Na, nem csak én, hanem egy egész osztály. :)

  A Határtalanul program keretében, mint minden tizedikes évfolyam, mi is meghódítottuk Erdélyország gyöngyszemeit, és a kezdeti félelmek ellenére én is csatlakoztam. Nem bántam meg! Habár sok aggályt pakoltam a "nem megyek" táskába, ami igencsak visszahúzott. Hiszen hogy menjek, ha a hivatalosan szervezett étkezés nekem nem elég? Ha lehet étel nélkül maradok, mert valami nem úgy jön ki? Ha leesik a cukrom, vagy ha túl magas, ha rosszul leszek, ha beteg leszek, ha menni fog a hasam? Nem is értem a nagy problémázást, mert már nem egy táborban voltam, sőt, a külföldi osztálykirándulás/tábor sem maradt ki az életemből. De ez valahogy más volt, mert az év közben előjött problémák visszavettek a bátorságomból. Végtére is, elmentem, és ha nem is mondta senki (csak én és Anya), hogy büszke rám, megérte a fáradtságot, mert sok szépet láthattam.

Király-hágó

  Amit először elmondanék, hogy nem engedem, hogy én vagy a CF meggátoljon abban, hogy világot lássak, ha van rá lehetőségem. Ezt a hozzáállást másoknak is ajánlom, mert egy táborozás rengeteg élményt ad, töményen lehet tanulni az elfogadást, önállóságot, talpraesettséget, odafigyelést, és nagyszerű lehetőség, hogy a gyermek egy kicsit leválhasson a szülőről. Pont annyira, amennyire kell. A CF miatt egyedül az első és második osztályos osztálykirándulást hagytam ki, mert 9 évesen gondoltak annyira önállónak a szüleim, hogy el tudom végezni egyedül a kezelésem. Ha kezdetben volt pár kellemetlen pillanat vagy baki, a következő táborban már ügyesebb voltam, és most már a kezelés része miatt egy cseppet sem aggódtam. Persze állapotfüggő is kicsit, de többnyire minden megoldható, főleg, ha jó az osztályfőnök és az osztályközösség.

Torockó

  Viszonylag kis bőröndben elfértem, hiszen a kórházas kiruccanások miatt van gyakorlatom a bepakolásban, de azért ki kellett bővíteni két táskával a csomagomat. Egy táska kaja.... :D Meg a hűtős gyógyszer kis hűtőtáskában. Így alakult, hogy a hátizsákkal együtt összesen négy táskát cipeltünk le a harmadik emeletről, és egy pléddel (a megszokott kellék ;) ) a nyakamban, álmosan csatlakoztam hajnalban az osztályhoz. Onnantól kezdve elengedtem minden kérdést, amit aggódva tettem fel pár nappal a kirándulás előtt Ofőnek, mert úgy voltam vele, azzal nem leszek előrébb, ha félek.

Kolozsvár

  Az ott eltöltött időben a hasam is ment, és volt, hogy kimerülten, ahogy leszálltunk a buszról, bementem a házba, és lefeküdtem a kanapéra, majd két percre bealudtam úgy, ahogy van. Hallottam, ahogy szólongatnak, de egy csepp energiám nem volt megmozdulni, majd mikor kinyitottam a szemem, megkönnyebbült sóhajt hallattak a tanáraim. Bocsi... :D Kicsit leszívott a túra - amit egyébként végig bírtam, és az utóbbi egy év ellenére azt kell mondjam, hogy az erőnlétem maximum annyit romlott, hogy ennyire hatással van rám egy két órás erdei túra. A kaján is volt, hogy törni kellett a fejem, hogy mikor mit tudok enni, de abból is maradt, amit vittem (egy kg kenyér :D ). Jöttek a kihívások, de átugrottam őket, és hagytam, hogy élvezzem az osztállyal együtt töltött időt. A kulcs pedig az elengedés művészete. Gyakorolnom kell, az tény, de az ilyen esetekben viszont különösen jó vagyok benne. Hisztivel és félelemmel senki sehogyan sem jut előrébb. 

Tordai-hasadék

  Apropó "osztállyal együtt töltött idő"... Valóban volt olyan esemény, amiből az inhalálás miatt ki kellett maradnom, de ez elenyésző ahhoz képest, hogy mennyiben tudtam részt venni. Az első nap úgy jött ki, hogy amíg én inhalálok bent, addig a többiek kártyáznak. Közel egy órán keresztül lógott a porlasztófej a számból és már kezdtem nagyon utálni a dolgot, akkor is, ha az ablakból jól szórakoztam velük. Másnap viszont bent kártyáztak velem szintén inhalálás közben, ami melengette a szívem azon túl, hogy azon az este semmit nem unatkoztam. Bár párszor elő kellett adnom, mit csinálok éppen, vagy miért van ez, és a Két lépés távolság című könyvről is kérdeztek párat, hiszen útitársam volt. Örültem, ha kérdésük merült fel, kérdeztek, hiszen másképp nem lehet megtudni semmit. Kíváncsi, érdeklődő kérdéseik voltak, ez sosem zavar, és semmi sem "túl" privát nekem ezzel kapcsolatban.

  Nyugodt szívvel mondhatom, minden nehézség ellenére megérte elmenni! Még híztam is! :D Szóval tényleg ne hagyjunk ki egy tábort, osztálykirándulást, külföldi utazást szülők nélkül csak azért, mert félünk, és kedves szülők, bízzanak a gyermekeikben, hogy elég ügyesek ahhoz, hogy nélkületek boldoguljanak pár napig, hiszen ezeken a helyeken is van felnőtt, aki figyel rájuk. A lényeg, hogyha valamiért külön odafigyelést igénnyel a gyerek, a felügyelő tanár/táboroztató tudjon róla. Persze vannak esetek, amikor jogosan kihagyható valami, de csupán a félelem miatt meghátrálni nem szerencsés. :) Jó nyári táborozást mindenkinek, aki megy! Én megyek..! :D 

Székelykő

-Rózsalány