A létezésem
2021. október 19-én vonultam be önkéntes alapon egy pszichoterápiás osztályra Anorexia Nervosa és Borderline személyiségzavar diagnózissal. Stigmatizált betegségek, mégis, aki ismer, nem ez alapján ítél meg, mert ezek alapján lehetetlen, és nem eredményes megítélni egy személyt. Ami miatt mégis megtörténik, az azért lehet, mert a társadalom emberei közül nincs mindenki tisztában azzal, milyen egy ilyen ember, a betegek egy része pedig sokan diagnózisuk által határozzák meg magukat. Elmondok most egy hatalmas nagy titkot: Nem vagyunk meghatározhatóak a betegségeink által, legyen ez szomatikus vagy mentális eredetű betegség. Mert én nem a CF-es, anorexiás, személyiségzavaros Fruzsi vagyok, hanem Fruzsi. Ha beszélgetsz velem, lehet előbb-utóbb kiderül az is, mikkel küzdök vagy küzdöttem, de amit először meg fogsz rólam tudni az az, hogy Fruzsi vagyok. Senkinek nem vagyok hajlandó a köhögésemmel, súlyommal vagy kötődési mechanizmusommal bemutatkozni. Most még is ezt az oldalát teszem közzé, de úgy érzem, kell. Ettől még Fruzsi maradok!
2021. október 5.
Nem hívtak a pszichoterápiás osztályról. Nehéz itthon, félek, hogy megint nagyon lefogyok, és elrontom az esélyemet, hogy segítsenek. 41,5 kg vagyok, és annak ellenére, hogy nem azt mondom, „ha akarnék, meg tudnék állni, de nem akarok”, hanem azt, hogy meg akarok, de belátom, nem tudok. Miért? Bevallom azért, mert túl szép itt lenni. Nevetséges ezt mondani, miután két lépés után szédülök, nagyon kevés energiám van, emésztésem katasztrófa, és ha belegondolok az étkezésembe, mindig ugyanaz. Két kezemen lazán fel tudom sorolni, mik azok az ételek, amiket eszek. Nutridrink, tej, répa, krumpli, joghurt, keksz, zabpehely, virsli, tojás, gyümölcs (néhány kivétellel). Néha merek valami mást is, de általában csak ezeket, és bár már nem nagyon fényképezem (minek, úgyis mindig ugyanaz…), de egynapi elfogyasztott ételmontázs így nézne ki; 3 kép: Nutridrink kávéval, egy tál leves, egy tál kicsit felturbózott joghurt. Azt érzem sok, de valójában soha nem eszek többet 800 kcal-nál, azt is Kreon nélkül, és ezekből a hozzávalókból, ami valljuk be, nem túl hizlaló. Tudom. Mindent tudok. Akkor miért?
Mert az elmém, minél soványabb vagyok, ergo minél sikeresebb, a védettséget annál biztosabbnak látja. Sovány test = védelem. Nem tudok kiszakadni, mert ha kicsit hízok, vagy többet eszek a tervezettnél, megrezzen a léc, tehát ez az első lépés afelé, hogy teljesen elveszítsem a várfalat. Ez pedig, tekintve, hogy én mögötte összetörve kuporogok magamat magam elől is elrejtve, végzetes hiba lenne. Így nem megy.
Nem tudom egy anorexiás lánynak azt mondani: Ne csináld, nem lesz jó vége. Veszélyes játékot játszol! Nagyon bele fogsz csúszni, és nehéz kijönni belőle! Szövődménytüneteid lesznek, amiket nem hiszem, hogy meg szeretnél tapasztalni. Ha nagyon lefogysz, szondát fogsz kapni. Na meg a többi okosság. Sokszor, ha benne vagy, és már nem számít, ha az anyukád vitatkozik veled, amíg te turkálod a vacsorádat az asztalnál, amire egy hétig tartott téged rávenni, hogy csak egyszer egyetek már végre közösen, akkor nem az internet fog visszahúzni. Tudod, mit teszel, de már csak akkor észleled, mikor fájni kezd, akkor pedig úgy vagy vele, ha idáig eljutottál, nehogy már megállj. Legalábbis ezt mondod, mert az igazság az, hogy képtelen vagy magadtól leállni. Beszűkül a tudatod.
Úgy kezdődik, hogy leadsz egy kicsit a súlyodból. Tulajdonképpen mindegy, hogy vékony vagy duci, magas vagy alacsony, mások által megszólt vagy csak saját magadnak nem tetsző alakod van. Te csak kitaláltad, hogy leadsz pár kg-t. Csak kettőt, annyi elég, azzal már úgy fogsz kinézni, ahogy neked tetszik. Nem tudod, hogy ez már akkor sem a fogyásról szól, mikor te kitalálod, hogy fogyni fogsz. Tehát nincs célsúly, csak „célszám”. Nem utasítod vissza a nagyi sütijét, de ha otthon vagy, kerülöd a cukros ételeket. A barátaiddal elmész egy kiadós KFC menü elfogyasztására, de másnap inkább több zöldséget eszel. Sportolsz. Igazából azért, mert jó érzés és felszabadít, de ha ebéd és vacsora között nasiztál, akkor nem vagy rest többet futni, mint előző nap. Vagy pár fekvővel többet nyomni. Vagy pár felüléssel. Vagy mindegyikből többet csinálni. Mikor rájössz, hogy képes vagy rá, már akkor is ennyit edzel, ha nem eszel többet, mint akartál. Ó igen, mert időközben nagyjából összeállítod a fejedben, mit és mennyit szabad enned, és már nem biztos, hogy elmész a KFC-be a barátaiddal, de szívesen találkozol velük, csak máshol. Oda is saját ételt viszel. Észre sem vetted, de már ekörül forog az agyad, és egy kicsit zavar, időközben azt a két kg-t is leadtad, de ha már ennyire foglalkoztat ez az egész, akkor több is mehet, sosem árthat. Normál súlyban vagy, bár nem is tudod, ez mit jelent. Egyszer csak elkezded számolni a kalóriákat, nem félsz tőlük, de számolgatod. Csak úgy nagyjából. Már azalapján is szelektálsz, nem csak annyi, hogy ez túl zsíros hús, nem eszem meg. Állj!
Most fog fájni.
Egyél velünk! Nem vagyok éhes! Később! Jó, de nekem csinálsz inkább csirkét? Állj rá a mérlegre! Anyaaaa! (A mérleget te ugyan napi 3x látod, reggel délben este, de más ne lássa. Azt se, hogy te látod.)
Nem feltűnő.
Semmi sem.
Fogysz, ez igaz, de nem vészes. Te meg élvezed. Hatalmad van. Meg nem gátol semmiben, tehát nem baj. Nevetve eszed kanállal a fagyit gyilkos elméket nézve a barátaiddal, noha vacsorázni nem fogsz, de ezt csak te tudod. Meg anyukád, aki nem szól. Még. Még nem… De tudja, ne hidd, hogy nem tűnik fel neki. Látja, hogy valami nincs rendben. Egyébként éhes vagy, de tűrhető, az emberek szoktak éhesek lenni. Olykor bevágsz három szelet süteményt, hogy enyhítsd a tested üzenetét, de… Van egy különös érzés. Egy „ezt nem kellett volna”, amit egy halom kérdés és félelem követ. Bűntudatod van. Rájössz, hogy nem így kell csillapítanod ezt a természetes érzést. Inkább teát iszol. Vagy kávét, egy idő után tej nélkül. Olyanokat eszel, amiket utálsz, de ezeket szabad enned. Mást nem. Egyébként idővel megszereted. Nem kívánsz mást, bár ezzel csak hitegeted magad, de jól sikerül, el is hiszed. Hirtelen rengeteg képed lesz magadról. Nagyon sok. Később talán kissé meztelenek is, de csak a csontjaid miatt.
Átéred a csuklód. Mást még nem, de ezeket igen, és kilátszik a kulcscsontod. Diétás kajákat eszel. Az egész család látja, de nem szólnak. Még.
Túrázol, nevetsz, mosolyogsz, boldog vagy. Oké, annak látszol, de te is elhiszed. Azért már van a napban pár pillanat, amikor nem nagyon van energiád, de magadra erőlteted azt a boldogságot. Ha más nem azért, mert nincs energiád, de fogysz. Senki nem mond betegnek. Még.
Még több kép. A galériádat már nem nézed meg mások előtt. Csak a tested és az elfogyasztott ételeid képei díszelegnek ott. Meg néhány kép a barátaiddal.
Majd… Jön egy pont. Eleged lesz. Lassan fogysz, nem úgy fogysz. Meg történt is valami, amire rá lehet fogni. Répa, alma, meg jó sok zöldség, kevés kalória, de telít, egy halom rágó, meg zero kóla. Mindent lefotózol, amit megeszel. Edzel. Nem eszel együtt senkivel, így az evős programokat lemondod a barátaiddal.
Minek mondom mindezt el, nem értem…
Fogysz, szerinted lassan, aztán kiderül, hogy 12,5 kg folyt le rólad négy hónap alatt. 12,5 kg. 5 kg után jött el a végzetes katt. Akkor indultam el vakon az „úgyis visszafordulok”-ba. Akadtak napok, mikor többet ettem, de nem fordultam vissza, akkor csak az általam engedett ételekből ettem többet. Másnap pedig kétszer annyit sportoltam. Akkor még minden nap sétáltam. Sokat. Ide-oda mentem, de a barátaimmal már csak azért találkoztam, hogy kalóriát égessek. Sosem ettem velük. Még négy kg. Profi képek a csontjaimról. Már tudtam, hogy kell készíteni, hogy álljak úgy, hogy a lehető legjobban látszódjanak a csontjaim. De összesen 7 kg fogyásnál aggódni kezdtem. Nem élveztem már semmit, illetve voltak dolgok, amik foglalkoztattak, amiket szerettem csinálni, csak olyan nehéz volt, hogy inkább elengedtem. Köztük az egyetemet is. Sok zöldséget ettem, mert kezdtem nagyon éhezni. Tömtem magamba a répát, borsót, de mivel nem tápláltak semennyire, pár nap után túlettem magam. Akármennyit ittam, nem volt elég, remegtem a kalóriákért. De már átértem a könyököm felett. Egy hosszú pesti séta, hogy le legyen minden dolgozva, de a végén gyengén engedtem, hogy egyek. Gyümölcsöt… Csak csúsztam. Itt jött el a pillanat, 9 kg-nál, hogy… Mindegy. Csak mentem. Néha megpróbáltam jobban lenni, de olyan erős bűntudatom volt, hogy feladtam. Barátokkal találkoztam, de nem élveztem, a napokat itthon ülve töltöttem. Sétálni csak ritkán mentem el, akkor sem sokat. 11 kg-nál már csak pépeset ettem, semmit nem rágtam, elkezdtem ugyan tápszert inni, de… Semmit nem rágtam. Azt a semmit is Kreon nélkül. Az életem annyiból állt, hogy ülök, fogyok, eszek, de szigorúan csak azt, amit engedek, és szó szerint semmihez nincs erőm. Reggeli után van két órán át tartó energiám, azt kihasználom, takarítok vagy elmegyek boltba, stb. Aztán ennyi. Semmi több. Fekszem és nézem magam előtt a falat. Ebéd után álmos leszek, vacsora után alszom.
Én: Élvezem.
Kérdem én: Mégis mit?
~ Rózsalány
