Nazogasztrikus szondával, hideg kezére kesztyűt húzva, sovány testét a legkisebbre csomagolva ült a kanapén. Ült ott plédbe bugyolálva, könnyeit visszafojtva, ült ott egyedül is, pszichiáterével is, voltak bent hárman is, pszichológussal vagy egy anyával. A kedvenc nővérrel is inhalált ott. Feküdt is azon a kanapén, de arra nem emlékszik pontosan. Ultimátumokat és szerződést kapott abban a szobában, majd haladékot is. Szeretetet és tehetetlen haragot. Szembesülést a súlytalansággal, vagy a súly hatalmával. Ott fújta el akkor a szülinapi gyertyáját, és ott zokogott, hogy nem akar elmenni onnan. Abban a szobában az élete egy olyan szegletét hagyta ott, ami örökre nyomot hagy. Abban a szobában azt mondták, nem tud felelősséget vállalni az életéért, és gyermekkora börtönébe zárkózva kapaszkodott az utolsó pillanatokba, amíg még gyermeknek tekintik. Az az anorexiát identitásába foglaló Fruzsi már nem én vagyok. Már nem csak keresésekre fókuszálok, hanem találásokban teljesedek ki. Már nem csalódok, mert elfogadom a tökéletlenségemet. Most szoknyában ültem ott, egész nyugodtan, és minden erőfeszítés nélkül, boldogan. Nem gondoltam, hogy fogok oda én még így leülni. Az akkori pszichiáterem ezúttal azt kérdezte, mi segített átlendülni. Hosszan, több részben részletezem erre a választ itt-ott, de azt hiszem, ezt az összetevőt még nem jelentettem ki. Volt, aki nem csak azzal szembesített, hogy nem vagyok hibás, hanem azzal is, hogy miért nem én vagyok a hibás. Ezt befogadni jobban fájt, mint az elnyomásától való szenvedés, de minden erőmmel próbáltam integrálni, és amikor sikerült, már nem volt szükségem önutálatra. Rájöttem, hogy a kapcsolatokban érvényesül minden résztvevő megküzdési stratégiája, elhárító mechanizmusa, örökölt sorsa, traumája, aktuális lelki és fizikai állapota, aktuális érzékenységi szintje, az időjárás, a befogadó készsége, és még annyi minden. Vagy mindenki, vagy senki sem hibás, amikor némely pontban ütközünk a másikkal. Nem én vagyok az egyetlen hiba ebben a romlandó világban, mindenki hordoz magában titkolni való sérelmeket, jellembeli gyengeségeket, és ha ez nem így lenne, azt jelentené, már nem a földön vagyunk. Azzal, hogy szembesítettek azzal, hogy van, amiben nem én hibáztam, majd szembesítettek a saját tökéletlenségemmel is, felfogtam az erőmet, majd megéreztem a dühömet is, már nem fojtogatott, inkább forrongott bennem, segítettek elfogadni, hogy a világot nem lehet megmenteni. Menthetetlenül romlott, az emberek pedig sérültek. Nem beletörődtem, hanem elfogadtam, hogy még ez a romlott világ is tartalmaz szépet, és ezek a sérült emberek is gyönyörűek. Észrevettem az árnyalatokat, és a tökéletes, meg velejéig romlott monokrómiáját felváltotta a színek izgalma. Szeretné tudni, mi vezetett idáig? A megelégedés. Egyszer élünk, egyszer meghalunk, egyszer sírunk, egyszer felállunk, a kétezres évek pedig telnek, és ez ellen se halál, se élet nem tehet semmit. Anorexiásként egy ideális világot képzeltem el, ahol gyógyultként élhetek. Gyógyulóként rájöttem, az ideálok nem léteznek. Visszaesőként menekültem az idealista vágyakozásba, hogy majd egy tökéletes világban gyógyult, és boldog leszek, és ha majd az ideál valósággá válhat, esküszöm, meggyógyulok. Gyógyultként elfogadtam, hogy ideális eset nincs, és nem is lesz. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet minden napban valami jó. Valami élénkítő színkavalkád, valami gyönyörű. Anorexiásként a tökéletességet kergettem, most a tökéletlenség szépségét szeretem. Ha elfogadom a saját életem paradox működését (a tökéletes tökéletlenség, a folyamatos változás állandósága, a kiszámítható kiszámíthatatlanság, komoly és komolytalan harmóniája), felkészülök egy élethosszig tartó, megállíthatatlan kalandra.

  A kertben, ahol egy napon a frissen ültetett cseresznyefa mellett ültem, haragudtam a madarakra, amiért olyan szertelenül csiripelnek, haragudtam a fára, hogy virágzik, a napra, hogy süt, mert rajtam kívül minden teli van élettel, csak én ülök, és próbálok ösztön ellen hadakozni. Szembesírtam a napot, a madarakat és a cseresznyefát, de azért attól a naptól kezdve minden alkalommal locsoltam, ha én nem is, ő egyen, igyon, ha én nem is, ő mosolyogjon, ha én nem is, ő hagy éljen. Ha magamat nem is, őt hagy éltessem. Most megkerestem a cseresznyefát, megfigyeltem sűrű lombját, még mindig kicsi, de még mindig él, és már én is vele élek. Szembemosolyogtam a nappal, a madarakkal, a cseresznyefával, és hálás voltam érte. Mert a cseresznyefa nem vádolt, nem aggódott, nem követelt és nem kötött velem szerződést. Csak locsoltam, ő pedig cserébe élt.

~ Rózsalány

Október 10

Tegnap 41 kg-val róttam az utakat, sokat sétáltam, imbolygó testemmel. Boldog, mosollyal felruházó dalokat hallgattam, és valóban, tényleg mosolyogtam. Kezd olyan lenni az arcom, a testem, mint szondával, mégis tudom, most nem tehetik ezt velem. Nincs, aki megtegye. Azt teszek, amit akarok, a szabadság végtelen útja tárul ki elém. Oda fogyok, addig fogyok, ameddig akarok. Elveszett már a remény, a hit, magadba zártál, megfogtál, elhúztál. Vízben áztatott száraz kórókkal töltöm gyomrom. Aztán majd krumplit is hámozok, meg majd élek is valamikor, egyszer, ha arra kerül a sor, hogy élnem kell. De most nem kell, semmi sem kell.

Október 13

Esték, reggelek, nappalok. Mind ugyanolyan, összefolynak, eggyé válnak, majd az egész időszak egy teljes, elválaszthatatlan, szakaszokra bonthatatlan nap lesz. Mennyi időt vártál a pszichoterápiára? Egy napot… Ami két hónapig tartott…

Október 14

Hívtak az osztályról, hogy kedden mehetek.  Pszichológusomtól kértem egy utolsó időpontot, de még nem válaszolt. Félek, izgulok, de nem érzem a zsigeri rettegést. Olyannyira ismeretlen, és mégis maximálisan ismerős a szituáció, hogy nem tudom, hogyan álljak hozzá. Mire bekerülök, 40 kg alatt leszek. Ezt nem csak tudom, de akarom is. Hiszem, hogy minden rendben lesz odabent, vigyáznak majd rám, és bár ahogy az ifjúság pszichiátria előtt, most is kérdés a fejemben, hogy lehet szeretni egy felnőtt pszichoterápiás osztályt, ahol felnőttekkel együtt vagy csoporton is. Mégis tudom, a „hogyan lehet szeretni egy pszichiátriát?!” kérdésre is igen erősen megkaptam a választ. Könnyen, és nagyon. Megannyi kérdés, érzés, gondolat csapong a fejemben, hirtelen nem is tudom, melyiket húzzam előre, nem tudom, mit kezdjek el feldolgozni.

Október 15

Egy rendezvényre megyek holnap anyával, ami nagyjából az egész napot igénybe veszi. Reggel nem habosítom a tápszert, mert valószínűleg nem lesz időm rá, szóval hidegen viszem shakerben, de most este egy kis részét kiöntöttem. Miért? Magam sem tudom. Kinek hazudok vele? Saját magamnak. Mégis jól esik, hogy nem kell az egészet meginnom, ezzel is kalóriát spórolva. Nem mellesleg ebédelnem is ott kell, ami eleve nehéz lesz. Nem is akarok belegondolni, remélem lesz rá egy órám… Egyébként ma este megcsináltam, kókusztejes répakrémleves, azt is magammal viszem, amíg a többiek szendvicset zabálnak. Nem érzem elégnek magam, de okénak. Vágyom arra, hogy evésben úgy gyógyuljak, ahogy tavaly a gasztron. Akkor úgy élveztem az ízeket, nem voltak falásrohamaim, mindent elkészítettem, egyszerűen csak jó volt. Gondolkodni az egyre bővülő lehetőségek közül mit válasszak reggelire, ebédre, vacsira. Szeretném, ha itt is ilyen lenne, ilyen pozitív az evés része. Ez azonban csak akkor megy, ha magamért teszem, ha biztonságban teszem. Ha a félelem nem győzi le az akaratot, ugyanis félelemből zabálni és félelemből éhezni, nem kiút. A kiút az étkezés, evés. Ezügyben. Másrészt kell a lelkem, oda kell adnom, ami bennem van, hogy együtt oldjuk meg, hogy segíthessenek. Azzal szeretném kezdeni az egyénin, hogy félek. Hogy csalódtam, és már ijesztő a megnyílás gondolata, mert ott motoszkál bennem, hogyha megteszem, elárulom magam, esélyt adok egy újabb csalódásnak, ami végleg összetör. Vagy elengedik a kezem, mikor nem vagyok még képes járni. Én még gyereknek érzem magam, veszélyérzet nélkül egyensúlyozok a padkán, átrohanok az utcán, szükségem van egy segítő, először óvó kézre. Nem akarok meghalni, már nem. Nem elüttetni akarom magam, csak izgalmas, csábító szaladgálni az autók között. Meg valahol… Ha a járdán sétálok, és belém hajt egy autó, az sokkal jobban fáj, mintha azért jön belém, mert én rohangáltam az autók között. Innen nézve ez egy védelem is.

   Anyu annyira szép nő… Ezt néztem ma, hogy egészséges, gyönyörű. Hatalmas példakép számomra!

Október 17 

Jó lenne még itthon látni a 39-es számot, pedig tudom, már így is szondasúlyban vagyok… Szomorú jelenség. Elérted, másodjára is elérted, pontosabban harmadjára. De most már élned kell. Nehéz lesz, de élned kell.

  Vasárnap reggel. Már csak kettőt alszom itthon, aztán egy olyan világba csöppenek, amitől több szempontból rettegek, de valahol várom is, mert tudom, sok jó pillanata is lesz. Olyanok, amiket élvezni fogok, amikor jól fogom magam érezni. Cserébe a sok fájdalom, szétszaggatás, gondolkodás, sírás átéléséért. Ma is süt a nap… A fejem össze-vissza van, kicsit nem találom a helyemet az agyamban. Ma bevásárlunk anyával, ki kell választanom, miket viszek, azt hiszem, ma a bepakolást is el kell kezdenem. Barátnőm átjön, egy kórház előtti utolsó találkozásra, majd a boltba is elkísér. Izgulok. Nagyon. De megleszek, mindig megvagyok.

Életem legnehezebb vásárlása volt. A kezeim jéghidegen tördelték egymást, a fejemben számok és félelmek pörögtek, de azt hiszem, minden meg van, amit most még számba sem vennék, de ott meg kell ennem.

Október 18

Már sírni is fáradt vagyok. Elveszítettem őket, nem kaphatom vissza. Most elvesztem a testemet, és azt sem kaphatom vissza. Talán nem kell sokat híznom, csak egy kicsit, és akkor jó lesz… Megmarad a testem, és ott is maradhatok. Fáj a fejem. Nagyon fáradt vagyok… Ma vért köhögtem. Mi lesz itt, azt nem tudom. Remélem, csak stressz. Hiányzik az ifjúság pszichiátria, bizalmatlan, elesett és fáradt vagyok. Már csak… Jöjjön, aminek jönnie kell. A bepakolást mondjuk félbe kellett hagynom, mert elfáradtam.

Majd eljött a nagy nap! Amikor tudtam, el kell kezdenem enni, és ha fogat összeszorítva is, de elérem a célom: Minden napom minden cselekedetével igent mondok az életre. Akkor is, ha ez borzasztóan fog fájni, akkor is, ha néha megbotlok, újra felállok. Mert tudtam, mi a célom. Egyetemre akartam menni, élni akartam végre, úgy igazán. Hajlandó voltam mindent megtenni, még azt is, hogy elengedem, a múltban hagyom, kieresztem a kezeim közül ezt az életemet, hiába tudtam, hogy ez a legnehezebb feladat. Kész voltam minden fájdalomra, pontosan tudtam, milyen kemény munka vár rám. Így másnap bele is vágtam.

~ Rózsalány

Október 7.

  Tegnap ugyanilyen hangulatom volt, mint ma, mégis egész produktív voltam, már ha nem a nyári életemhez vagy egy átlagos lány átlagos iskolába járós életéhez viszonyítunk. De összességében az összes napom kezd totál egyhangúan ugyanolyan lenni. Van az a film, amikor a csaj ugyanazon a napon kel fel egymás után újra meg újra. Kinyitom a szemem, jobban mondva kinyílik magától 07:00 és 07:10 között. Ránézek az órára, hogy ennek a 10 percnek melyik szakaszában kezdek el ismét egy napot, és nem gondolok arra, hogy ezt a napot is túl kell élnem, mert már nem túlélek, csak élem ezt az egyhangú unalmas életemet, és reménykedek abban, hogy egyszer lesz olyan, mint régen, lesz olyan, amilyet szeretnék. Bár tenni érte már más kérdés. Lemászok az ágyról némi hasnyomkodás után, elbotorkálok a mosdóig, rácsücsülök felhúzott lábakkal, és várom a csodát. Kicsit éberebben kézmosás után visszazárom magam 2 percre a szobámba. Miért? Pizsama lekap, mérlegre felpattan, ha neki megfelel oké, ha nem, akkor is oké, csak kevesebbet eszik aznap. Pizsama vissza. Ma oké volt, több, mint oké, szám az egyetlen őszinte mosolyt képviselte rajtam, amit a világnak tudok nyújtani. Gyűlölöm a matematikát, a számokat, mégis életem jelen helyzetében a számok határozzák meg örömömet, bánatomat, mosolyomat, könnyeimet. Kávé, fekete vonalig a tej, a többit úgyis tudod, legyen sok a tejhab. Anya hangszalaggyulladást kapott, jár dolgozni – Isten tudja, hogy oldja meg a fegyelmezést, de nem panaszkodik, szóval a teljes biztosságom afelől, hogy kiváló tanár, csak erősödött -, de a reggeleink néma csendben zajlanak. Már-már megtapasztalom egy siket-néma életét két személyben. Én siket, ő néma. A jelbeszédünk azonban csak activity. Mindig odaviszek egy könyvet, de mindig behúznak a receptek. Ó, igen. Kanállal eszem a kávét. Végig. Egyáltalán nem iszom. Így oldom meg, hogy ne legyen folyékony kalória, mert ha eszem, mindjárt más. A tegnapi vacsoránál anya megkérdezte, nem lesz az kevés? Egyet lépek előre, kettőt hátra, hát nem ismerős? Anya elkezd készülődni, én meg átöltözök. Meglep, ha azt mondom, mindig ugyanabba? Pontosabban a cicanadrág ugyanaz, habár ma leváltottam melegítőre. Hűl az idő. Inhalálok. Köhögök tőle, de csinálom, mert nélküle csak rosszul lennék, bedugnának szomatikus osztályra, szondát az orromba, és tessék. A szondát még jóllehet nem is bánnám, könnyebbnek érezném az evést, nem nekem kellene csinálnom, de vajon ebben az állapotban engedném? Valóban odaülnék egy cső elé, amiről tudom, hogy nem sokkal később folyékony trutyival telíti gyomromat? Beleivódik húsomba hájként, és ott lötyög majd rajtam? Nem, nem biztos, hogy nem kapálóznék ellene. Ha beszívtam sajátos illumináló szeremet, elfogyott a dolgom. Négyig semmi dolgom. Leves. Feltűnt, hogy már megint nem rágsz, mégis azt is megrágod, amit nem kéne? Azt mondják, ha nem rágod meg rendesen az ételt, hizlal. A levet is rágom lassan. A habot is. Csodálkozom, hogy nem gátolnak még cselekvésben azok a gondolatok, hogy mennyi kalória van a gyógyszereimben. Mondjuk ez sosem fog gátolni, mert segítenek aludni, alvás közben meg nem kell enni, és fogyok is. Délután kávézom. Mielőtt anyáék hazaérnének. Amikor hazajöttek, felszabadulok, de este vacsora, aztán gyógyszer, és kidőlök. Mókás napok. Az evészavaromnak szentelem a nap összes percét, még azt is, amit nem akarok.

 

  Tegnap elmentem a háziorvoshoz Ursofalk receptért. Nem fáztam, de a cipőm az átázott, egy energiaitallal tértem haza. Délutáni 56 kcal kávé helyett csak 11. Hajni elhívott boltba, miután megnéztem egy olyan vígjátékot, amiről kiderült, hogy láttam. Mindegy. A Spar közepén hívott anya, hogy nálunk van a szerelő. Megállt bennem az ütő. A szerelő. Elfelejtettem. 7 perc alatt hazaértem, hogy be tudjam engedni. Szemüveges fura fazon, idősebb, olyan rá van írva, hogy szerelő alkat. Az a baj, hogy már eleve dobogott a szívem, hogy ez az egész kiment a fejemből, meg hogy fogytában lévő tartalékenergiáimat felhasználva siettem haza. Nyitva volt az ajtó, úgy szerelte kint a fűtést, és nem számoltam azzal, hogy unalmas napjaim egyik legrosszabb eseménye ez lesz. Időközben megjött anya is, szegény hangszálai minden erejét összeszedve próbált rávenni, kínáljam meg kávéval vagy teával az urat. Nem mertem... Urat… Ezt a férfit. 20 éves vagyok, felnőtt nő, de az alultáplált, kisfiús testemmel, amit egy igazán fiús hajkorona díszít, és még ruházatomból adódóan (amiben úgy nézek ki, mint egy felaggatott fogas) sem nézek ki nőnek, ott ültem a komódon, bámultam a receptjeimet (csodálkozva, hogy még mindig vannak újak), és az egyetlen, amiből tudta, hogy lány vagyok, az a hangom. Az futott át az agyamon, ha így erőszakol meg, abból soha nem épülök fel. Nem akartam, hogy ez járjon a fejemben, de mikor anya megjött, és befoglaltam törökülésben a szőnyegemet, már egyedül maradtam a szavakkal, amik dobáltak belülről. Az a vicces, hogy nem is hallottam őket, csak egyre gyengítettek. Felálltam, már nem emlékszem, miért. Tulajdonképpen olyan, mintha nem lettem volna ott. Emlékszem, mit láttam, vagy hallottam, mit érzett a testem, de hogy mit miért csináltam, mi járt pontosan az agyamban és miért, hogyan irányítottam én vagy más ezt a szövetegyüttest, amiben élek, de akkor csak épphogy léteztem, azt akkor sem tudtam, most sem tudom, de már alig emlékszem arra a kicsire is, amit akkor esetleg tudtam. Csak görcsösen egyre feszültebbek lettek az izmaim, a kezem kezdett patát formálni, szemem és ajkam remegett, néha homályos lett könny vizétől a tér, de nem folyt ki, felszívódott, lábaimat pedig olyan erősen szorította a görcs, hogy bár alig tudtam, de le kellett ülnöm, mert kínzóan fájt tőle a lábam.

  Ana… Azt mondtam, már nem tudom kimondani a neved, nem tudok szeretettel gondolni rád, mert csak bántasz. Aztán tegnap mégis azt éreztem, hálás vagyok neked, hogy legalább ez a testem biztonságot adhat.

  Ha az intenzív osztályon feküdnék, akkor is mosolyognék. Régen ezt mondtam, most is ezt mondom. De minden pillanatban mást gondolok arról, hogy kórházban lenni, természetesen nem rehabilitációs osztályon. Most éppen vágyom rá, mert itthon már annyira esélytelennek érzem a jobban létet, hogy elmondani nem tudom, a rehabilitációs osztály hívásának eltolódása pedig csak erősíti bennem az „elfelejtenek, mindenki egyedül hagy” érzését.

~ Rózsalány

A létezésem

2021. október 19-én vonultam be önkéntes alapon egy pszichoterápiás osztályra Anorexia Nervosa és Borderline személyiségzavar diagnózissal. Stigmatizált betegségek, mégis, aki ismer, nem ez alapján ítél meg, mert ezek alapján lehetetlen, és nem eredményes megítélni egy személyt. Ami miatt mégis megtörténik, az azért lehet, mert a társadalom emberei közül nincs mindenki tisztában azzal, milyen egy ilyen ember, a betegek egy része pedig sokan diagnózisuk által határozzák meg magukat. Elmondok most egy hatalmas nagy titkot: Nem vagyunk meghatározhatóak a betegségeink által, legyen ez szomatikus vagy mentális eredetű betegség. Mert én nem a CF-es, anorexiás, személyiségzavaros Fruzsi vagyok, hanem Fruzsi. Ha beszélgetsz velem, lehet előbb-utóbb kiderül az is, mikkel küzdök vagy küzdöttem, de amit először meg fogsz rólam tudni az az, hogy Fruzsi vagyok. Senkinek nem vagyok hajlandó a köhögésemmel, súlyommal vagy kötődési mechanizmusommal bemutatkozni. Most még is ezt az oldalát teszem közzé, de úgy érzem, kell. Ettől még Fruzsi maradok!

2021. október 5.

Nem hívtak a pszichoterápiás osztályról. Nehéz itthon, félek, hogy megint nagyon lefogyok, és elrontom az esélyemet, hogy segítsenek. 41,5 kg vagyok, és annak ellenére, hogy nem azt mondom, „ha akarnék, meg tudnék állni, de nem akarok”, hanem azt, hogy meg akarok, de belátom, nem tudok. Miért? Bevallom azért, mert túl szép itt lenni. Nevetséges ezt mondani, miután két lépés után szédülök, nagyon kevés energiám van, emésztésem katasztrófa, és ha belegondolok az étkezésembe, mindig ugyanaz. Két kezemen lazán fel tudom sorolni, mik azok az ételek, amiket eszek. Nutridrink, tej, répa, krumpli, joghurt, keksz, zabpehely, virsli, tojás, gyümölcs (néhány kivétellel). Néha merek valami mást is, de általában csak ezeket, és bár már nem nagyon fényképezem (minek, úgyis mindig ugyanaz…), de egynapi elfogyasztott ételmontázs így nézne ki; 3 kép: Nutridrink kávéval, egy tál leves, egy tál kicsit felturbózott joghurt. Azt érzem sok, de valójában soha nem eszek többet 800 kcal-nál, azt is Kreon nélkül, és ezekből a hozzávalókból, ami valljuk be, nem túl hizlaló. Tudom. Mindent tudok. Akkor miért?

Mert az elmém, minél soványabb vagyok, ergo minél sikeresebb, a védettséget annál biztosabbnak látja. Sovány test = védelem. Nem tudok kiszakadni, mert ha kicsit hízok, vagy többet eszek a tervezettnél, megrezzen a léc, tehát ez az első lépés afelé, hogy teljesen elveszítsem a várfalat. Ez pedig, tekintve, hogy én mögötte összetörve kuporogok magamat magam elől is elrejtve, végzetes hiba lenne. Így nem megy.

Nem tudom egy anorexiás lánynak azt mondani: Ne csináld, nem lesz jó vége. Veszélyes játékot játszol! Nagyon bele fogsz csúszni, és nehéz kijönni belőle! Szövődménytüneteid lesznek, amiket nem hiszem, hogy meg szeretnél tapasztalni. Ha nagyon lefogysz, szondát fogsz kapni. Na meg a többi okosság. Sokszor, ha benne vagy, és már nem számít, ha az anyukád vitatkozik veled, amíg te turkálod a vacsorádat az asztalnál, amire egy hétig tartott téged rávenni, hogy csak egyszer egyetek már végre közösen, akkor nem az internet fog visszahúzni. Tudod, mit teszel, de már csak akkor észleled, mikor fájni kezd, akkor pedig úgy vagy vele, ha idáig eljutottál, nehogy már megállj. Legalábbis ezt mondod, mert az igazság az, hogy képtelen vagy magadtól leállni. Beszűkül a tudatod.

Úgy kezdődik, hogy leadsz egy kicsit a súlyodból. Tulajdonképpen mindegy, hogy vékony vagy duci, magas vagy alacsony, mások által megszólt vagy csak saját magadnak nem tetsző alakod van. Te csak kitaláltad, hogy leadsz pár kg-t. Csak kettőt, annyi elég, azzal már úgy fogsz kinézni, ahogy neked tetszik. Nem tudod, hogy ez már akkor sem a fogyásról szól, mikor te kitalálod, hogy fogyni fogsz. Tehát nincs célsúly, csak „célszám”. Nem utasítod vissza a nagyi sütijét, de ha otthon vagy, kerülöd a cukros ételeket. A barátaiddal elmész egy kiadós KFC menü elfogyasztására, de másnap inkább több zöldséget eszel. Sportolsz. Igazából azért, mert jó érzés és felszabadít, de ha ebéd és vacsora között nasiztál, akkor nem vagy rest többet futni, mint előző nap. Vagy pár fekvővel többet nyomni. Vagy pár felüléssel. Vagy mindegyikből többet csinálni. Mikor rájössz, hogy képes vagy rá, már akkor is ennyit edzel, ha nem eszel többet, mint akartál. Ó igen, mert időközben nagyjából összeállítod a fejedben, mit és mennyit szabad enned, és már nem biztos, hogy elmész a KFC-be a barátaiddal, de szívesen találkozol velük, csak máshol. Oda is saját ételt viszel. Észre sem vetted, de már ekörül forog az agyad, és egy kicsit zavar, időközben azt a két kg-t is leadtad, de ha már ennyire foglalkoztat ez az egész, akkor több is mehet, sosem árthat. Normál súlyban vagy, bár nem is tudod, ez mit jelent. Egyszer csak elkezded számolni a kalóriákat, nem félsz tőlük, de számolgatod. Csak úgy nagyjából. Már azalapján is szelektálsz, nem csak annyi, hogy ez túl zsíros hús, nem eszem meg. Állj!

Most fog fájni.

Egyél velünk! Nem vagyok éhes! Később! Jó, de nekem csinálsz inkább csirkét? Állj rá a mérlegre! Anyaaaa! (A mérleget te ugyan napi 3x látod, reggel délben este, de más ne lássa. Azt se, hogy te látod.)

Nem feltűnő.

Semmi sem.

Fogysz, ez igaz, de nem vészes. Te meg élvezed. Hatalmad van. Meg nem gátol semmiben, tehát nem baj. Nevetve eszed kanállal a fagyit gyilkos elméket nézve a barátaiddal, noha vacsorázni nem fogsz, de ezt csak te tudod. Meg anyukád, aki nem szól. Még. Még nem… De tudja, ne hidd, hogy nem tűnik fel neki. Látja, hogy valami nincs rendben. Egyébként éhes vagy, de tűrhető, az emberek szoktak éhesek lenni. Olykor bevágsz három szelet süteményt, hogy enyhítsd a tested üzenetét, de… Van egy különös érzés. Egy „ezt nem kellett volna”, amit egy halom kérdés és félelem követ. Bűntudatod van. Rájössz, hogy nem így kell csillapítanod ezt a természetes érzést. Inkább teát iszol. Vagy kávét, egy idő után tej nélkül. Olyanokat eszel, amiket utálsz, de ezeket szabad enned. Mást nem. Egyébként idővel megszereted. Nem kívánsz mást, bár ezzel csak hitegeted magad, de jól sikerül, el is hiszed. Hirtelen rengeteg képed lesz magadról. Nagyon sok. Később talán kissé meztelenek is, de csak a csontjaid miatt.

Átéred a csuklód. Mást még nem, de ezeket igen, és kilátszik a kulcscsontod. Diétás kajákat eszel. Az egész család látja, de nem szólnak. Még.

Túrázol, nevetsz, mosolyogsz, boldog vagy. Oké, annak látszol, de te is elhiszed. Azért már van a napban pár pillanat, amikor nem nagyon van energiád, de magadra erőlteted azt a boldogságot. Ha más nem azért, mert nincs energiád, de fogysz. Senki nem mond betegnek. Még.

Még több kép. A galériádat már nem nézed meg mások előtt. Csak a tested és az elfogyasztott ételeid képei díszelegnek ott. Meg néhány kép a barátaiddal.

Majd… Jön egy pont. Eleged lesz. Lassan fogysz, nem úgy fogysz. Meg történt is valami, amire rá lehet fogni. Répa, alma, meg jó sok zöldség, kevés kalória, de telít, egy halom rágó, meg zero kóla. Mindent lefotózol, amit megeszel. Edzel. Nem eszel együtt senkivel, így az evős programokat lemondod a barátaiddal.

Minek mondom mindezt el, nem értem…

Fogysz, szerinted lassan, aztán kiderül, hogy 12,5 kg folyt le rólad négy hónap alatt. 12,5 kg. 5 kg után jött el a végzetes katt. Akkor indultam el vakon az „úgyis visszafordulok”-ba. Akadtak napok, mikor többet ettem, de nem fordultam vissza, akkor csak az általam engedett ételekből ettem többet. Másnap pedig kétszer annyit sportoltam. Akkor még minden nap sétáltam. Sokat. Ide-oda mentem, de a barátaimmal már csak azért találkoztam, hogy kalóriát égessek. Sosem ettem velük. Még négy kg. Profi képek a csontjaimról. Már tudtam, hogy kell készíteni, hogy álljak úgy, hogy a lehető legjobban látszódjanak a csontjaim. De összesen 7 kg fogyásnál aggódni kezdtem. Nem élveztem már semmit, illetve voltak dolgok, amik foglalkoztattak, amiket szerettem csinálni, csak olyan nehéz volt, hogy inkább elengedtem. Köztük az egyetemet is. Sok zöldséget ettem, mert kezdtem nagyon éhezni. Tömtem magamba a répát, borsót, de mivel nem tápláltak semennyire, pár nap után túlettem magam. Akármennyit ittam, nem volt elég, remegtem a kalóriákért. De már átértem a könyököm felett. Egy hosszú pesti séta, hogy le legyen minden dolgozva, de a végén gyengén engedtem, hogy egyek. Gyümölcsöt… Csak csúsztam. Itt jött el a pillanat, 9 kg-nál, hogy… Mindegy. Csak mentem. Néha megpróbáltam jobban lenni, de olyan erős bűntudatom volt, hogy feladtam. Barátokkal találkoztam, de nem élveztem, a napokat itthon ülve töltöttem. Sétálni csak ritkán mentem el, akkor sem sokat. 11 kg-nál már csak pépeset ettem, semmit nem rágtam, elkezdtem ugyan tápszert inni, de… Semmit nem rágtam. Azt a semmit is Kreon nélkül. Az életem annyiból állt, hogy ülök, fogyok, eszek, de szigorúan csak azt, amit engedek, és szó szerint semmihez nincs erőm. Reggeli után van két órán át tartó energiám, azt kihasználom, takarítok vagy elmegyek boltba, stb. Aztán ennyi. Semmi több. Fekszem és nézem magam előtt a falat. Ebéd után álmos leszek, vacsora után alszom.

Én: Élvezem.

Kérdem én: Mégis mit?

~ Rózsalány

Anorexia Nervosa testközelből

  Mielőtt elkezdeném az osztályon töltött időszak napjait bemutatni, talán érdemes elmondani, miért hoztam meg azt a döntést, hogy osztályos körülmények nélkül nem tudok felépülni az Anorexia Nervosaból. Már nem szégyellem, ami velem történt, bár eddig sem titkoltam, de ezúttal szeretném testközelből bemutatni "Anat". Hogy ki ő? Majd meglátjátok! Kiknek írom? Mindenkinek, de amit tudnotok kell: Nincsenek tabuk, így ha ebben a betegségben szenvedsz, csakis saját felelősségre olvasd, de azt gondolom, ha érintett vagy, semmi újat nem fogok mondani neked. Ha viszont az elején jársz, kérlek fontold meg, elolvasod-e, senkit nem szeretnék gödörbe lökni! Ha ismerősöd, gyermeked, barátod érintett, elolvashatod, mit él át (legalábbis részben). Bárki, aki idetéved, ez őszinte lesz, most szólok.

  Mielőtt beleestem volna az utolsó - de legrosszabb - aktív anorexiás szakaszomba, leérettségiztem, választott tantárgyam a pszichológia volt. Egy jel lett volna, hogy az egyik rövid esszé téma az Anorexia Nervosa volt? Nem tudom, én hitetlenkedve ugyan, de max pontosra megírtam. Aztán mocskosul visszaestem. Hogy mi a betegség definíciója röviden? Én így írtam le: 

  Az Anorexia Nervosa olyan evészavar, melyet az egyén destruktív táplálkozása, testsúlyának 15%-os csökkenése, társadalomtól, családtól és barátoktól való elhidegülése, tápanyaghiánya, súlyos esetben halála jellemez.

  Tünetei a felsoroltakon kívül sokszínűek, egyénenként eltérőek. Mentális betegségek kísérő tünete vagy társult betegsége lehet, az életminőséget így is és önálló mentális zavarként is rontja. Leglátványosabb tünete a fogyás, amely az egész szervezetet megterheli. Acetonos lehelet, belassult emésztés, ionvesztés, vitaminhiány, száraz bőr, liluló körmök a rossz vérkeringés miatt, és alacsony testhőmérséklet jellemző tünetcsoportja az éheztetésnek. A pulzus kritikusan alacsony is lehet. A szervi tünetek mellett természetesen mentális tünetek is jelentkeznek. A beteg tudata alakilag beszűkült, fókuszban az étel és étellel kapcsolatos elmélkedések állnak. Verbális és nonverbális kommunikációja is lassú, nagyon zárkózott. Nők esetében a nőiesség elvesztése is jelentkezik (mind menstruáció elmaradásában, mind alkatilag). Szorongásuk szintje magas, de mindent megtesznek a fogyás érdekében. Saját világuk torz, az alapvető motívumok (éhség csökkentése) teljes tagadásában élnek. Saját testüket tévesen ítélik meg (testképzavar), masszív zsírfóbia és kövérségtől, hízástól való félelem öleli őket körül. Betegségtudatuk rendszerint nincs, és a környezetük figyelmeztetéseit sem fogadják be.

  A betegségnek biológiai, genetikai, társadalmi és környezeti okai is lehetnek. Számos anorexiás került ki, vagy él még mindig főleg érzelmileg vagy fizikailag abuzív családban, melyre sokszor a parentifikáció is jellemző, ami nagy súlyt fektet a beteg vállára. Ezek a lányok és fiúk rendkívül maximalisták, a kontrolltartás vágya szinte minden percüket kiteszi. Ha ez az általános kontroll kikerül a kezükből, éhezéssel kompenzálnak. Sok eset hátterében szexuális abúzus vagy nemi erőszak található meg. A megtapasztalt elutasítottság, az akarat semmibevétele, az emberekben való csalódása süllyeszti az egyént az anorexiába, melyet sokszor megszemélyesít, egyesek pszichotikus tüneteket is tapasztalnak (látják „Anát”). A társadalmi nyomásnak, szépségideálnak, tökéletesség követésének és diétakultúrának eleget téve az egyén lassan, alig észrevehetően tud belecsúszni a betegségbe.

  A betegek túlnyomó részét serdülők teszik ki (13-25), nők és férfiak egyaránt érintettek. Többen szenvednek benne, mint ahányan kezelésben is részesülnek, ami annak köszönhető, hogy a betegek jórésze nem teljesít minden fizikai kritériumot, DE ettől még szenved a tünetektől. 

Rövid bemutató után kezdődjön a kaland, miből állt a létezésem, mielőtt élni kezdtem, és hogyan kezdtem el élni?

~ Rózsalány 

Ha van börtöne, van szabadsága is!

 Ezt a bejegyzést fél éve írtam meg, fél éve nem merem kitenni. Olykor visszaolvasom, aztán hagyom a vázlatok között. A mostani visszaolvasásom után mégis úgy döntöttem, hogy elég időt töltött már egymagában magának, hogy elétek bocsássam. Miért? Azért, mert úgy gondolom, fontos gondolatokat tartalmaz, ennyi idő után visszaolvasva nekem is erőt ad. Talán neked, kedves Olvasó, nem fog, de ha még is így történne, nem akarlak megfosztani az erőtől, amit adhatnak a szavak.

Rengeteget tanultam az elmúlt pár hónapban. Annyit, amennyit talán sosem, és nem a matekról vagy angolról beszélek, sajnos azokhoz nem nyúltam annyira. Persze azok is kellenek, de tudjátok mit? Nem bánom, hogy most inkább az életről szerettem volna tanulni! Megérteni, hogy miért lettem beteg, miért fáj olyan sokszor, miért bántottak sorozatosan. Az egyik, amit megtanultam, hogy ezekre a kérdésekre felesleges keresni a válaszokat, mert megtörténtek. Már csak azon tudok változtatni, ami éppen most van, most pedig az van, hogy egy hatalmas tükör előtt állok, amiben magam mellett a traumáim is rémképként jelennek meg. Könnyű volt hónapokig, évekig hátat fordítani ennek a tükörnek, de tudjátok ettől a rettegés nem szűnik meg, hogy nem fogadod el, amik történtek veled. Én nem fogadtam még el... Ezer átsírt éjszaka van mögöttem és előttem, de már engedek annak, hogy ránézzek a tükörre. Bevallom, nem kellemes látvány, az anorexia adta testképzavar, a fojtogató félelmeim, az alacsony önbecsülésem szemébe nézni, de ha nem teszem meg, sose látom meg magamat, aki ezek mögött van. Nem ismerem, csak azt a lányt, aki csontsoványra fogyasztotta magát, a hátán kívül nincs olyan hely, ahol ne bántotta volna magát, aki mosolyogva törik össze, akinek a könnyei szó szerint belülre folynak, aki meghatározza magát a félelmei által, akinek sose lesz elég az, ami vele szembe néz. Tudjátok mit? Isten mellett magamat is megkeresem! Mert nem csak hiszem, de tudom is, hogy emögött a lány mögött ott van az a csajszi is, aki boldog. Lelki békét lelni nem elítélendő dolog, ha hiszitek, ha nem, hozzá tartozik a földi élethez, a kérdés már csak az, engedünk-e neki, vagy sanyargatjuk magunkat tovább.

A döntés, hogy igent mondunk az életre, még nem azt jelenti, hogy egy szuicid hajlamú anorexiás (depressziós, szociális fóbiás stb,stb) egyik napról a másikra probléma mentesen kel fel az ágyból. Nem lehet sem magadtól elvárni, és másnak sem kellene, hogy innentől kezdve csak jót teszel magadnak. A késztetések, amikkel együtt éltél annyi ideig, nem múlnak el ilyen röviden, ezt nem titkolom. Persze csodák vannak, de általában az igenünk egy hatalmas nemet jelent ezeknek a késztetéseknek, de nem szünteti meg őket. Innentől kezdve minden nap meg kell hoznod azt a döntést, hogy az életnek igent, a késztetéseknek pedig nemet mondasz. Néha nem megy, de ettől nem vagyunk rosszak. Ha mindig minden menne, nem lenne ennyi buktató az életünkben. Azok márpedig tagadhatatlanul vannak, csak nem mindegy, mire mondunk igent és mire nemet. Mert az egyik megoldja, a másik nagyobbítja a gondokat.

Ami velem történt, az nem fair. Igazságtalan és fájdalmas, de meg tudom én változtatni? Sajnos sem időutazó, sem csodatevő nem vagyok, így az egyetlen, amit tenni tudok, hogy beforgatom tanulságba. Megtanulom általuk, hogy mit ad az élet, önismeretet szerzek és gyakorlok. Azt gondolom, az önsajnáltatás egy rossz kifejezés, és ha zokogva omlunk össze, hogy miért pont én, vagy hogy csak a rosszat kapom, az rendben van. Mert valóban, miért pont én, és miért jön ennyi rossz? De nem szabad belecsücsülnünk a "miért"-ekbe, mert sose lesznek "azért"-ek. Sose vennénk észre a sok rossz mellett azt a rengetek jót, amit magunk mögött tudhatunk, sosem fordítjuk figyelmünket a jön a szürke felhő helyett a süt a fényes napra.

Rengetegszer hallottam a pszichiáteremtől, hogy "Süt a nap! Miért nem tudsz ennek örülni?". Haragudtam rá, mert hogy lehet a napra figyelni, ha az elmémet egy fekete, ragacsos massza tölti be? Ha érzem is a nap melegét, nem tudok örülni neki. Addig, addig mondta, hogy már én is mondtam, először viccesen, de eljutottam oda, hogy süt a nap. Legalább süt a nap... Lehet tegnap zuhogott, holnap is zuhogni fog, de ma éppen süt a nap.

Az elménk pont ugyanannyira jelentheti a szabadságot, mint amennyire a börtönt, és sajnos nem mindig mi döntünk, de ahogy az elején is írtam, az egyértelmű igen kimondása a mi kezünkben van. Nem dönthettem, mert nem láttam tisztán, hogy belezuhanok egy betegségbe, vagy sem. De arról tudom, hogy én döntök, hagyom-e, hogy megöljön? Persze sokkal nehezebb, mint egy szomatikus betegség, mert ott nem hiteti el veled az agyad, hogy neked jó ez így, hogy te ezt akarod, hogy minden rendben. Ott nem hiszed azt, hogy nincs miből gyógyulnod. De hidd el, attól, hogy az elméd blokkolja a szenvedés felfogását, attól még szenvedsz, és szükséged van a saját igenedre. Ha kimondod, nem maradsz egyedül, segítenek!

Nem mondom azt, hogy megjártam a poklok poklát és nézd itt vagyok, akkor te is képes vagy rá stb, mert ez mindenkinek a maga útja, ráadásul szerintem nem jártam meg a poklok poklát, és még mindig rengeteg káros gondolat, téveszme csúszik bele a kobakomba, de próbálom a tapasztalatokból megértetni az agyammal, hogy nem valós, amit kitalál. Mert a poklok poklát nem, de a szeretteim féltését, a szondákat, a kényszereket megjártam és járom. Voltam olyan helyeken az elmémben, hogy imádkoztam, visszatérjek onnan a valóságba. Kívülről talán nem így jött le, de én folyamatosan azért harcoltam, hogy itt maradjak, nem csak testben, fejben is.

Mindezt azért osztom meg veletek, mert el szeretném mondani, hogy igenis van esély!

Mégis szeretném, ha tudnátok, hogy mentális betegséggel élni nem csak azért nehéz, mert fáj, mert tapasztaljuk a tüneteket, mert bebörtönöz, hanem azért is, mert sokszor ezt észre sem vesszük. Nem tudjuk, hol a határ normális és kóros között, érezzük, hogy nem jó, de sokszor teljesen megfoghatatlan. Szeretném, ha az emberek tudnák, hogy akkor is küzdünk, amikor nem látszik, de néha mi akkor is "jól vagyunk", ha nagyon nem. Mosolygunk, ha fáj, állunk, ha borulunk.

Nem könnyű megfogalmazni, kiadni mindazt, amit átéltem, de talán azt a legnehezebb leírni, hogy pár dolog még mindig így van. Nehéz leírni, hogy még mindig el-eltévedek az igenek és nemek között, ahogy azt is nehéz leírni - bármennyire hihetetlen -, hogy küzdök. Mégis fontosnak tartom! Miattunk és miattatok!

- Rózsalány

Olyan régen írtam bejegyzést, hogy teljesen tanácstalan vagyok azügyben, hogy kezdjek bele. Nem egy könnyed, átlagos témát hoztam, bár az előző bejegyzések témájáról sem mondható el az átlagos.

2020.01.01.

Ez az év első napja volt, és várakozással teli szív helyett, aggódtam. Az iskola miatt, az életem miatt, a barátaim miatt, az előttem álló év miatt. Amiatt is aggódtam, hogy mi van, ha esetleg nem vagyok annak tudatában, mit teszek magammal... Tele voltam kételyekkel, elképzelések helyett. Sodródtam egy olyan árral, amelyről gőzöm sem volt, hova visz, sőt, azt sem tudtam, hogy valahova már elsodort. Ismerős az érzés, amikor csordultig vagy valamivel, és úgy érzed, pillanatok kérdése, hogy elöntse az a valami az életedet? Pont így éreztem én is, és nem voltam abban a környezetben, hogy visszatuszkoljam a peremről a valamit, így szépen lassan, ahogy teltek az évből a napok, elöntött. Na, de mi is?

   Maradjunk annyiban, hogy elég sok minden, belezuhantam egy gödörbe, majd végül saját magamat is egy gödörnek éreztem (még most is).

Tovább haladva az idő számegyenesén, elkezdődött az iskola, amibe már úgy álltam bele, hogy tudatosult: Az étkezésem és a hangulatom pocsék. Jobb szó nincs rá...

Az elkövetkezendő sorok negatív hatással lehetnek azokra, akik evészavarral küzdenek, mindenkinek szíve joga, hogy elolvassa-e, de én szóltam!

Bár ekkor már egy éve jártam rendszeresen pszichológushoz és pszichiáterhez is, nem jutottunk túl sokra azonkívül, hogy nem vagyok túl jól, mégis lassan az kerekedett ki, hogy a pszichiáterre már nincsen szükségem. Egy részem viszont tudta, hiba lenne elengedni azt a segítséget. Ez a részem volt az, aki kívülről rám nézett, és azt látta, hogy napról napra kevesebbet eszem, zuhanok, titokban kidobom, kiköpöm az ételt, bántom magamat. Nem akartam egyedül hagyni magamat, hiába kívántam, hogy hagyjon mindenki békén, nekem jó így!

2020.01.13.

Pszichológusnál voltam, feljött egy régebbi történet, ami az amúgy is lejtőn haladó énemet lelökte a szakadékba. Azt hiszem, itt kezdtem el zuhanni. Utólag tisztábbak az események, akkor viszont csak haladtam. Aznap rizstejes kávéval mentem, nem reggeliztem, és a következő étkezésem egy kis ebéd volt 4 órakor. Azt nem fogtam fel, mennyire tragikus, amit csinálok, csak hajtott előre, hogy minél tovább érezzek éhséget. Már aznap is szóba jött az evészavar, ahogy másnap is, amikor 2 órát beszéltem a szakorvosommal. Csak a levegőben lógattuk a diagnózist, mert egyikőjük sem diagnosztizálhat, és a fizikai állapotom sem volt még katasztrófa. Ezután két hétre egyedül hagytak. Ekkor már egyik gyógyszeremet sem vettem be, nem adtam inzulint, nem mértem cukrot, kényszeresen tornáztam, nem jártam iskolába, nem inhaláltam és ürítettem rendesen, nagyon keveset ettem, nem ittam tápszert sem. Mart a múlt története, amíg emlékeztem rá, illetve az érzésre, de szépen lassan eltűnt, és a szememet elborította egy álomvilág, amelyben nincs szükségem ételre, kezelésre, hogy éljek, ha pedig mégis lenne rá szükségem, akkor ez van, maximum nem élem túl. Hogy miért írom le ilyen őszintén, amikor ti úgy ismertek, hogy küzdök a végsőkig? Mert az életben néha feladunk dolgokat, legyünk bármekkora harcosok, de ez nem jelenti azt, hogy a felállás lehetősége el van vetve, még akkor sem, ha az út végén csak a szembejövő vonatot látjuk éppen.

2020.01.28.

Szakorvosi kontroll. Ekkor már túl voltam egy evészavaros csoportterápián is, de minél jobban haladtak előre a dolgok, én annál kevésbé láttam tisztán. A kontrollon a légzésfunkcióm 80% lett, és a súlyom is jelentősen csökkent. A szakorvosom itt már ráírta az ambuláns lapomra az anorexia diagnózist, én még sem fogtam fel, nem volt hivatalos, nem jelent semmit.

Hetente akart látni, hetente mentem. Felfordulás lett, hitetlenül néztem, ami folyik körülöttem. 63%-ra csökkent a fev1-em, a súlyom pedig tovább esett. Diagnosztizáltak Anorexia nervosa-val. Én pedig egyre jobban éreztem, hogy rángatnak ide-oda, de senki sem tudja, mit kezdjen velem, még én sem. A rendszernek pedig a peremén álltam az életkorom miatt. Gyermek ellátásba már nem, felnőttbe meg hosszabb idő, mire átvesznek. Orvostól orvosig mentünk, majd február 13-án egy szakorvosi kontrollon közölték velem, hogy este várnak a gyermek gasztroenterológiára. Másnap pedig orrszondát kaptam. Nem csak azért írom ilyen tömören, hogy ne oldalakon keresztül taglaljam a felfordulást, hanem azért is, hogy éreztessem, mennyire gyorsan történtek a dolgok. Veszekedések anyukámmal, átbeszélt órák orvosokkal, az ő intézkedésük az elhelyezésemmel kacsolatban. Mindenki értem volt, egy valakit leszámítva: Saját magamat. Szomatikus osztályon töltöttem három hetet, ebből két hétig szondám volt. Ott elkezdtem enni, elhatároztam, hogy ki akarok ebből jönni, rendezni akarom a kapcsolatomat az étellel, ami oly régóta nem sikerült. Ezalatt az időszak alatt interjún voltam, hogy felvegyenek egy gyermekpszichiátriai rehabilitációs osztályra. Ez megtörtént március 9-én, azóta ott vagyok. Igen, június van, és én azóta kórházban vagyok, általában hétvégi adaptációkkal megszakítva. Az állapotom hullámzott, pánikrohamaim lettek, gyógyszert kaptam, elkezdtem visszaesni, majd a visszaesett állapotban stagnálni. Úgyanúgy egy kötélen egyensúlyozni a magasban, ahonnan bármikor leeshetek. Bár a szomatikus állapotomat egy darabig tudtam tartani, egy idő után az is romlani kezdett. Az elmúlt hetekben határokat, szerződéseket tűztek ki nekem, de nem sikerült betartanom. Bár a gyógyszereimet elkezdtem szedni és a tápszert is iszom, de ez még mindig csak a kórházi körülménynek köszönhető, így áthelyeztek átmenetileg szomatikus osztályra, ahova a jövőhéten megyek. Várnak vissza rehabilitációra, de ezt meg kell lépniük.

A történetem tömören. Sokaknak tabu a mentális betegség, mint téma, de én ezt el szeretném oszlatni. Őszinte leszek, én is sok mindent gondoltam a mentális betegségekről, evészavarról, persze elfogadtam, de nem értettem jópár dolgot. Most tisztább lett, megértettem, és szeretném, ha az olvasóim nem megfordulnának, hogy na, ez is bolond lett, hanem megértenék, ez pont ugyanolyan betegség, mint azok a betegségek, amelyek nem érintik az elmét, csupán a testet. A különbség a kettő között az, hogy a testet látszólag könnyebb gyógyítani, és ha nem tudsz lábra állni, nem fogsz kísérletezni vele, tudod, hogy fáj, ezért fekve maradsz. A mentális betegek többségének viszont nincs betegségtudata, és ez a legnagyobb csapda. Állítólag nekem sincs... Így nehéz eldönteni, hol vagyok én és hol van az anorexia bizonyos szituációkban. Mikor beszélek én és mikor ő?

Most kibillentett egy kicsit az áthelyezés, olyan értelemben, hogy visszanézve eddig az évemet, nem látok más lehetőséget, minthogy kimondjam: Beteg vagyok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudok tenni ellene, csak piszok nehéz, göröngyös és hosszú az út. Én sem számítottam arra, hogy ennyire hosszú, pedig azt sem tudom, most hol járok. Közelebb vagyok az elejéhez, vagy már a végén haladok? Mindenesetre sok mindenre megtanít a betegségem, sok mindenre rájövök az élettel kapcsolatban, többek között arra, mennyire sakkban tud tartani egy rettegő elme, mennyire nehéz kitörni, mennyire nehéz észrevenni, ha szakadék felé döcögünk. Megtanultam, hogy nem szégyen sírni, bár még mindig nem tudok mások előtt, de a kórházban már elengedtem. Ha jött, akkor jött, és kaptam segítséget. Sokan felkaroltak, tartottak, amennyire tudtak, de jelenleg úgy látszik, az kevés volt egyelőre. Sajnálom, mert nem így terveztem, és bármennyire hihetetlen, úgy éreztem, képtelen vagyok beleállni a sodrás közepébe. Most azonban el kell határoznom, hogy betömöm a lyukas hordót, mert senki nem töltögetheti örökké feleslegesen a vizet. Pontosabban senkitől nem várható el. A megnyugtató számomra most az, hogy visszamehetek rehabilitációra, ha kicsit összeszedtem magamat. Mindig attól féltem, hogy elküldenek, ki a nagyvilágba, ahol én még nem tudok megállni a lábamon, ez volt az első ok, amiért elkezdtem visszavenni a haladásból. Most már tudom, hogy tudják, nem vagyok jól, ahogy azt is, ezt nem mindig tudom jelezni. Vegyesen érzem most magam, abban sem vagyok biztos, hogy valóban jó-e, ha ezt most megosztom, de az aggoodalmas kommentekre válaszolnom kell: Semmi baj, kezelnek. Nem vagyok egyedül, akkor sem, ha oly sokszor érzek így. Meg lesz oldva, vissza fogok térni az életbe (nagyon remélem), de ehhez nekem is tennem kell. Bele kell állnom a sodrásba.

Amellett, hogy sokat tanulok most magamról, az életről, a betegségeimről, amik nem szabad hogy meghatározzanak (hiába mondtam eddig, hogy nem határoznak meg, meghatároztak), szituációk kezeléséről, nagyon sok embert is megismertem, akiket a szívemben hordozok. Remek pszichológusom van, akiben egyre jobban megbízok, és van pár meghatározó pillanat, amire mindig visszaemlékezek, és próbálom annyira magamba építeni, hogy akkor is eszembe jusson, amikor valami hülyeségre érzek késztetést. Nővérek őriztek, beszélgettek velem sokat, törölték le a könnyeimet, orvosok karoltak fel a földről (ezt egyelőre csak képletesen értem :D).

Türelem, én is próbálok türelmes lenni, elhinni, hogy jól leszek, hogy a hangok, késztetések enyhülnek, majd eltűnnek, és visszatérek az életbe! Egy fontos, nem elvárás a jóllét, nem kell jól lenni, de nem jobb jól lenni, mint rosszul? Higgyük el közösen, hogy megérdemeljük azt, hogy jól legyünk, megérdemeljük, hogy kiszabaduljunk elménk börtönéből!

Egyszer egy srác az osztályon azt mondta: "Nem hiszek abban, hogy az élet szép, de abban hiszek, hogy szebbé tudjuk tenni!" Azt hiszem, mottómmá teszem ezt a mondatot! Hajrá, Láncszemek! Hajrá élet!

~Rózsalány

Az számított, hogy végigcsináltam!

  Pár hete egy telefonbeszélgetés során elhangzott egy hasonlat:

Már akkor is megértintett, de azóta azon gondolkodom, hogy miért ennyire. Nem új dolog, hogy a futás elég közel áll a szívemhez, de még is közelebb éreztem magamhoz annál ezt az egészet, mint hogy simán csak a futás szeretete legyen a magyarázat. A vonal egyik felén én, a másik felén a Doktornőm volt, aki a példát felhozta. Már akkor is mondtam, hogy különösen jó, hogy a futást hozta fel, mert az ilyen hasonlatok tudnak a legjobban motiválni. Érlelődött bennem, hogy mi olyan egyedi számomra pont ebben az egyben, amíg megtaláltam a választ, és most megosztom veletek is, illetve Doktornőnek is visszajelzek, hogy tartott két hétig emésztgetni a gondolatot, úgyhogy nyomot hagyott! :D

Már néhány helyen említettem, hogy 11 évesen versenyszerűen atletizáltam, és mélyen megragadott, pedig csupán egy évig jártam. Többször versenyeztem is ezalatt az idő alatt, nagyjából az összes eseményről éles emlékképeim vannak, de van egy eset, ami rengetegszer eszembe jut.

Hazai pályán tartották a versenyt, és pár számba be voltam írva, többek között gyaloglásba. A körülmények már fakultak, de arra emlékszem, hogy a korom miatt gyaloglásban már nem indulhattam, ezért áttettek máshova, így végül akadályfutásban vettem részt. Nem tiszta, hogy pontosan mennyit, de talán 400 méteres távot futottunk végig hárman. A lényeg úgy is az, hogy arra emlékszem, sok volt már első hallásra is, mennyit kell lefutnom, ráadásul közben még gátakat is kell majd átugrálnom. Mégis örültem, hogy az edzőm bízott bennem annyira, hogy indítson egy ilyen versenyszámban, ráadásul a csoportomból csak engem.

  Felálltunk a rajtvonalhoz, a mellettem induló két lányból csak az egyiket ismertem, ő viszont jó futó volt. Akkor hosszúnak tűnt a futás, gondolkodtam közben, hogy tudom a legjobban kihasználni az energiámat, hogy tudok spórolni addig, ameddig kell, majd belehúzni ott, amikor szükség van rá. Ez már nem tiszta, de talán a mellettem futó lánynak hangosan szurkoltak is, én pedig csak magamra figyelve futottam. Egy ideig fej-fej mellett haladtunk, néha én, néha a másik két lányból valamelyik haladt legelől. A végén viszont elveszett az energiám, már csak vonszoltam a lábaimat, és amíg a másik két lány bele tudott húzni a végén, én el is számoltam magam (azt hittem, közelebb van a cél, majd kiderült, még van két gát, így abszolút utolsó lettem :D), illetve az ő gyorsaságuk már lehagyta az enyémet. Nem volt erőm átugrani az egyik gátat, és még elszomorodni sem volt energiám emiatt, de egy biztos, nem volt benne a fejemben a feladás lehetősége. Mellettem mondták, hogy már nincs sok, így összeszedtem a maradék akaratomat, és befutottam a célba.

(Csak ezt találtam a pályáról meg rólam, ez is 4 évvel későbbi, visszalátogatós kép :DD)

  Ami lényeges a történetből: Csak hárman indultunk, így végül így is úgy is dobogós lettem volna. Nem figyeltem arra, másoknak hogyan szurkoltak, az volt a lényeges, én hogyan ugrom át a gátakat. Megbotlottam, még is erőt vettem magamon, és beértem a célba, de ehhez kellett a mellettem lévő ember, aki bíztatott. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a legvégén mindhárman gratuláltunk egymásnak, ugyanúgy elfáradtunk, és rám különösen büszke volt az edzőm, illetve a szüleim is. Ott akkor kitisztult, hogy az akaraterő csodákra képes, és a döntés, hogy megcsinálom, már győztessé tett.

Azért olyan különleges a Doktornővel való beszélgetésünkben elhangzott hasonlat, mert saját bőrömön tapasztaltam a tényleges szituációt, és akkor úgy döntöttem, hogy célba fogok érni! Azóta pedig folyamatosan elkeseredések, mélypontok, mérlegelések ellenére, hosszú vagy kevésbé hosszú pillanatok után, olykor lélekerősítő beszélgetések segítségével döntök úgy, megcsinálom, nem fog ki rajtam egy gát.

  Az élet egy futópálya, ami tele van átugrandó akadáyokkal, és bizony nem mindig sikerül átugrani őket, lehet, többe is belebotlunk, amíg végre sikerül átszökkenni egyen. Az azonban biztos, már akkor is elértünk valamit, ha egyáltalán odaálltunk a gát elé, és át akartuk ugrani. Nincsen az égvilágon semmi baj, ha éppen nem sikerül, hiszen van lehetőségünk újra nekifutni, ha nem is ugyanannak a gátnak, ott lesz a következő. Egy biztos, ahogy a hasonlatban is elhangzott, a döntés a mi kezünkben van.

Légy hálás, hogy futhatsz az élet nevű pályán, légy büszke magadra, ha átugrottál egy akadályt, és hidd el, akik lényegesek az életedben, szintén büszkék rád! Nincs semmi baj, ha megbotlasz, és ne félj meghallani a bátorítást, hogy képes vagy felállni! Bátorság kell segítséget kérni, de fontos, hogy nem számít visszavonulásnak, ha rájösz, valami nem megy egyedül. Akik veled "futnak", ugyanolyan fáradtak, ugyanúgy akadályokat kell átugraniuk! A legfontosabb azonban, hogy Te döntesz: feladod vagy felállsz? 

  Talán már kezdünk kijózanodni a filmből, így lecsendesült a körülötte zajló felhajtás is. Most már csak úgy emlegetik, hogy "Tudod, az a romi film, amiben nem érhetnek egymáshoz a szerelmesek". A vetítések ideje alatt viszont mindenhol belebotlottam abba, hogy valaki a filmet emlegeti, a CF-ről beszél stb. Még egy kicsit jól is esett, hogy lám, már tudják...

  Sok szempontból szeretem a filmet, de a vászonra dobása után több viszonylag negatív hatásával is szembesültem.

 Többek számára ismerős a Tik-tok alkalmazás, ahol zene illetve hangok alá kreálhat az ember videót, így végeredményben csak annyi a dolgunk, hogy tátogjunk, táncoljunk, rajzoljunk stb., és kapunk egy kész videót hanggal együtt. Elindult egy trend a Két lépés távolság zenéjével is, ahol a zene alá többféle videót is készítettek. Fallal elválasztott két szerelmespár szenved, hogy nem láthatja egymást, de ami engem valamiért zsigerből taszított, az az oxigénkanülnek használt fülhallgatók, műanyagcsövek, fonalak összessége, amivel illegették magukat a lányok a kamera előtt. Biztos vagyok benne, hogy hasonló trendek születtek a Csillagainkban a hiba után is, de természetesen a Két lépés távolság érthető okokból közelebb áll hozzám.

 Szóval lányok! Nem jó buli kanüllel az orrban, mert ez annak a következménye, hogy segítség nélkül nem kap elég oxigént a tested. Oxigénhiányos tüneteid lennének, nem kapnál levegőt, egy idő után örülnél, hogy élsz, és legfőbb vágyad az lenne, hogy futhass egyet kanül nélkül. Én is voltam kiskamasz, otthon az inhalátorom csövével alkottam kanült, mert menőnek tartottam, hogy valakinek van, és kíváncsi voltam milyen. De ezzel a Tik-tokos trenddel az a baj, hogy 18-20 év körüli fiatalok is csinálják, és ki is teszik. Lehet én vagyok túl kritikus, de engem ez valamiért zavar.

  Kövi eset: Instagramon bukkantam rá egy lányra, akinek "valaki_aki_beteg" volt a neve. Nem mondok ezzel semmit, ugyanis azóta teljesen megváltoztatta a nevét, nem tudnak sokan rákeresni, aki meg eddig is ismerte, annak nem mondok újat. Kibökte a szememet a leírásában említett CF-e, és a rengeteg szomorú, sírós emoji. Elvesztette a barátait, és beteg. A képei alá olyan szövegeket írt, hogy lehetetlen feldolgozni, nem bírom stb. Elkezdtem vele beszélgetni, de már első látásra is nagyon gyanús volt, főleg, hogy ilyen állapotban van, de egy CF-es sem ismeri. Beszélgetésünkből kiderült, hogy tüdőtranszplantációra vár, 30%-os Fev1-el. Amikor rákérdeztem a mutációjára, csak hárította a kérdést, de ennél jobb lett volna az is, ha annyit mond: nem tudom. A szülei meghaltak, a nővére kint él  külföldön, elvileg a kórházban él, egy olyanban, ahol van medence is, ahová leengeedik, ha jobban van..! (Medencébe, ráadásul kórháziba biztosan nem engednek egy listán lévő CF-est!) Nem tudott választ adni arra, hogy hogyan derítették ki neki a CF-et, vagy hogy mikor, de ezt még be lehet tudni annak, hogy tulajdonképpen árva. Említette három CF-es barátját, akik közül valószínűleg egyik sem létezett, vagy nem voltak CF-esek. De ezek még laza tények voltak, egy CF-ben abszolút nem jártas ember elhiszi neki. A bajok ott kezdődtek, amikor a 13 éves kislányon mellrákot diagnosztizáltak, lekapták a transzplant listáról, majd pár nappal vagy egy héttel később rám írt, hogy megműtötték. Kérdeztem, mivel... Azt mondta, kicserélték a tüdejét tegnap hajnalban (!!!!!!), a rákot pedig még a héten megműtik (!!!!!). Kérdeztem, hogy lélegeztetőn van-e, az válszolta, hogy még igen, de mindjárt leveszik (!!!!!!). A felkijáltó jelek magyarázata: műtét után pár órával nem írkálsz másoknak, főleg nem egy idegennek, akivel nem rég kezdtél el beszélgetni! Nem azért, mert milyen már, hanem azért, mert létezni alig tudsz, ráadásul valószínűleg még alszol. Tx után nem műtenek! Eleve kizáró ok a rák, ha egyszer amiatt lekapják a listáról, nem kerül vissza. Öt évre visszamenőleg nem dohányozhatsz, nem lehetsz alkoholista,  nem lehetsz rákos és nem lehet transzplantációt kizáró multirezisztens baktériumod. A lélegeztetőgépről meg aztán biztos, hogy nem vesznek le pár órával később! Itt bukott az egész, de a poén az, hogy a lány végig tudta, hogy CF-es vagyok, és nemcsak rólam, hanem még kettő CF-es és kettő érintett személy is bekövette. Egy idő után nem írt vissza a lány a kérdéseimre, amiket igazából csak azért tettem fel, hogy biztosra menjek, ő meg észrevegye magát. A képei egy hónappal az állítólagos tx-e után tengerparton készültek, és a tükör előtt pózolva olyan bomba alakkal, amit rengeteg CF-es sóvárogva nézne. Egy hónapig vannak kb. műtét után a tx-esek kórházban.... :)) Az egésznek ott lett vége, hogy egy barátnőm ráírt, megkérdezte, hogy CF-es-e, mire a lány az egész instáról letörölte feltöltött képeit (amiket egyébként megtaláltunk pinteresten), profilképét, összefoglaló történetét. Itt vége is lenne a vázolásnak.

Vélemény:

  Tulajdonképpen nem egyedi eset, hogy 10-15 éves kor között valaki magára húz egy betegséget, jellemet, nemet, a mai világban pedig teljesen a szerepbe léphet a közösségi médiák segítségével. Alapvetően a szerepbe lépéssel az internet világán kívül nincs gond, hiszen keresik magukat, sokszor figyelemfelhívásból, hiszen egy betegre többet kell figyelni, még ha ezzel nem is ér el figyelmet, tudatalatt még is ott lehet. Nem érzik jól magukat magukban, kritikusak önmagukkal, ezért keresnek valamit, amit magukra húzhatnak vagy valakit, akit utánozhatnak. Ez idővel rendeződik, rájönnek, hogy ők saját maguk szeretnének lenni, és nem érnek el túl sokat ezekkel a cselekedetekkel. Kinőnek belőle és visszanézve mosolyognak egyet rajta, amikor már hatékonyabb módszerekkel keresik önmagukat, vagy már meg is találták a helyüket a világban.

  A gond ott kezdődik, amikor az instagram, facebook teret ad ezeknek az álcáknak, szabadon kiadhatja magát akárkinek. Ennek a lánynak 100 fölötti követője volt, ami azt jelenti, hogy minimum 100 ember elhitte neki, hogy beteg, hogy neki nagyon rossz élete van, hogy rákos is és CF-es is, és így transzplantálták, majd utána rákkal műtötték. 100 ember hihette azt (tekintve, hogy a legtöbb követője is 13-15 éves), hogy a CF ilyen, holott annyi badarságot állított róla a lány, hiszen valószínűleg csak a filmből tájékozódott. Annyi ember sajnálta, bíztatta úgy, hogy valójában nem volt CF-es. Kérdem én: Ha a film így állítja be ezt a génhibát, és még rájátszanak oxigénkanüllel és ilyen oldalakkal, ki fogja elhinni egy mosolygó, futkározó, hébe-hóba köhintő 13 évesnek, hogy ő CF-es? Vagy ki fogja elhinni egy kanül nélkül, munkáját végző, tornázó 25 évesnek, hogy ő CF-es? Mert a CF ilyet is tud! Vannak, akiken egyáltalán nem látszik, és még azok közül is sokakon egy laikus észre nem veszi, hogy van valami, akik már rosszabbul vannak. A CF nem csupán kanül, köhögés és tx, hanem egy egész életen át tartó állapot, ami hol jobb, hol rosszabb, de folyamatosan romlik ilyen-olyan mértékben. A CF egy életérzés, valami, amit a legtöbben azóta ismerünk, hogy az eszünket tudjuk (persze vannak kivételek, akiknél később derült ki). A CF egy kicsit több, mint egy átlagos betegség, mint egy megfázás, és másabb, mint egy daganatos megbetegedés. Azt hiszem, hogy igazán megértsd, élni kell vele, vagy legalább ismerned kell egy CF-est gyerekkorától, de azért senkinek nem kívánom, hogy CF-es legyen ő, vagy a gyermeke.

  Ami pedig a leglényegesebb, hogy egy CF-es nem arra megy, hogy sajnálják. A legtöbben szégyellik, és nem igazán tudunk mit kezdeni a sajnálattal, mert attól nem lesz jobb. Nem akarjuk hallgatni, hogy jaj de rossz nekünk, nem akarjuk, hogy szánalmat keltsünk az emberekben, hogy kivételezzenek velünk, amikor nem muszáj. A legtöbben harcosok vagyunk, és mi csak meghallgatásra, megértő bíztatásra vágyunk, ha éppen elvesztettünk egy kisebb csatát. Vagy szimplán csak élünk, pont úgy, mint más, és csak annyira foglalkozunk az állapotunkkal, amennyire muszáj. A lány az instán sajnálatot váltott ki az emberekből, amit talán a film is kicsit csinált óhatatlanul is, pedig a sajnálattal nem haladunk előbbre.

  A filmre visszatérve egy kicsit... Tekintve, hogy csöpögős romantikát tartalmaz, betegséget, könnyeket, amiket ezúttal értékeltem, de a legtöbb tininek ugyanolyan, mint a többi csöpögős, betegséggel körülölelt romantikus film. Így hiába ragadott meg realisztikusan néhány pillanatot a film, mint a köpetürítés, kreon beszedése (vagy Will kreon nem szedése :D ehhez annyit fűznék hozzá, hogy a kedvenc jelenetem a filmben. Ugyanis Kreon nélkül az esetek többségében megy a hasunk, persze én is ismerek kivételeket. De akkor is.. Will hány évig ülhetett a WC-n, mert nem tudta, melyik gyógyszere a Kreon? :DDD ) vagy a nagyon vékony test, mert ezek olyan apróságok voltak, amiket a romantikus jelenetek rajongói elfelejtenek. Ami megmarad, hogy nem érhetnek egymáshoz, és hogy nagyon rosszul vannak. Kevesen néznek utána a betegségnek a film után, így csak annyit tudnak, amennyit ott láttak, és abból sem maradt meg minden. Így kicsit fals kép van sok ember fejében a CF-ről.

  Ettől a film nagyon tetszett, sok reális dolog volt benne, bár kritikát még ezeken kívül is tudnék róla megfogalmazni, de összeségében örülök, hogy létezik a Két lépés távolság. :)

- Rózsalány

Erő kell ahhoz, hogy kitörj az elkeseredésből!

  Ahogy az ezek előtti helyzetjelentéseknél is kérdőjel volt sokáig a fejemben, hogy leírjam-e, most is napokig gondolkodtam, megosszam-e, ami most zajlik körülöttem, mert nem szeretném, hogy bárkit lehúzzanak maguk a tények. De igyekszem mindent úgy elmesélni, hogy a saját érzéseimet is belefúzzem.

  Mostanában nehezebben megy a nem helyzetjelentés jellegű bejegyzések írása, ez azt eredményezte, hogy kicsit fel is szívódtam. Terveim vannak, hiszen izgalmas, utazásokkal teli nyaram van, amit naná, hogy elmesélnék! De egyelőre azt szeretném elmondani, mi történt velem június óta CF szempontjából.

  Ahogy lezajlott a német érettségi, belevágtam a nyárba, frissen, mint egy diák, aki viszketett attól, hogy nincs szabadsága. Persze a szénhidrát diéta rányomta napjaimra a bélyegét, mert nem ment olyan könnyen, mint kellett volna. Azonban bármennyire álltam hadilábon a dologgal, volt, hogy Pestre is mentem egy táska kajával a hátamon. :D

Ahogy mentünk bele a nyárba, úgy romlott sajnos az étvágyam is. Nem birtam megenni az adagokat, de küzdöttem, minden ebéd és minden vacsora szenvedés volt, de sokszor még a nap első étkezése is nehezen ment. Rosszul voltam tőle, nem tudtam már kitalálni olyan ételt, amit szívesen fogyasztottam volna. Ettől lassan már az őrületbe kergetett az evés gondolata, mindig ez járt a fejemben, ha éppen nem ettem vagy rosszul voltam, vagy azon gondolkodtam, mikor kell újra ennem, és mit egyek, hogy ne legyek rosszul. A legnagyobb baj ez volt, mellette azért élveztem a napokat, és úgy voltam vele, majd megszokja a gyomrom az adagokat, és elmúlnak a rosszullétek, tömések.

Soha nem volt, hogy brutál keveset ettem volna, mindig próbáltam tartani a diétát, de egy idő után egyszerűen képtelen voltam több falatot lenyomni ebédre, vagy enni egy második tízórait. Sokszor semmit nem ettem, amiben nem volt szénhidrát, mert úgy voltam vele, hogy a kötelezőt nyomjuk le, amit nem muszáj, azt ne együk meg, mert nem megy. Olykor úgy pótoltam az adagokat, ahogy a legegyszerűbb, de az egésznek csak egy másfél kg-os fogyás lett az eredménye. Elkezdtem fulladni is, és jobban köhögni, ami csak még rátett arra, hogy rosszul érezzem magam. Így elvoltam egy darabig, kikészítettek bizonyos dolgok, pl amikor haza kellett jönni, ami azt jelenti, hogy 3. emeletig lépcsőzzek, a gyorsabb séta, vagy az, hogy 7 perc alatt tegyem megy a 10 perces távot futva. Valóban, ezek nem pozitív dolgok, zavartak és nem csak fizikailag éreztem meg, hanem lelkileg is nehéz volt, hogy minden nap egy kihívás, feladat, amit meg kell oldani, nincs olyan hogy csak nyugodtan hátradőlök és pihenek egy jó nagyot... Mert ha meg is történt, az agyam akkor is azon kattogot, hogy miért van ez. 

  Nagyjából ez történt július végéig, és tovább is, de megszakította a nyarat egy kontroll. Fény derült a másfél kg elvesztésére, ami egyelőre nem sok, de ne is legyen több, és jó lenne visszahízni. Én meg ültem és tehetetlenül próbáltam visszafolytani könnyeimet, hogy itt van az elvárás mindenki felől, még magam felől is, hogy egyek, de egyszerűen van, amikor nem megy le a torkomon. Kaptam is egy kis fejmosást, és én tudom, hogy féltésből, de attól még ugyanolyan tehetetlen maradtam. Azon a kontrollon csak a magasságom eredménye nem csökkent. A Fev1 88% lett, ventolinnal 91%, szaturációm is 95% és a súlyomból is vesztettem ugye. Az a nap egy csalódás volt, elfáradtam, mert röntgenre és fül-orr-gégészetre is be kellett térnünk. Talán egy kicsit vártam a köpettenyésztés eredményét, hogy ha nem lesz benne semmi, akkor örülök, mert végre nem kell antibiotikumot szednem, és ezt annyira élvezem, ha meg lesz benne valami, akkor meg lehet kapok valamit, ami megmagyarázza a szenvedésemet az evéssel és a légzésfunkcióm eredményét. Így úgy voltam vele, bármi lesz az eredmény, várom.

Ez segített abban, hogy kicsit erőt nyerjek magamnak, és közben sokat segített, hogy barátokkal találkoztam, élveztem a nyarat. Pont egy ilyen barátokkal töltött napon jött a hír, hogy a vizsgálat alapján ismét kitenyészett egy Achromobacter xylosoxidans nevű baktérium, ami már egy éve folyamatosan bennem van, de előtte is néha kimutatták. Erről a baktériumról amit így gyorsban érdemes tudni, hogy nagyon hasonlít a pseudomonasra, amit talán többen ismernek. Csak pár éve fedezték fel egy új vizsgálati módszer segítségével, elég rezisztens egy baci, kevés antibiotikum használ ellene, és azok közül sincs olyan, amely 99%-os biztossággal el tudná tűntetni. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem kiírtható, ha egyszer kimutatja a tenyésztés, de ha krónikussá válik, tehát folyamatosan megtalálható bizonyos csíraszámban a köpetben, akkor már csak a baktériumszámot tudják csökkenteni, de eltűntetni nem. Természetesen egyéntől függ, ki hogy reagál a bacira, én eddig meg voltam vele úgy, hogy többször is kimutatták. Most viszont már megéreztem, hogy valami nem okés, valami van bennem, hát jól éreztem. Az első teendő annyi, hogy megkapom azt az antibiotikumot, ami szájon át adható, ezzel megúsztam a kórházat, de azért rám lesz nézve, hogy használ-e, a kúra után jön egy kontroll. Az evés dolgot pedig átbeszéljük a másik Doktornővel, hogy hogyan lehetne kicsit kellemesebb, hogy van tervezve az inzulin, lesz-e cukorterhelés.

  Én nem mondom, hogy ehhez az egészhez végig pozitívan tudtam hozzáállni ebben az egy évben. Sokszor letörtem, elkeseredtem, fel akartam adni. Hullámzó, hogy mikor veszem fel a kardot és a páncélt, hogy harcba szálljak a CF-fel, vagy mikor dobom le és ülök le mellé, hogy nekem ez már sok. De egyet még mindig biztosan tudok: Szeretek élni! Szeretem a levegő illatát, a nap simogató melegét, az emberi jóindulatot, szeretem nézni, ahogy nőnek a virágok, szeretem érezni, ahogy a hűvös víz cseppjei legurulnak a torkomon, szeretem megölelni a barátaimat, nevetni tiszta szívből, adni, szeretni. Ha néha nehéz, csak taposom a földet, lépkedek egymás után, és tornyosulni kezd az előttem álló átugrandó akadály, ezekre az érzésekre gondolok. Érdemes újra és újra számba venni az inhaláló csutorát akkor is, ha feleslegesnek gondolom, hiszen ettől érezhetem tüdőmben a tiszta levegőt. Érdemes ennem, hiszen attól erősebb leszek. Érdemes bevennem a gyógyszereket, hiszen azok megvédenek.

Néha nem kell tudnunk a miértre a választ, csak csinálni kell. Néha el kell engdni a kattogást a "Minek csinálom ezt?" kérdésen, és csak megtenni, majd megnézni mi sül ki belőle.    Talán engem karddal teremtett Isten a világra, hogy tudjak harcolni a bacikkal. Talán engem ő ilyen erősnek teremtett... Egyszer a Doktornő azt mondta, ő hisz abban, hogy van valami felsőbb erő, ami/aki teremtett minket, és az az erő/Ő úgy gondolta, hogy mi így vagyunk jók, ahogy teremtett minket, és mindennek oka van. Én Istenben hiszek, és hiszem, hogy ennek oka van. Muszáj, mert hit nélkül elvesznék, értelmet sem találnék. - Rózsalány