Ha van börtöne, van szabadsága is!

 Ezt a bejegyzést fél éve írtam meg, fél éve nem merem kitenni. Olykor visszaolvasom, aztán hagyom a vázlatok között. A mostani visszaolvasásom után mégis úgy döntöttem, hogy elég időt töltött már egymagában magának, hogy elétek bocsássam. Miért? Azért, mert úgy gondolom, fontos gondolatokat tartalmaz, ennyi idő után visszaolvasva nekem is erőt ad. Talán neked, kedves Olvasó, nem fog, de ha még is így történne, nem akarlak megfosztani az erőtől, amit adhatnak a szavak.

Rengeteget tanultam az elmúlt pár hónapban. Annyit, amennyit talán sosem, és nem a matekról vagy angolról beszélek, sajnos azokhoz nem nyúltam annyira. Persze azok is kellenek, de tudjátok mit? Nem bánom, hogy most inkább az életről szerettem volna tanulni! Megérteni, hogy miért lettem beteg, miért fáj olyan sokszor, miért bántottak sorozatosan. Az egyik, amit megtanultam, hogy ezekre a kérdésekre felesleges keresni a válaszokat, mert megtörténtek. Már csak azon tudok változtatni, ami éppen most van, most pedig az van, hogy egy hatalmas tükör előtt állok, amiben magam mellett a traumáim is rémképként jelennek meg. Könnyű volt hónapokig, évekig hátat fordítani ennek a tükörnek, de tudjátok ettől a rettegés nem szűnik meg, hogy nem fogadod el, amik történtek veled. Én nem fogadtam még el... Ezer átsírt éjszaka van mögöttem és előttem, de már engedek annak, hogy ránézzek a tükörre. Bevallom, nem kellemes látvány, az anorexia adta testképzavar, a fojtogató félelmeim, az alacsony önbecsülésem szemébe nézni, de ha nem teszem meg, sose látom meg magamat, aki ezek mögött van. Nem ismerem, csak azt a lányt, aki csontsoványra fogyasztotta magát, a hátán kívül nincs olyan hely, ahol ne bántotta volna magát, aki mosolyogva törik össze, akinek a könnyei szó szerint belülre folynak, aki meghatározza magát a félelmei által, akinek sose lesz elég az, ami vele szembe néz. Tudjátok mit? Isten mellett magamat is megkeresem! Mert nem csak hiszem, de tudom is, hogy emögött a lány mögött ott van az a csajszi is, aki boldog. Lelki békét lelni nem elítélendő dolog, ha hiszitek, ha nem, hozzá tartozik a földi élethez, a kérdés már csak az, engedünk-e neki, vagy sanyargatjuk magunkat tovább.

A döntés, hogy igent mondunk az életre, még nem azt jelenti, hogy egy szuicid hajlamú anorexiás (depressziós, szociális fóbiás stb,stb) egyik napról a másikra probléma mentesen kel fel az ágyból. Nem lehet sem magadtól elvárni, és másnak sem kellene, hogy innentől kezdve csak jót teszel magadnak. A késztetések, amikkel együtt éltél annyi ideig, nem múlnak el ilyen röviden, ezt nem titkolom. Persze csodák vannak, de általában az igenünk egy hatalmas nemet jelent ezeknek a késztetéseknek, de nem szünteti meg őket. Innentől kezdve minden nap meg kell hoznod azt a döntést, hogy az életnek igent, a késztetéseknek pedig nemet mondasz. Néha nem megy, de ettől nem vagyunk rosszak. Ha mindig minden menne, nem lenne ennyi buktató az életünkben. Azok márpedig tagadhatatlanul vannak, csak nem mindegy, mire mondunk igent és mire nemet. Mert az egyik megoldja, a másik nagyobbítja a gondokat.

Ami velem történt, az nem fair. Igazságtalan és fájdalmas, de meg tudom én változtatni? Sajnos sem időutazó, sem csodatevő nem vagyok, így az egyetlen, amit tenni tudok, hogy beforgatom tanulságba. Megtanulom általuk, hogy mit ad az élet, önismeretet szerzek és gyakorlok. Azt gondolom, az önsajnáltatás egy rossz kifejezés, és ha zokogva omlunk össze, hogy miért pont én, vagy hogy csak a rosszat kapom, az rendben van. Mert valóban, miért pont én, és miért jön ennyi rossz? De nem szabad belecsücsülnünk a "miért"-ekbe, mert sose lesznek "azért"-ek. Sose vennénk észre a sok rossz mellett azt a rengetek jót, amit magunk mögött tudhatunk, sosem fordítjuk figyelmünket a jön a szürke felhő helyett a süt a fényes napra.

Rengetegszer hallottam a pszichiáteremtől, hogy "Süt a nap! Miért nem tudsz ennek örülni?". Haragudtam rá, mert hogy lehet a napra figyelni, ha az elmémet egy fekete, ragacsos massza tölti be? Ha érzem is a nap melegét, nem tudok örülni neki. Addig, addig mondta, hogy már én is mondtam, először viccesen, de eljutottam oda, hogy süt a nap. Legalább süt a nap... Lehet tegnap zuhogott, holnap is zuhogni fog, de ma éppen süt a nap.

Az elménk pont ugyanannyira jelentheti a szabadságot, mint amennyire a börtönt, és sajnos nem mindig mi döntünk, de ahogy az elején is írtam, az egyértelmű igen kimondása a mi kezünkben van. Nem dönthettem, mert nem láttam tisztán, hogy belezuhanok egy betegségbe, vagy sem. De arról tudom, hogy én döntök, hagyom-e, hogy megöljön? Persze sokkal nehezebb, mint egy szomatikus betegség, mert ott nem hiteti el veled az agyad, hogy neked jó ez így, hogy te ezt akarod, hogy minden rendben. Ott nem hiszed azt, hogy nincs miből gyógyulnod. De hidd el, attól, hogy az elméd blokkolja a szenvedés felfogását, attól még szenvedsz, és szükséged van a saját igenedre. Ha kimondod, nem maradsz egyedül, segítenek!

Nem mondom azt, hogy megjártam a poklok poklát és nézd itt vagyok, akkor te is képes vagy rá stb, mert ez mindenkinek a maga útja, ráadásul szerintem nem jártam meg a poklok poklát, és még mindig rengeteg káros gondolat, téveszme csúszik bele a kobakomba, de próbálom a tapasztalatokból megértetni az agyammal, hogy nem valós, amit kitalál. Mert a poklok poklát nem, de a szeretteim féltését, a szondákat, a kényszereket megjártam és járom. Voltam olyan helyeken az elmémben, hogy imádkoztam, visszatérjek onnan a valóságba. Kívülről talán nem így jött le, de én folyamatosan azért harcoltam, hogy itt maradjak, nem csak testben, fejben is.

Mindezt azért osztom meg veletek, mert el szeretném mondani, hogy igenis van esély!

Mégis szeretném, ha tudnátok, hogy mentális betegséggel élni nem csak azért nehéz, mert fáj, mert tapasztaljuk a tüneteket, mert bebörtönöz, hanem azért is, mert sokszor ezt észre sem vesszük. Nem tudjuk, hol a határ normális és kóros között, érezzük, hogy nem jó, de sokszor teljesen megfoghatatlan. Szeretném, ha az emberek tudnák, hogy akkor is küzdünk, amikor nem látszik, de néha mi akkor is "jól vagyunk", ha nagyon nem. Mosolygunk, ha fáj, állunk, ha borulunk.

Nem könnyű megfogalmazni, kiadni mindazt, amit átéltem, de talán azt a legnehezebb leírni, hogy pár dolog még mindig így van. Nehéz leírni, hogy még mindig el-eltévedek az igenek és nemek között, ahogy azt is nehéz leírni - bármennyire hihetetlen -, hogy küzdök. Mégis fontosnak tartom! Miattunk és miattatok!

- Rózsalány