Nazogasztrikus szondával, hideg kezére kesztyűt húzva, sovány testét a legkisebbre csomagolva ült a kanapén. Ült ott plédbe bugyolálva, könnyeit visszafojtva, ült ott egyedül is, pszichiáterével is, voltak bent hárman is, pszichológussal vagy egy anyával. A kedvenc nővérrel is inhalált ott. Feküdt is azon a kanapén, de arra nem emlékszik pontosan. Ultimátumokat és szerződést kapott abban a szobában, majd haladékot is. Szeretetet és tehetetlen haragot. Szembesülést a súlytalansággal, vagy a súly hatalmával. Ott fújta el akkor a szülinapi gyertyáját, és ott zokogott, hogy nem akar elmenni onnan. Abban a szobában az élete egy olyan szegletét hagyta ott, ami örökre nyomot hagy. Abban a szobában azt mondták, nem tud felelősséget vállalni az életéért, és gyermekkora börtönébe zárkózva kapaszkodott az utolsó pillanatokba, amíg még gyermeknek tekintik. Az az anorexiát identitásába foglaló Fruzsi már nem én vagyok. Már nem csak keresésekre fókuszálok, hanem találásokban teljesedek ki. Már nem csalódok, mert elfogadom a tökéletlenségemet. Most szoknyában ültem ott, egész nyugodtan, és minden erőfeszítés nélkül, boldogan. Nem gondoltam, hogy fogok oda én még így leülni. Az akkori pszichiáterem ezúttal azt kérdezte, mi segített átlendülni. Hosszan, több részben részletezem erre a választ itt-ott, de azt hiszem, ezt az összetevőt még nem jelentettem ki. Volt, aki nem csak azzal szembesített, hogy nem vagyok hibás, hanem azzal is, hogy miért nem én vagyok a hibás. Ezt befogadni jobban fájt, mint az elnyomásától való szenvedés, de minden erőmmel próbáltam integrálni, és amikor sikerült, már nem volt szükségem önutálatra. Rájöttem, hogy a kapcsolatokban érvényesül minden résztvevő megküzdési stratégiája, elhárító mechanizmusa, örökölt sorsa, traumája, aktuális lelki és fizikai állapota, aktuális érzékenységi szintje, az időjárás, a befogadó készsége, és még annyi minden. Vagy mindenki, vagy senki sem hibás, amikor némely pontban ütközünk a másikkal. Nem én vagyok az egyetlen hiba ebben a romlandó világban, mindenki hordoz magában titkolni való sérelmeket, jellembeli gyengeségeket, és ha ez nem így lenne, azt jelentené, már nem a földön vagyunk. Azzal, hogy szembesítettek azzal, hogy van, amiben nem én hibáztam, majd szembesítettek a saját tökéletlenségemmel is, felfogtam az erőmet, majd megéreztem a dühömet is, már nem fojtogatott, inkább forrongott bennem, segítettek elfogadni, hogy a világot nem lehet megmenteni. Menthetetlenül romlott, az emberek pedig sérültek. Nem beletörődtem, hanem elfogadtam, hogy még ez a romlott világ is tartalmaz szépet, és ezek a sérült emberek is gyönyörűek. Észrevettem az árnyalatokat, és a tökéletes, meg velejéig romlott monokrómiáját felváltotta a színek izgalma. Szeretné tudni, mi vezetett idáig? A megelégedés. Egyszer élünk, egyszer meghalunk, egyszer sírunk, egyszer felállunk, a kétezres évek pedig telnek, és ez ellen se halál, se élet nem tehet semmit. Anorexiásként egy ideális világot képzeltem el, ahol gyógyultként élhetek. Gyógyulóként rájöttem, az ideálok nem léteznek. Visszaesőként menekültem az idealista vágyakozásba, hogy majd egy tökéletes világban gyógyult, és boldog leszek, és ha majd az ideál valósággá válhat, esküszöm, meggyógyulok. Gyógyultként elfogadtam, hogy ideális eset nincs, és nem is lesz. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet minden napban valami jó. Valami élénkítő színkavalkád, valami gyönyörű. Anorexiásként a tökéletességet kergettem, most a tökéletlenség szépségét szeretem. Ha elfogadom a saját életem paradox működését (a tökéletes tökéletlenség, a folyamatos változás állandósága, a kiszámítható kiszámíthatatlanság, komoly és komolytalan harmóniája), felkészülök egy élethosszig tartó, megállíthatatlan kalandra.

  A kertben, ahol egy napon a frissen ültetett cseresznyefa mellett ültem, haragudtam a madarakra, amiért olyan szertelenül csiripelnek, haragudtam a fára, hogy virágzik, a napra, hogy süt, mert rajtam kívül minden teli van élettel, csak én ülök, és próbálok ösztön ellen hadakozni. Szembesírtam a napot, a madarakat és a cseresznyefát, de azért attól a naptól kezdve minden alkalommal locsoltam, ha én nem is, ő egyen, igyon, ha én nem is, ő mosolyogjon, ha én nem is, ő hagy éljen. Ha magamat nem is, őt hagy éltessem. Most megkerestem a cseresznyefát, megfigyeltem sűrű lombját, még mindig kicsi, de még mindig él, és már én is vele élek. Szembemosolyogtam a nappal, a madarakkal, a cseresznyefával, és hálás voltam érte. Mert a cseresznyefa nem vádolt, nem aggódott, nem követelt és nem kötött velem szerződést. Csak locsoltam, ő pedig cserébe élt.

~ Rózsalány