni. Miután túltettük magunkat azon, hogy kiejtsük a másik nevét, már nem gátolt meg minket semmi abban, hogy odamenjünk a másikhoz, és váltsunk pár szót. Ha nem foglalkozásokon vettünk részt, akkor egy-egy városban kószáltunk. Körbenéztünk Krusevo, Ohrid és Bitola főutcáin, majd megnéztük a táncosok fellépését. A fellépés része voltunk mi is a citerás lánykával egy dalcsokor erejéig. Szinte mindennap hallgattunk népzenét, a felvett szokás pedig hazáig kísért. Ha ezek közül egyiket sem csináltuk, akkor éppen ettünk. Furcsa kinézetű tábori kaját (a kinézet ellenére a legtöbbször meglepően finom volt), pizzát, fagylaltot és egyéb finomságot.

Elmentünk olyan emberekhez, akik családjukba is fogadtak magyar embert annak idején, és szívélyes vendéglátásban részesültünk. Megkínáltak mámorítóan édes macedón édességgel, majd elhangzott a legszebb mondat a tábor során. "Ebbe a házba bármikor, akár hívatlanul is fogadunk magyar embereket." Nekik is énekeltünk, majd hálás szívvel távoztunk. 

Nagyjából minden nap éjfél körül értünk vissza a diákszálló területére, így mindenki kómásan az ágyba bújt, természetesen miután lecsekkolta instagram oldalát, és maga is kitett egy-egy story-t, bejegyzést. (Én is ezt tettem, miután megcsináltam a kezelést.) Ágyba pedig -táborozók szokásaihoz híven- általában fél egykor vagy kettőkor kerültünk.

Amit sosem felejtek el, az az érzés. A büszkeség, a szeretet, a hála. Lehet, idővel kikopnak az emlékek, és -ez ne történjen meg- az emberek vagy az, amit mondtak, de az érzés, amit a tábor adott nekem, sosem fog eltűnni a szívemből. Olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akik egyszerűen csodálatosak. Így talán századjára is kijelenthetem, hogy érdemes volt elmenni.

A mókás pillanatok pedig csak habot alkottak a tortán, ezeket a pillanatokat a beszélgetéseink adták, vagy a fáradtságunk. Rengeteg belső poén született, ami már mind a hatunk életének része marad. Olyan élményünk is volt, amikor egy városi macedón eladónő felismerte a magyar nyelvet, majd mikor megdicsértük az áruit, egy szerény "köszönöm" volt a válasza. Élvezték a táncos fellépéseket a város lakói, és lelkesen vettek részt a körtáncban is. Egyszer egy kedves hölgy fényképet készített velem, mert éppen a fellépő ruhámban álldogáltam a többiek mellett. Elfogadást, szeretetet éreztem a macedón emberek felől, és ez rettentően feltöltött.

A tábor legszomorúbb része pedig a búcsúzás volt. Egy hét alatt nem lehet teljesen kiismerni valakit, de el lehet dönteni, kit szeretnél megismerni. Jó sok ember állt be ebbe a sorba nálam, és szomorú volt elszakadni tőlük, hiszen csak most tanultam meg a nevüket, de már okot ad rá az élet, hogy elfelejtsem. Persze, akik igazán megmaradtak, remélem nem kopnak ki sem névügyileg, sem másként.

Most pedig jöjjön a plusz:

Jó tanácsok:

• Töritanáromtól származó három szóval magyaráznám el, mit NE csináljunk tábor, utazás, vizsga, esetleg fellépés előtt. HITELBE NEM IZGULUNK! Elég akkor, amikor ott vagy. Egy heted lesz izgulni tábor idején. Ha előtte teszed, nem koncentrálsz azokra a dolgokra, amiket akkor végzel.
• Amikor bepakolsz a bőröndbe, írj egy listát arról, miket teszel be! Így könnyebb lesz összepakolni, bár én nem használtam, de sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség. Inkább csináld meg feleslegesen, annyira nem nagy munka.
• Ne tegyünk el túl sok szendvicset az útra, mert attól félünk, hogy éhen veszünk! A végén csak a kukában landolna. Nasiból sem érdemes túl sokat, inkább vigyünk pénzt, hogy helyi dolgokat vásároljunk be a visszaútra.
• Egy zsúfolt helyen, ha látsz valami szúnyogot, MEG SE PRÓBÁLD LEÜTNI! Lehet úgy jársz, mint én, és egy idegen férfi elé csapsz közvetlen. A tábor egész ideje alatt ez lett az egyik belső poén, még Magyarország krémjén kívül is, és egymás elé csapkodtunk. Bár mókás dolog született belőle, de a helyszínen rosszul is elsülhetett volna, szóval inkább ne. :D
• Tanulj angolul! Fontos, hidd el! :) Rá kellett jönnöm, hogy tök jó, van egy német nyelvvizsgám, tudok németül kommunikálni, csak a kutya sem érti, mert mindenki angolul tanul. :) Volt pár nehéz helyzetem, de kezem lábam még mindig volt, hát használtam. Meg persze nem nulla az angol tudásom, csak kevés. Ha bajban vagy a nyelvekkel, a sorozatokat még mindig ajánlom, de ha olyan vagy mint én, aki egy sorozatot képes végignézni, és az is magyar, akkor nézz youtube-on videókat. Ott könnyedén találsz neked tetsző tartalmat. Ezzel nem azt mondom, hogy a német nem fontos nyelv. Nagyon fontos, és használható, de nem mindenhol. Így jó, ha a német, spanyol, olasz, orosz, szerb (bár aki ott tudott szerbül, az jól járt, mert a macedón hasonlít a szerbre, így nem kellett vért izzadni, hogy megértsék egymást), dán (stb.) és nem utolsó sorban magyar nyelvtudásod mellett angolul is tudsz kommunikálni.

Pár megfigyelésen alapuló tény:

• Sok a kutya. Legyen kóbor, vagy csak magányos sétára induló gazdis kutyus, kint van. Kicsi, nagy, közepes, de egyik sem bánt. Simit kér, majd továbbáll.
• Macedóniában terem kivi.
• Az Ohridi tó, olyan, mint egy tenger. Hatalmas, és gyönyörű a partja.
• Minden olcsó. Nagy pénzből pedig szinte mindenkinek  nehéz volt visszaadni.
• A táj egyszerűen gyönyörű! Mindenhol hegyek...
• Életembe nem botlottam bele annyi keresztbe, mint ott.

Már itthon vagyok, és bővítem élményeimet. Az egy hetet pedig sosem felejtem, nagyon köszönöm, hogy ott lehettem!

- Rózsalány

Egy rövid időre úgy tűnhetett, hogy felszívódtam a blog felszínéről, de aggodalomra semmi ok, itt vagyok. A nyaram pörgős, mindig van valami, hogy ne unatkozzak. Végül minden napra sikerül betartanom, hogy ne legyek egyedül, még akkor is, ha ez nap elején látszólag kivitelezhetetlen. Valaki mindig megtalál, hogy kimentsen unalmamból. Persze néha jó feltenni a lábamat, és élvezni, hogy pihenhetek. Egy hűsítő limonádéval a hőségben, egy jó könyvvel és egy puha párnával. Ha nem lenne meleg, még gyertyát is gyújtanék.

Születésnapom alkalmából kaptam egy könyvet. Nagy betűkkel az elejére van írva, hogy HYGGE, a dán életérzés, amely boldoggá tesz. A cím lenyűgözött, már az is örömmel töltött  el, hogy könyvet tarthatok a kezemben, mely a boldogságról szól. Nem estem neki rögtön, hagytam, hadd érjen egy kicsit a könyvespolcomon, szokja meg a teret, nézzen körül, élje be magát a környezetbe. Nagyjából egy hét után kezembe vettem, megtapogattam, lapjait átforgattam, kezemhez szoktattam. Minden könyvnél így van ez, de ez különlegesebb a többinél. Leírja a hygge (hüge) érzését, és magát a könyvet olvasni is pont olyan, mint a hangulat, amit leír. Igazán hyggelig.

Na, de mit is jelent az, ha valami hyggelig? Vagy mi az a hygge? Meik Wiking több, mint 250 oldalon mesél nekünk a hygge fogalmáról, arról, hogy a dán életfelfogásnak mennyire alapja ez, illetve betekintést ad a Boldogságkutató Intézet hyggéről szóló tanulmányaiba. Statisztikákat mutat nekünk, és összefoglalja, miért a dánokat tartják a világ egyik legboldogabb népének?

Bár még járom a lapokat sorban, és nem értem a végére, azt hiszem mégis meg kell osztanom felfedezésemet. Azt, amit csinálok télen, nyáron, ősszel és esetleg tavasszal, amit érzek olyankor, ahová elröpít, az a hygge. Nem ez volt életem központja, de mindig szakítottam időt egy igazán hyggelig elfoglaltságra. Mindenkinek megvan, amikor télen egy forró teával, kakaóval vagy kávéval bekuporodik a kandalló elé vagy az ágyba, meggyújt néhány gyertyát, esetleg életre kelti a fényfüzérek fényeit, és beszélget a családtagjaival, vagy egyszerűen csak olvas, rajzolgat. Minden ember más-más elfoglaltság keretében érzi magát meghittnek, nyugodtnak, boldognak.

A hygge eseményeim általában kicsit kirúgnak a hámból. Mivel cukordiétán vagyok, így a cukros ételek/italok elkerülendők, de nem kivitelezhetetlen hogy édesség fogyasztására való hajlamaimat kielégítsem. Vannak biztos helyeim, ahol találok diabetikus gumicukrot, pillecukrot, és még a kakaómat is egész egyszerű cukormentesen édesíteni. Így ezek a hozzávalók elengedhetetlen részei a boldogságnak. Talán cukordiétával még élvezetesebb az a pár alkalom, amikor habzsolhatom a pillecukromat, miután gyertyaláng felett megsütöttem. Képzeljétek el, amikor egy kisgyerek fülig érő mosollyal tömi magát a nyúlós, mámorítóan édes finomsággal. Na, pont úgy nézek ki, és nem szégyellem, iszonyatosan felemelő érzés. Amellett, hogy kikapcsol, még finom is.

Ez az időtöltés azonban több, mint édesség. Egy lágy zene, és gyertyák nélkül nem lenne hyggelig az este. Ha nagyon meleg van, akkor talán elengedem az "élő fény"-t, de a fényfüzérek sosem maradnak kikapcsolva. A szobámban (ami olyan pici, hogy három ember már csak ülve fér el kényelmesen) összesen négy fényfüzér van, a leghosszabb a galériaágyon van végigvezetve. A fény olyan megnyugvást ad, amely elfeledteti a rossz dolgokat. Kitörli, miért kell izgulni, ellazít, segít feltöltődni.

Ha mindez megvan, akár teljes is lehet az élmény, de alkalomadtán hiányzik valami a képből. A társaság, a közös evés, ivás, beszélgetés még teljesebbé teheti a már így is meghitt hangulatot. Pár jó barát, akik közel állnak hozzád és a család is békés, nyugodt hangulatot teremthetnek köréd, akik között szeretetben érezheted magadat. A közösség erősít, és kizökkent a magányból. Azt hiszem, számodra kedves, mosolygó emberek között eszedbe sem jut magányosnak érezni magadat.

Összefoglalva ennyi lenne az én hygge élményem, de a végén nem hagyhatom ki a kedvencemet. Nyelvi előkészítős évemben a legtöbb órám német nyelvtanból volt. Heti kilenc nyelvtanórával pedig elég sok írásbeli házit kaptunk. Második félévben pedig mellé jött a nyelvvizsga feladatlapok otthoni kitöltése is. A szóbeli feladatokat sosem tudtam megnyugtatóvá varázsolni, de az írásbeli leckék megírása néha élvezetes pont volt az életemben. Nem mondom, hogy mindig mindenem kész volt, mert volt, hogy kipurcanva értem haza és örültem, ha aludhatok összeroppanás nélkül, de az a pár nap és pár óra, amikor rituálé szerűen írtam meg a német nyelvtan házimat, felejthetetlen emlék marad. Azt hiszem életem végéig megmarad az érzés, amikor lágy gyertyafény mellett, asztali lámpánál, egy bizonyos zenére súroltam a ceruzát munkafüzetemhez. A levegőben karácsony illat szállt, még akkor is, ha már tavasz volt, és félelem, gyomorgörcs és minden egyéb kellemetlenség nélkül néztem a szavakat, olvastam a szabályfüzetet, és kellemesen töltögettem ki a munkafüzetet. Nyelvi előkészítős évem legszebb emléke, ami a tanulással kapcsolatos. Ezt még akkor is bevallottam.

Kívánok mindenkinek nagyon hyggelig élményeket, pihenjetek, hiszen nyár van. Adjatok magatoknak, családotoknak néhány órát, ami meghitt és kellemes, és nincs benne más, csak boldogság!

Álltam a tó mellett némán, hallgatag. Hűvösre járt az idő, kellemetlen, csípős szél fújta be magát csontjaimba. Eddig lenge kabátom összehúzásával vacakoltam, de már sem a dzseki, sem a porba ejtett szatyrom nem zavart. Egy tárgyat szorongattam hideg kezeimben, néztem, és belül sírtam. Tudtam, hogy ki kell eresztenem karmaimból a múltam egyik darabját. Tudtam, hogy ha nem engedném el, fájna. S amíg ezek a gondolatok cikáztak fejemben, öklöm erősen szorított. Nehéz pillanat volt, meg kellett birkóznom érzéseimmel. Mindennel, ami eddig mellettem tartotta ezt a tárgyat. Azt sem tudom igazán, hogy én tartottam-e fogva, vagy az engem. Ez már azonban teljesen mindegy. Szóval álltam a tó mellett némán, hallgatag. Figyeltem a hullámokat, amiket a szél gyártott. És ahogy figyeltem a vizet, belül remegtem, lelkem pedig győzködte testemet, hogy hajítsa messzire a fájdalmat. Majd egyszer, mikor erőt vettem magamon, lendületet vettem, és kiszabadult a tárgy szorításomból. Élesen vetette magát alá a hideg hullámoknak. Elsüllyedt, és a mélybe rohant vele együtt ezernyi fájdalom. De bármennyire okozott égető könnyeket, idézett fel megannyi rideg emléket, fejembe ijesztő gondolatokat vésett, azért fájt elengedni. Egyszerre volt felszabadító, és földre rogyasztó érzés. Elengedtem, utána pedig egyszerűen leomlottam volna a földre. Markolásztam volna a nyirkos homokot, remegtem volna. A sok volna azonban akkor nem kapott helyet, mert nem voltam egyedül. Valaki átkarolt, magához ölelt, megtartott. Talán ő sem érzékelte, de ha nem ölel meg, a "volnák" sorozata végbemegy. Így viszont hosszú másodpercekig küzdöttem, hogy állva maradjak, és nem estem el. Erősen szorítottam ökölbe kezemet, és ha kívül nem is törtek elő a könnycseppek, belül már régen sírtam. Annak az embernek, aki akkor mellettem állt, nagyon köszönöm, hogy nem hagyott elesni. (2018.06.22)

Nem a legvidámabb a téma, amivel ezúttal előrukkolok, de legalább teszek róla, hogy ne legyen unalmas a blog.

  Nos, egészen az elengedés pillanatáig én sem hittem el, hogy ehhez a tárgyhoz ennyire kötődöm. Pedig egy igen meghatározó, traumatikus emlék kapcsolódik hozzá, és két költözést is túlélve kísért(ett) tovább. Nem szeretném kifejteni az emléket, és a tárgy "kilétét" sem szándékozom nyilvánosságra hozni, mert a mondanivaló szempontjából teljesen lényegtelen információ. Igazából konkrét mondanivalót sem szeretnék közölni, tehát jöhet a kérdés, mit akar ez mondani?? Nyugi, semmi pánik! Lefirkantom történetem konkrétumok használata nélkül, és mindenki levonhatja mit mond neki a sztorim.

  Két éve történt egy eléggé megrázó dolog az életemben, amiből egyetlen egy zöld, kézzelfogható tárgy maradt hátra az emlékképeken, hangokon, érzéseken kívül. Ez a kecses, zöld "izé" elkísért a napig, mikor az idézett szövegben leírtak megtörténtek. Őszintén? Nem az én ötletem volt egyik sem, amit leírok ide, szóval, ha olvassa az illető soraimat, akkor köszönöm a javaslatokat, mert eddig beváltak. De először el kell mondanom, hogy nem az alapszálon futó történet a leglényegesebb, mert ez mind meg sem történik, ha nem kérek segítséget.

   Szóval igen, volt egy problémám, amivel (bármennyire erősnek hiszem magamat) már nem voltam képes egyedül megküzdeni, kellett egy külső szemlélő, aki más nézőpontból, kívülállóként képes megítélni a dolgokat. Nehéz volt, de mertem segítséget kérni egy olyan embertől, akiben megbízom. Így hát mindenkit arra bíztatok, hogyha nehéz egyedül, tegye félre büszkeségét, mert az emberek segítőkészek tudnak lenni. Egy barát, rokon, tanár vagy akár pszichológus. Én a számomra legkézenfekvőbb megoldást választottam, írtam. Tekintve, hogy a beszéd nem vált volna előnyömre, hiszen félő, csak egy összeszedetlen makogás kerekedett volna ki a begyakorolt szövegből. Manapság eleve ritkán kap az ember kézzel írt levelet, így hát fogtam a tollamat, remegő kezemet és egy papírlapot, hogy kusza írással, izgalomtól vétett hibákkal leírjam fájdalmamat. (Ez még az én ötletem volt :D ) Nem is segítségkérésnek indult, csupán el szerettem volna mondani valamit, amivel egyedül nem boldogulok. Higgyétek el, találni fogtok olyan embert, aki ilyen helyzetben segít nektek, akihez fordulhattok.

  A tárgyak pedig igenis hatnak ránk. Valami, amihez rossz emlék, élmény köt. Nehéz bevallani, talán el sem jutunk odáig, de az, hogy az a bizonyos tárgy a birtokunkban van sokszor teher, és csak akkor vesszük észre, ha kiiktatjuk az életünkből, hogy mennyire megterhelő is volt vele együtt élni. Eléggé ragaszkodó típus vagyok, főleg, ha egy fényképről, számomra kedves tárgyról, felesleges limlomokról van szó, de azt mondják ezektől is érdemes megszabadulni, legalábbis a nagyon felesleges részétől. Nos, ha ezekre ezt mondják, akkor mit mondanak egy olyan tárgyra, ami kicsit sem hoz jó érzéseket, ha ránézünk. Ha van ilyen tárgy, legyen az az első, hogy kihajítjuk. Persze ez is egy bizonyos gyászfolyamat, búcsút kell mondanunk az emlék kézzelfogható maradékától, de nekem ez volt az első lépés. Megkönnyebbülés nem ránézni minden egyes nap. A gyász pedig elmúlik, hiszen nem olyan nehéz feldolgozni, hogy a rossz nincs többé. Ne szeressük magunkat kínozni, mert van olyan opció is, hogy búcsút mondunk a fájdalomnak.

  Hova dobjuk ki? Bevallom, ezen egy cseppet sem gondolkodtam, csak szabadulni akartam tőle. Így az ötlet sem az enyém, de teljesen jogos érvek szólnak az én eredeti, egyszerű tervem ellen. Kukába ne dobjuk! Bármikor kivehetjük. Kültéri kukába se dobjuk! Ugyanezért... (magamból még azt is kinéztem volna, hogy visszamegyek ahhoz a kukához, megnézem benne van-e még, és ha igen, zsupsz, már nincs benne). Elásni se ássuk el! Bármikor kiáshatjuk, ha annyira szeretnénk, bár ez már azért közel áll a jó ötlethez. Hajítsuk vízbe! Csak nem úszunk utána. Annyit nem ér meg, hogy búvárkodjunk a tó/folyó mélyén, felesleges erőfeszítés lenne. Ha a tárgy égethető, akkor szintén megvan a megoldás. Égessük el! Legalább lesz mivel fűteni...

  Komolyra fordítva a szót, merjünk segítséget kérni, merjünk elengedni, ne féljünk tóba hajítani valamit (a környezetvédelem érdekében minden vackot azért ne szórjunk bele...). Mert nem ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy eltakard a gyengeséged, hanem ahhoz, hogy megmutasd. Ahhoz, hogy magad előtt is vállald, ez most nehéz. Ahhoz, hogy segítséget kérj. Ahhoz, hogy elengedj.

  Mindenkinek, aki nehéz helyzetben van, legyen az bármi, és még nem kért segítséget, erősen ajánlom, hogy tegye meg, mert egyedül cipelni hegyre a zsákot sokkal nehezebb és lassabb, mintha valaki segítene benne.

- Szelektív "spontaneista" vagyok.

- Hogy mi vagy, kedves Fruzsi?

- Tudod, olyan mint a szelektív hallású ember. Csak azt csinálom spontán, amit én úgy ítélek meg, hogy lehet spontán csinálni.

- Mélyenszántó gondolatok...

- Az alkalmi spontaneitás híve vagyok, mert amíg szerelmese vagyok a hirtelen jött őrült ötleteknek, addig borsódzik a hátam a változásoktól.

- Mindent értek. No, és most mit csináltál spontán?

  Felkeltem egy halvány reggelen, esős, borús idő hűvöse pofátlankodott be az ablakomon. Takaróm alá dugdosva a lábamat egyre azon gondolkodtam, hogy mit lehetne kihozni ebből az időből. Nyomottan kászálódtam ki az ágyból kávé után tapogatózva, majd a vízforraló fortyogásába a messenger zümmögése bolondított bele. Álmosan oldom fel a mobilt, bámulom a képernyőt, próbálom felfogni, hogy mit látok. "Hallod? Ma ráérsz? Felmehetnénk Pestre fotózni..."  Pár rugót megmozgatva az agyamban végiggondoltam az aznapi kötelességeimet, de hosszas vívódás után arra jutottam, hogy hat körül ráérek. Fáradt reggelem értelmet nyert, a délutáni fotózás felé lépkedtem tovább.

  Az esőt (jeget, égszakadást) elkerülve masíroztunk be Budapestre egyik barátommal, majd céltalanul szálltunk fel az indulásra kész kettesre. Akkor még izgatottsággal telve, de nyomottan ücsörögtünk egymással szemben a villamoson. Majd rászállt a spontaneitás Budapestre, és illatok, fények, érzések után úszva kaptuk lencsevégre, ami csak elénk került. Hirtelen döntés alapján pattantunk le a villamosról, és sétáltunk át Budára, mikor belefutottunk a magyar hangokba. Népzene és néptánc repített tovább minket egy sikátorszerű lépcsőhöz, ahol egymást fényképeztük, majd utunkat ezután mezítláb folytattuk. Két hippi járta a várost aznap, és iszonyatosan élveztük. A hosszú fotótúránkat egy aluljárói pizzázással fejeztük be, majd egy félórás hirdetőtáblán ülés tette rá az i-re a pontot. Az életérzés, ami végig velünk volt, olyan élmény maradt, amit ezerszer megismételnék még életemben. Szabad, kötetlen mászkálás, a pesti éjszaka illata, a beton érdes érintése, az élő város hangja. Nem kellett éreznem, hogy jelentek valamit a világban, mert lekötött az érzés, hogy a világ jelent számomra valamit.

A mai napon kellemes csalódásban volt részem. Részt vettem egy igazán jó, színes, fiataloktól nyüzsgő programon. Nos, ez úgy történt, hogy...

  A városomban megrendezésre került az első ifjúsági nap, melynek célja a településen élő fiatalok összerázása volt. Létrehozni valamit, amelynek keretén belül egyszerre tudunk játszani, örülni, tanulni. Az elgondolás szép és jó volt, de sajnos nem lett velünk úgy közölve, hogy ennek örülni is tudjunk. Nem lehetőségként, hanem év végi nyűgként éreztük nyakunkba zúdulni az ifinapot. Nem mondom, hogy örültem, mikor először megtudtam, hogy részt kell venni egy olyan programon, amelyen kötelező a megjelenés. Amikor azonban egyértelművé vált a nap menete, hogy kell egy tízfős csapat, kell zászló, csapatnév, elkezdtem komolyan érdeklődni az esemény iránt, és elsők között emeltem magasba a kezemet, hogy én bizony csapattag szeretnék lenni. Nem tudtam, hogy mi vár rám, nem tudtam a feladatokról sem, de a kihívást szerető személyiségem örömmel vette az akadályt.

  Szépen lassan kezdett világos lenni, hogy mi az elvárás az ifjúsági vetélkedőn, én pedig egyre izgatottabb lettem. Megtudtam a feladataimat, majd a nap menetrendjét is. Nem kellett sokáig kíváncsian egy helyben ücsörögnöm, hiszen hirtelen ma lett, és már indultam is a rendezvényre.  

  A lány. Harci kendővel a fején, amely zölden virít a reggelben. Viccesen csíkos zokni, térdig felhúzva, és a szett kész. Mondhatni, hogy úgy néztem ki, mint egy bohóc, mert ha már a rikítóan zöld kendő gáz, akkor tegyünk rá még egy lapáttal. De ha mindez nem lenne elég, egy kuktával a kezemben ballagtam végig a fél városon. Mások lehet, érdekesen néztek rám, de én a legnagyobb versenyszellemmel álltam neki a versenynek, pont akkorával, mint amekkora egy elsős kislánynak lehet. A legtöbben hülyeségnek tartották, nyafogtak, mert elkezdi egy ember, megy vele a többi. De a mi csapatunk más volt. Kendővel felfegyverkezett társaság gyűlt össze a helyszínen, és vártuk, hogy megküzdjünk ellenfeleinkkel. A legnagyobb vidámsággal persze. Nem voltunk mi vérmesek, azért nem vérre mentünk. Megkaptuk szürke pólónkat (csapatszín), nyakba akasztható névkártyánkat (az előző elsős hasonlatom véletlen volt, de... Az elsősöknek nincs véletlenül nyakba akasztható névkártyájuk?), majd büszkén lengettük zászlónkat. Ha már zászló: a csapatunk neve volt felírva egy fejjel lefele fordított magyar zászlóra. Ez volt, nem kell itt mindjárt felháborodni. De amennyire kreatív volt a többi csapat zászlaja, annyira volt egyszerű, de nagyszerű a miénk. Csoportkép, majd vonulás a főhelyszínre. Mielőtt azonban elkezdődött volna a móka, kaptunk egy kis bemelegítő feladatot. Csapatösszerázás három játék keretén belül. Mi már ezt is hihetetlenül élveztük, én itt is széles vigyorral játszottam. Engem land art-ra osztottak be, aminek a lényege annyi, hogy a természet adta lehetőségekből kell alkotni (kavicsok, gallyak, fű stb.). Ezenkívül voltak még programok, de sajnos a délelőttiekről nem tudok nyilatkozni. A saját feladatom (land art) végrehajtásához először egy szigetre juttattak el minket, csapattársammal együtt. A fákkal beborított helyszínt egy jó kis csónakázással közelítettük meg, majd egyből nekiláttunk művünknek. Sajnos a karcolások, csípések, küzdelmek ellenére nem sikerült befejezni az alkotást, de minden részletének kitalálását, megvalósítását élveztük, és volt, akinek külön tetszett a kreativitásunk.

  Ahogy visszaértünk, enyhe csúszás miatt nem maradt időnk ebédelni. Az egyik délelőtti feladat a főzés volt, melyre két fiú lett beosztva (ide kellett a kuktám). Bíztunk bennük, és nem volt hiábavaló. Azt a számot meg is nyertük, mert a mindenki által megfőzött paprikás krumplik közül a fiúké nyerte el a zsűri tetszését. Az én véleményem pedig: Meglehetősen összeszűkült gyomrommal is két tányérral ettem, szóval hm.. elment. :D A második adagot sajnos viszont útközben értem rá megenni, mert indultunk a délutáni progira. Tehát a reggeli kuktasétáltatás után egy jó kis utcai evéssel is megismertettem magamat a városommal.

  A délután a katasztrófavédelemről szólt nekem és két csapattagomnak. A vörösiszapról szóló film után egy baleseti szituációt kellett megoldani, de előtte megtárgyaltuk, hogy kevés ismerettel dobnak meg a suliban elsősegélynyújtás téren, ennek ellenére mégis másodikok lettünk, hiszen ha volt, amit nem tudtunk, megkérdeztük egymástól, vagy feltaláltuk magunkat. Tétlenül viszont sosem álltunk, mert az a legrosszabb. Annál minden jobb, minthogy egy baleset helyszínén csak toporogjunk és nézzünk. Kivéve, ha elájulunk, mert akkor mi is segítségre fogunk szorulni, mint ahogy azt a szituációban is tapasztalhattuk egy sokkot kapott nőn.

  Az utolsó program után maradt pár óránk eredményhirdetésig, amit beszélgetéssel töltöttünk ki. Nyolc órakor pedig eljött a nagy pillanat, kiderült, hogyan teljesítettünk. Nagy izgalmat követően elhozták a fiúk a legjobbat főző csapatnak járó díjat, a nagy csapat pedig az első helyezéssel büszkélkedhetett. Elsők lettünk, éremmel a nyakunkban, nyereménnyel a kezünkben. A nap végén még az a kukta is visszakerült hozzám, amit a nagy sietségben a főzős helyszínen hagytam. Örültünk, nemcsak a nyereménynek, hanem annak is, hogy mindhárom dobogós a mi iskolánkból került ki. Jó kis csapat voltunk, igazán felemelő látvány volt, hogy velünk együtt volt, aki komolyan vette a feladatokat.

Összességében a rendezvényről a véleményem: a nyafogások ellenére voltak, akik nagyon élvezték a programokat, finomat főztek, és ettek, alkottak, sportoltak, tanultak. Köszönöm a szervezőknek az első ifi  nap létrejöttét, öröm volt részt venni rajta, és csak így tovább! Jövőre jöhet a második! ;)