Folyt. köv. :D A vasárnapom körül történt néhány jó, és pár rossz dolog. Sosem elég az egyik, mindig kell mindkettőből.

   Egy héttel ezelőtt csütörtökön este fáradtan bár, de békésen dőltem bele az ágyba. Látszólag semmi probléma, már hunytam be a szemem, és lerendeztem az utolsó köhögésemet is. Ezután a köhögés után, ahogy nyeltem egyet, mert mindenki leszokta nyelni a nyálát (jó esetben), vér ízt éreztem a számban. Mondom nagyon jó, két hét után végre betettem az éjszakai fogszabályzót, és máris vérzik az ínyem. Ez egy tök jó elmélet lett volna, ha nem kezdem érezni, hogy szörcsög a tüdőm.Itt már tudtam, hogy ez nem az ínyem, de a lustaságom és a félelmem vihart csapott bennem, így mint egy ügyetlen borjú, úgy pattantam le a galériás ágyról. Nagyjából 5-10 percig nyalogattam köhögések után a zsepit, hogy véreset köpök-e még. Tudtam, hogy ilyen van, és azt is tudtam, hogy nem kell tőle megijedni, de amikor még nem tapasztaltad, ijesztő viszontlátni a véres köpetet magad előtt. Persze még aznap anyával lazán közöltem, hogy ez van, és másnap a suliban is mosolyogva meséltem el, hogy megijedtem, de tényleg megijedtem. Két emberre írtam rá azonnal, az egyiket kicsit sajnálom, és innen is még egyszer üzenem, hogy sajnálom, nem akartam ijesztgetni. A másik pedig barátnőm volt, de végül párnákkal felpolcolva félig ülve sikerült elaludnom. Természetesen ez vagyok én.Osztályfőnökkel reggel közöltem, de igyekeztem úgy tenni,mintha teljesen normális lenne az egész, viszont egy cooperből kihúztam magam. A hasam az fájt, talán a kreon miatt, de még a tüdőmet sem éreztem teljesen egészségesnek. Úgy értem adott kereteken belül. Ennek ellenére végigálltam egy órás ünnepséget, és plédbe burkolózva túléltem a napot.

  Kedden eljött az ideje annak, hogy lefussam a Cooper-tesztet. Izgalommal, de lelkesen álltam neki, benyomtam egy laza electro swinget, és ritmusra lefutottam 12 perc alatt 12 kört (200 m egy kör). Úgy éreztem, nem készültem ki sőt, jót tett a lelkierőmnek, hogy bebizonyítottam van akaraterőm és életerőm. Vittem, ameddig lehetett, így ha jól tudom lányok közül a legjobb lettem. Igen, büszke vagyok rá, de azt is tudom, hogy más is képes lett volna rá helyes légzéssel és futástechnikával. Nekem egy kis akaraterővel, atlétikai "múlttal" és légzéstechnikával volt több, de ezek szinte ingyen beszerezhetőek, ha valaki nagyon szeretne sokat futni. Bár véleményem szerint a Cooper-teszt csak nekem ilyen különösen nagy élmény, mások lefutják, kapnak rá egy jegyet, és az évre letudták a szenvedős köröket. Én viszont évről-évre visszaigazolást kapok általa az állóképességemről, és azt hiszem, még meg tudok állni a lábamon. :D Az azonban elkeserített, hogy az első órás futkározás után az erőnlétem két óra elteltével, már csak annyiban merült ki, hogy a lelkem hordozta testem, mert ha nincs az a feldobott hangulatom a jó teljesítménytől, akkor elalszom. Ez másnapra olyan kimerültséghez vezetett, hogy ha öt ember nem kérdezte meg, hogy jól vagyok-e, akkor egy sem. Pedig rajtam aztán igazán nem szokott látszódni, ha rosszul vagyok, de most nagyon karikás lehetett a szemem. Végig másztam a sulin, mint egy félholt, majd hazajöttem aludni, és eldöntöttem, hogy másnap nem megyek be, ha nem akarok összerogyni egy óra közepén. Ilyen szintű kimerültséget talán már régen éreztem, és ez egy egészen picikét megrendített, de nem állok le, csak némi változtatásra lesz szükség az egészségem érdekében. Az is lehet, hogy valami bujkál bennem, mert a gyorsan lemerülő aksim mellett többet is köhögök, és néha a levegővétel is nehezebb. A változtatás azonban nem először merül fel, de először kaptam meg több oldalról is azt a kérdést, hogy: "Gondolkodtál már azon, hogy magántanuló legyél?". A válasz pedig persze, már forgattam ilyesmit a fejemben, de mindig kellemetlenül éreztem magamat utána, hiszen nem gondolom, hogy az állapotom olyan rossz lenne, hogy ilyen dolgokhoz nyúljunk. Azt azonban be kellett látnom, ahhoz, hogy ez így is maradjon, több pihenésre és odafigyelésre van szükségem, ami ennyi óra mellett szinte teljesíthetetlen. Mindig egy kicsit maximalista voltam, és most is aggódom, hogy ez egy visszalépés, megfutamodás a kihívásoktól. Tudatosítanom kell magamban, hogy ez nem egy kiskapu, ez egy lehetőség, amivel ezúttal élek is. „Nem kell kimerülésig bizonyítani, hogy mennyire fasza meg vagány csaj vagy, ezt anélkül is tudjuk!” hangzott el a mondat egy telefonbeszélgetés alatt, és azt hiszem ez a mondat éltet. Megpróbálom elhinni, hogy tényleg tudják, de talán a legfontosabb, hogy elhiggyem, én is tudom. Le kell küzdenem azt hogy minden elvárásomnak megfeleljek, mert néha kegyetlenül magasra teszem a lécet, és ez förtelmesen rossz tulajdonság, mert így sokszor egy egészséges büszkeség sem lehet az emberben, és ez okozhat önbizalomhiányt, amitől pedig nagyon sokan nagyképűek lesznek. Holott csak annyi lenne a megoldás, hogy elfogadjuk magunkat. Igen, ez néha a legnagyobb küzdelem, hogy szeresd magadat, és elfogadd magad a hibáiddal együtt. Azt hiszem ennek a bejegyzésnek igazából a "Hogyan tartsd magadban az erőt - idézetekkel tűzdelve" címet kellene adnom. :D "Azért kaptad az életed, hogy tanulj! Tanuld meg tisztelni, és szeretni a jó tulajdonságaidat - mert hidd el, hogy sok van- és elfogadni a hibáidat - mert az is van, mint mindenki másnak."

   Természetesen abba, hogy magántanulói státuszba kerülök, én is és az osztály is bele fog szokni, de egyelőre negatívan értendő izgalommal vagyok telve, hogy ki lesz az első, aki szóváteszi, hogy nem vagyok ott. Persze az osztályom rendes, (remélem ;) ) és eddig megértést tapasztaltam a legtöbb embertől, így remélem ezek után is ilyen hozzámállást fogok kapni. Mindenesetre nézek elébe a kihívásoktól részben mentesítő kihívásra, és próbálok megbarátkozni a gondolattal, hiszen ettől én még nem lettem más ember.

   Enyhén kaotikus sztorimat ezennel lezárom, és igyekszem a tapasztalataimat megosztani az üggyel kapcsolatban. :D

- Rózsalány