Sokáig gondolkodtam, mit írjak le, de lelkierőm most csak ahhoz van, hogy legalább a felét leírjam annak, ami nyomaszt, foglalkoztat. Leírjam, mi történik velem, hogy érzem magam. A napló írásáról úgy gondoltam, hogy elegendő lesz, de rájöttem, hogyha vezetek egy blogot a CF-ről és rólam, akkor miért pont egy CF-ről és rólam szóló filozofálást hagyjak ki?

  Az a szitu, hogy vannak ötleteim, miket szeretnék ide írni, és ne aggódjatok, meg is lesznek valósítva ezek a bejegyzések, de nem most. Most annak jött el az ideje, hogy meséljek, pont úgy, mint az "Egy hét tömören 2." bejegyzésben. Sok minden történt, amit nem közöltem itt, mert úgy voltam vele, hogy ez egy boldog blog, tanulságos, szórakoztató történetekkel. Most már azt hiszem, csak úgy vagyok vele, ez az én blog. Szóval vágjunk bele:

 Az első vér köhögés után nem írtam többet arról, hogy vagyok. Nos, úgy vagyok, hogy az első után jött egy második is. Az első napon, amikor hivatalosan is magántanuló lettem, kihagytam három órát, de a nyolcadik óra tesire visszasiettem. Siettem, mert késében voltam (ez olyan Fruzsis egyébként), ezért a végén futottam is, hogy beérjek, és kényelmesen át tudjak öltözni. Gyorsan átvettem a tesicuccom, és gyanútlanul köhögtem egyet. Amikor a vér ízét megéreztem, tükör nélkül is tudtam volna, hogy vért köhögtem. Amikor viszont tényleg láttam, már csak szomorúan konstatáltam, hogy ez tényleg az. Annyira nem ijedtem meg, mint először, csak rosszul esett látni. Jól voltam, tesiztem is, csak nem erőltettem meg magamat, azt hiszem csak tollasoztunk, és azt is lazán tettük. Egész tesin véres volt a köpetem, de a végén már csak csíkokban elszórtan.

  Megtörtént, nem szóltam rögtön a doktornőnek. Ez egyébként másfél héttel történt az első után, és másnap azért csörögtünk egyet a Heim Pálba. A nehezebb légzés miatt ventolint tanácsoltak, kaptam egy másik gyógyszert is, és Berodualt inhaláláshoz. Azt hiszem akkor csak ennyit mondtak erre. Azóta még mindig egy héten minimum egyszer véres a köpetem, de közel nem olyan durván, mint az a két eset. Ezek már ilyen: Ja, megint van benne néhány vércsík, na mindegy. Nem tudom, hogy ez lesz-e már mindig, és meg kell szoknom, vagy nem, de egyelőre nincs jobb ötletem a megszokásnál.

  Azóta két kontrollon voltam, az egyik totál rögtönzött, csak antibiotikumért mentem, amit egy tenyésztésen talált bacira kaptam. Akkor azt mondta a doktornő, miután fújtam egy tök jót (Fev1:117%, még a "legrosszabb" is), és a tüdőm is tisztának tűnt a hallgatásnál, hogy ez valószínűleg pszichés, mert az értékeim teljesen jók.

  Amikor odamentem erre a rögtönzött kontrollra, akkor már pár alkalomra benéztem az iskolapszichológushoz. Még kb egy éve lehetőség volt arra, hogy a Heim Pálba CF-esként pszichológushoz járjak, de egy alkalom után úgy éreztem, minek? Most azonban ezzel a lehetőséggel is élnem kell, mert... egyszerűen csak érzem, hogy kell, ráadásul a suliban is odaküldtek tovább, mert ott nem tarthatnak terápiát nekem, viszont úgy látja az iskolapszichológus, hogy szükségem van rá.

  December 4-én a betervezett kontrollon az értékeim szintén jók voltak, bár rákerült az ambuláns lapra, hogy "Tüdő felett érdes légzés hallható", és a legrosszabb fújásom is 108% volt, mert elfáradtam, de tudom, ez még mindig teljesen jó fújás. Elmondtam a vérrel színezett vagy vércsíkos köpeteket is, majd azt, hogy a kórház óta lényegében mindent összeszedek. Megfázásból megfázásba esek (khm, most is vércsíkos köpet + megfázás a szitu így karácsonykor), vagy csak egyszerűen rossz a közérzetem. Kaptam egy állandó antibiotikumot azzal, hogy "Heti 3x kell szedni, a többiek hétfő szerda pénteken szedik.", és azt is megkaptam, hogy benne vagyok a top10-ben. Ez tök jó, tényleg, de néha nem tudom, hogy érezzek ezzel kapcsolatban. Most érek oda, amit a többiek már nagyon régóta csinálnak. Most érek oda, hogy tényleg elmondhatom, nem csak azért vagyok CF-es, mert inhalálok reggel este, és gyógyszert szedek. Ambivalens érzéseim vannak a CF-emmel kapcsolatban, mert valahol úgy látom, ez a részem, és érdekes, de egy biztos pont az életemben, ezt nem vehetik el tőlem. Egy másik oldalról viszont látom a többieket, akik annyi mindenen keresztül mentek már, és itt vagyok én, aki tök jól van még így is, és nem értem, miért vagyok ilyen szerencsés. Azért, hogy erőt adjak? De miért adok erőt azzal, hogy jól vagyok és úgy próbálok magyarázni a pozitivitásról, ami ráadásul most nem is lenne helytálló ilyen állapotban, amikor én sem vagyok a pozitivitás csúcsán. Jelen pillanatban az életemnek ezen szakaszán megakadtam picit, mert nem tudom mi lesz, hova tartok, és talán azt sem teljesen, hogy miben vagyok.

    A Heim Pálban a pszichológus azt mondta, beszélnem kellene egy pszichiáterrel, és összedolgoznának picit. Nem tartom magamat lelki roncsnak, ha az embereknek kell a dolgaimról beszélni, akkor a probléma semmivé is válik, és hirtelen én sem értem, mit keresek a pszichológusnál. Nem nagyon tudom máshogy gondolni, minthogy bolond vagyok és azért vagyok ott, pedig tudom, hogy ez nem feltétlenül ezért van, bár egy kicsit mindig egy elszállt emberkének tartottam magamat. De ez már megint egy nagyon tág téma, hogy én minek tartom magamat. Van amikor hibának, vagy csak egy embernek, aki úgy van, de nem sok mindent ér. Aztán, hogy lelket öntsek magamba, azt mondtam:

Minden ember egy láncszem, és ér valamit, csinál valamit, mert ha egy láncból kiesik egy szem, akkor megszakad. Idővel összerakható újra az a lánc, de a láncszem nem pótolható, csak a kettő szélét összeillesztik, és megtanulnak a láncszem nélkül lánccá válni. De a lényeg, hogy minden láncszem ér valamit, még akkor is, ha azt hisszük nem. Mindannyian fontosak vagyunk.

  Az utóbbi kb fél év kaotikus volt, de inkább egy lejtő, aminek nem akarok az aljára érni, ezért segítséget kértem, olyan szakértő segítséget, és azt hiszem, nem kínos vagy gáz, ha ilyen segítséghez fordul az ember, mert jobb, mintha feleslegesen cipelgetnénk dolgokat. Vagy leérnénk a lejtő aljára, holott lenne, ami megállít, mert mindig van.

  Nem azért hoztam létre a blogot, hogy csupán boldog blog legyen, hanem azért, hogy segítsek. Most mégis arra jöttem rá, hogy nem csak az segít, ha a boldogságról írok, és a rosszabb dolgokból is megpróbálom a jobbat kihozni, hanem az is, ha tényleg leírom, a vívódásaimat, rosszabb napjaimat. Ehhez pedig bátorság kell, mert valahol félek megmutatni. A blog jó része pedig nem egy álca mosoly, csupán ha én rosszul vagyok, kell egy felemelés, és ez felemel. Felemel, ha meglátom a szép dolgokat, az pedig még jobban, ha elmondhatom nektek is, mi az, ami szép és értékelendő az életben. Amikor ezekről írok, én is meglátom őket, és jobb lesz, hiszen én ilyen vagyok, aki látja ezeket. De mindenkinek vannak rosszabb időszakai, és engem a nyári szünet előtt pár héttel el is ért, ebben a tanévben pedig úgy igazán. Lehet nem látszik rajtam a suliban vagy nem látszik rajtam az utcán és itt sem, de éppen abban a folyamatban vagyok, amiben össze kell kaparni magamat.

   Most pedig, hogy leírtam mi történt/történik mostanában, apró híreket szeretnék közölni, melyek kevesek egy bejegyzésre, de mégis közlésre vágynak.

Az ősz folyamán a Ments Életet Alapítványhoz fordultam egy álmommal, és nem régen a Colombus Étterem és Pub, mint álomvarázsló teljesítette ezt a kívánságot. Az álom egy fényképezőgép volt, és már egy ideje szeretgethetem itthon. A neve Manyi, ne kérdezzétek, miért, de ezt a nevet kapta, pedig nem vagyok az a nagy elnevezem a dolgaimat típus. Az átadás és az ajándék csomagolása is egy külön élmény volt. Beszélgettünk, és bár én nem voltam akkor túl beszédes, de ennek kizárólag egy oka volt. Dolgozott bennem az ámulat, csodálat és izgatottság keveréke. Mindezek mellett pedig fantasztikus volt hallani a közös pontokat. A csomagolás készítője is rettenetesen aranyos volt, mert hihetetlenül gondosan becsomagolt ajándékot kaptam, a szoba falát még mindig díszíti a masni, és nem tervezem megfosztani tőle a fehér falat. Most, hogy tényleg feldolgoztam, hogy Manyi az enyém, és már okozott nagyon sok vicces és szép élményt, megfontoltan, teljes szívből mondom: Nagyon nagyon köszönöm!!

Mit tervezek a fényképezőgéppel?

A terveim olyanok, mint a havonta minimum kettő bejegyzés írása, néha összejön, néha nem. De remélem, ez azért elég biztos terv, mert régóta vágyom rá, csak félek a kamera mögött nem mutatok olyan jól, mint a klaviatúra előtt. Szóval: Szeretnék a blog mellett egy youtube csatornát is üzemeltetni, nagyjából olyan szelemmel, mint a blogot. Én, mint egy rózsalány zenével, humorral, úgy Fruzsisan. De nem mondok dátumot, mert erre azért fel kell készülni, annyit viszont szeretnék betartani, hogy a 2019-es év hozzon bátorságot egy csatornához, és az év elejétől már üzemeltetni tudjam, még akkor is, ha először csak a blogon lenne a hangsúly.

Amit még tervezek több kevesebb sikerrel, hogy az instagram és facebook oldal nézhetőbb legyen, facebookra ne csak a bejegyzéseket rakjam ki, hanem egyéb dolgokat is, amik nem feltétlenül érdemelnek külön bejegyzést, instagramra pedig a minőségi képek mellé minőségi aláírást gyártsak, ami egyelőre nem azért nincs meg, mert nem lennék képes rá, hanem azért, mert agyalok azon, hogyan tudom a személyes instagram oldalamat személyes blog "üzleti" oldallá változtatni úgy, hogy ne csak a neve legyen az, hanem a képek se legyenek annyira kaotikusak. Na igen, ezen még dolgozom, de addig is felnézhettek, mert talán ott vagyok a legaktívabb. :) (farkas_fruzsii)

Ígérem, 24-én tényleg boldog karácsonyi bejegyzés lesz! :)

Néhány kép(nem tematikusan), hogy bemutassam Manyi fontosságát (nagyjából mindig a kezemben van :D):

A pléd azért ide is elkísért :D

Ezt a csomagot pedig zárásképpen szeretném megköszönni az OCFE-nek, akik megleptek engem és anyukámat két nagy csomaggal. Nagyon jól esett, éppen a Heim Pálból tartottam haza, amikor anya közölte, hogy csomagunk érkezett. A bejegyzés írása közben is a kekszet nyammogom. :))

A zárómondat pedig: Legyen mindenkinek kellemes, békés, nyugodt, egészségben gazdag karácsonya! <3

-Rózsalány