Október 10

Tegnap 41 kg-val róttam az utakat, sokat sétáltam, imbolygó testemmel. Boldog, mosollyal felruházó dalokat hallgattam, és valóban, tényleg mosolyogtam. Kezd olyan lenni az arcom, a testem, mint szondával, mégis tudom, most nem tehetik ezt velem. Nincs, aki megtegye. Azt teszek, amit akarok, a szabadság végtelen útja tárul ki elém. Oda fogyok, addig fogyok, ameddig akarok. Elveszett már a remény, a hit, magadba zártál, megfogtál, elhúztál. Vízben áztatott száraz kórókkal töltöm gyomrom. Aztán majd krumplit is hámozok, meg majd élek is valamikor, egyszer, ha arra kerül a sor, hogy élnem kell. De most nem kell, semmi sem kell.

Október 13

Esték, reggelek, nappalok. Mind ugyanolyan, összefolynak, eggyé válnak, majd az egész időszak egy teljes, elválaszthatatlan, szakaszokra bonthatatlan nap lesz. Mennyi időt vártál a pszichoterápiára? Egy napot… Ami két hónapig tartott…

Október 14

Hívtak az osztályról, hogy kedden mehetek.  Pszichológusomtól kértem egy utolsó időpontot, de még nem válaszolt. Félek, izgulok, de nem érzem a zsigeri rettegést. Olyannyira ismeretlen, és mégis maximálisan ismerős a szituáció, hogy nem tudom, hogyan álljak hozzá. Mire bekerülök, 40 kg alatt leszek. Ezt nem csak tudom, de akarom is. Hiszem, hogy minden rendben lesz odabent, vigyáznak majd rám, és bár ahogy az ifjúság pszichiátria előtt, most is kérdés a fejemben, hogy lehet szeretni egy felnőtt pszichoterápiás osztályt, ahol felnőttekkel együtt vagy csoporton is. Mégis tudom, a „hogyan lehet szeretni egy pszichiátriát?!” kérdésre is igen erősen megkaptam a választ. Könnyen, és nagyon. Megannyi kérdés, érzés, gondolat csapong a fejemben, hirtelen nem is tudom, melyiket húzzam előre, nem tudom, mit kezdjek el feldolgozni.

Október 15

Egy rendezvényre megyek holnap anyával, ami nagyjából az egész napot igénybe veszi. Reggel nem habosítom a tápszert, mert valószínűleg nem lesz időm rá, szóval hidegen viszem shakerben, de most este egy kis részét kiöntöttem. Miért? Magam sem tudom. Kinek hazudok vele? Saját magamnak. Mégis jól esik, hogy nem kell az egészet meginnom, ezzel is kalóriát spórolva. Nem mellesleg ebédelnem is ott kell, ami eleve nehéz lesz. Nem is akarok belegondolni, remélem lesz rá egy órám… Egyébként ma este megcsináltam, kókusztejes répakrémleves, azt is magammal viszem, amíg a többiek szendvicset zabálnak. Nem érzem elégnek magam, de okénak. Vágyom arra, hogy evésben úgy gyógyuljak, ahogy tavaly a gasztron. Akkor úgy élveztem az ízeket, nem voltak falásrohamaim, mindent elkészítettem, egyszerűen csak jó volt. Gondolkodni az egyre bővülő lehetőségek közül mit válasszak reggelire, ebédre, vacsira. Szeretném, ha itt is ilyen lenne, ilyen pozitív az evés része. Ez azonban csak akkor megy, ha magamért teszem, ha biztonságban teszem. Ha a félelem nem győzi le az akaratot, ugyanis félelemből zabálni és félelemből éhezni, nem kiút. A kiút az étkezés, evés. Ezügyben. Másrészt kell a lelkem, oda kell adnom, ami bennem van, hogy együtt oldjuk meg, hogy segíthessenek. Azzal szeretném kezdeni az egyénin, hogy félek. Hogy csalódtam, és már ijesztő a megnyílás gondolata, mert ott motoszkál bennem, hogyha megteszem, elárulom magam, esélyt adok egy újabb csalódásnak, ami végleg összetör. Vagy elengedik a kezem, mikor nem vagyok még képes járni. Én még gyereknek érzem magam, veszélyérzet nélkül egyensúlyozok a padkán, átrohanok az utcán, szükségem van egy segítő, először óvó kézre. Nem akarok meghalni, már nem. Nem elüttetni akarom magam, csak izgalmas, csábító szaladgálni az autók között. Meg valahol… Ha a járdán sétálok, és belém hajt egy autó, az sokkal jobban fáj, mintha azért jön belém, mert én rohangáltam az autók között. Innen nézve ez egy védelem is.

   Anyu annyira szép nő… Ezt néztem ma, hogy egészséges, gyönyörű. Hatalmas példakép számomra!

Október 17 

Jó lenne még itthon látni a 39-es számot, pedig tudom, már így is szondasúlyban vagyok… Szomorú jelenség. Elérted, másodjára is elérted, pontosabban harmadjára. De most már élned kell. Nehéz lesz, de élned kell.

  Vasárnap reggel. Már csak kettőt alszom itthon, aztán egy olyan világba csöppenek, amitől több szempontból rettegek, de valahol várom is, mert tudom, sok jó pillanata is lesz. Olyanok, amiket élvezni fogok, amikor jól fogom magam érezni. Cserébe a sok fájdalom, szétszaggatás, gondolkodás, sírás átéléséért. Ma is süt a nap… A fejem össze-vissza van, kicsit nem találom a helyemet az agyamban. Ma bevásárlunk anyával, ki kell választanom, miket viszek, azt hiszem, ma a bepakolást is el kell kezdenem. Barátnőm átjön, egy kórház előtti utolsó találkozásra, majd a boltba is elkísér. Izgulok. Nagyon. De megleszek, mindig megvagyok.

Életem legnehezebb vásárlása volt. A kezeim jéghidegen tördelték egymást, a fejemben számok és félelmek pörögtek, de azt hiszem, minden meg van, amit most még számba sem vennék, de ott meg kell ennem.

Október 18

Már sírni is fáradt vagyok. Elveszítettem őket, nem kaphatom vissza. Most elvesztem a testemet, és azt sem kaphatom vissza. Talán nem kell sokat híznom, csak egy kicsit, és akkor jó lesz… Megmarad a testem, és ott is maradhatok. Fáj a fejem. Nagyon fáradt vagyok… Ma vért köhögtem. Mi lesz itt, azt nem tudom. Remélem, csak stressz. Hiányzik az ifjúság pszichiátria, bizalmatlan, elesett és fáradt vagyok. Már csak… Jöjjön, aminek jönnie kell. A bepakolást mondjuk félbe kellett hagynom, mert elfáradtam.

Majd eljött a nagy nap! Amikor tudtam, el kell kezdenem enni, és ha fogat összeszorítva is, de elérem a célom: Minden napom minden cselekedetével igent mondok az életre. Akkor is, ha ez borzasztóan fog fájni, akkor is, ha néha megbotlok, újra felállok. Mert tudtam, mi a célom. Egyetemre akartam menni, élni akartam végre, úgy igazán. Hajlandó voltam mindent megtenni, még azt is, hogy elengedem, a múltban hagyom, kieresztem a kezeim közül ezt az életemet, hiába tudtam, hogy ez a legnehezebb feladat. Kész voltam minden fájdalomra, pontosan tudtam, milyen kemény munka vár rám. Így másnap bele is vágtam.

~ Rózsalány