Olyan régen írtam bejegyzést, hogy teljesen tanácstalan vagyok azügyben, hogy kezdjek bele. Nem egy könnyed, átlagos témát hoztam, bár az előző bejegyzések témájáról sem mondható el az átlagos.

2020.01.01.

Ez az év első napja volt, és várakozással teli szív helyett, aggódtam. Az iskola miatt, az életem miatt, a barátaim miatt, az előttem álló év miatt. Amiatt is aggódtam, hogy mi van, ha esetleg nem vagyok annak tudatában, mit teszek magammal... Tele voltam kételyekkel, elképzelések helyett. Sodródtam egy olyan árral, amelyről gőzöm sem volt, hova visz, sőt, azt sem tudtam, hogy valahova már elsodort. Ismerős az érzés, amikor csordultig vagy valamivel, és úgy érzed, pillanatok kérdése, hogy elöntse az a valami az életedet? Pont így éreztem én is, és nem voltam abban a környezetben, hogy visszatuszkoljam a peremről a valamit, így szépen lassan, ahogy teltek az évből a napok, elöntött. Na, de mi is?

   Maradjunk annyiban, hogy elég sok minden, belezuhantam egy gödörbe, majd végül saját magamat is egy gödörnek éreztem (még most is).

Tovább haladva az idő számegyenesén, elkezdődött az iskola, amibe már úgy álltam bele, hogy tudatosult: Az étkezésem és a hangulatom pocsék. Jobb szó nincs rá...

Az elkövetkezendő sorok negatív hatással lehetnek azokra, akik evészavarral küzdenek, mindenkinek szíve joga, hogy elolvassa-e, de én szóltam!

Bár ekkor már egy éve jártam rendszeresen pszichológushoz és pszichiáterhez is, nem jutottunk túl sokra azonkívül, hogy nem vagyok túl jól, mégis lassan az kerekedett ki, hogy a pszichiáterre már nincsen szükségem. Egy részem viszont tudta, hiba lenne elengedni azt a segítséget. Ez a részem volt az, aki kívülről rám nézett, és azt látta, hogy napról napra kevesebbet eszem, zuhanok, titokban kidobom, kiköpöm az ételt, bántom magamat. Nem akartam egyedül hagyni magamat, hiába kívántam, hogy hagyjon mindenki békén, nekem jó így!

2020.01.13.

Pszichológusnál voltam, feljött egy régebbi történet, ami az amúgy is lejtőn haladó énemet lelökte a szakadékba. Azt hiszem, itt kezdtem el zuhanni. Utólag tisztábbak az események, akkor viszont csak haladtam. Aznap rizstejes kávéval mentem, nem reggeliztem, és a következő étkezésem egy kis ebéd volt 4 órakor. Azt nem fogtam fel, mennyire tragikus, amit csinálok, csak hajtott előre, hogy minél tovább érezzek éhséget. Már aznap is szóba jött az evészavar, ahogy másnap is, amikor 2 órát beszéltem a szakorvosommal. Csak a levegőben lógattuk a diagnózist, mert egyikőjük sem diagnosztizálhat, és a fizikai állapotom sem volt még katasztrófa. Ezután két hétre egyedül hagytak. Ekkor már egyik gyógyszeremet sem vettem be, nem adtam inzulint, nem mértem cukrot, kényszeresen tornáztam, nem jártam iskolába, nem inhaláltam és ürítettem rendesen, nagyon keveset ettem, nem ittam tápszert sem. Mart a múlt története, amíg emlékeztem rá, illetve az érzésre, de szépen lassan eltűnt, és a szememet elborította egy álomvilág, amelyben nincs szükségem ételre, kezelésre, hogy éljek, ha pedig mégis lenne rá szükségem, akkor ez van, maximum nem élem túl. Hogy miért írom le ilyen őszintén, amikor ti úgy ismertek, hogy küzdök a végsőkig? Mert az életben néha feladunk dolgokat, legyünk bármekkora harcosok, de ez nem jelenti azt, hogy a felállás lehetősége el van vetve, még akkor sem, ha az út végén csak a szembejövő vonatot látjuk éppen.

2020.01.28.

Szakorvosi kontroll. Ekkor már túl voltam egy evészavaros csoportterápián is, de minél jobban haladtak előre a dolgok, én annál kevésbé láttam tisztán. A kontrollon a légzésfunkcióm 80% lett, és a súlyom is jelentősen csökkent. A szakorvosom itt már ráírta az ambuláns lapomra az anorexia diagnózist, én még sem fogtam fel, nem volt hivatalos, nem jelent semmit.

Hetente akart látni, hetente mentem. Felfordulás lett, hitetlenül néztem, ami folyik körülöttem. 63%-ra csökkent a fev1-em, a súlyom pedig tovább esett. Diagnosztizáltak Anorexia nervosa-val. Én pedig egyre jobban éreztem, hogy rángatnak ide-oda, de senki sem tudja, mit kezdjen velem, még én sem. A rendszernek pedig a peremén álltam az életkorom miatt. Gyermek ellátásba már nem, felnőttbe meg hosszabb idő, mire átvesznek. Orvostól orvosig mentünk, majd február 13-án egy szakorvosi kontrollon közölték velem, hogy este várnak a gyermek gasztroenterológiára. Másnap pedig orrszondát kaptam. Nem csak azért írom ilyen tömören, hogy ne oldalakon keresztül taglaljam a felfordulást, hanem azért is, hogy éreztessem, mennyire gyorsan történtek a dolgok. Veszekedések anyukámmal, átbeszélt órák orvosokkal, az ő intézkedésük az elhelyezésemmel kacsolatban. Mindenki értem volt, egy valakit leszámítva: Saját magamat. Szomatikus osztályon töltöttem három hetet, ebből két hétig szondám volt. Ott elkezdtem enni, elhatároztam, hogy ki akarok ebből jönni, rendezni akarom a kapcsolatomat az étellel, ami oly régóta nem sikerült. Ezalatt az időszak alatt interjún voltam, hogy felvegyenek egy gyermekpszichiátriai rehabilitációs osztályra. Ez megtörtént március 9-én, azóta ott vagyok. Igen, június van, és én azóta kórházban vagyok, általában hétvégi adaptációkkal megszakítva. Az állapotom hullámzott, pánikrohamaim lettek, gyógyszert kaptam, elkezdtem visszaesni, majd a visszaesett állapotban stagnálni. Úgyanúgy egy kötélen egyensúlyozni a magasban, ahonnan bármikor leeshetek. Bár a szomatikus állapotomat egy darabig tudtam tartani, egy idő után az is romlani kezdett. Az elmúlt hetekben határokat, szerződéseket tűztek ki nekem, de nem sikerült betartanom. Bár a gyógyszereimet elkezdtem szedni és a tápszert is iszom, de ez még mindig csak a kórházi körülménynek köszönhető, így áthelyeztek átmenetileg szomatikus osztályra, ahova a jövőhéten megyek. Várnak vissza rehabilitációra, de ezt meg kell lépniük.

A történetem tömören. Sokaknak tabu a mentális betegség, mint téma, de én ezt el szeretném oszlatni. Őszinte leszek, én is sok mindent gondoltam a mentális betegségekről, evészavarról, persze elfogadtam, de nem értettem jópár dolgot. Most tisztább lett, megértettem, és szeretném, ha az olvasóim nem megfordulnának, hogy na, ez is bolond lett, hanem megértenék, ez pont ugyanolyan betegség, mint azok a betegségek, amelyek nem érintik az elmét, csupán a testet. A különbség a kettő között az, hogy a testet látszólag könnyebb gyógyítani, és ha nem tudsz lábra állni, nem fogsz kísérletezni vele, tudod, hogy fáj, ezért fekve maradsz. A mentális betegek többségének viszont nincs betegségtudata, és ez a legnagyobb csapda. Állítólag nekem sincs... Így nehéz eldönteni, hol vagyok én és hol van az anorexia bizonyos szituációkban. Mikor beszélek én és mikor ő?

Most kibillentett egy kicsit az áthelyezés, olyan értelemben, hogy visszanézve eddig az évemet, nem látok más lehetőséget, minthogy kimondjam: Beteg vagyok. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem tudok tenni ellene, csak piszok nehéz, göröngyös és hosszú az út. Én sem számítottam arra, hogy ennyire hosszú, pedig azt sem tudom, most hol járok. Közelebb vagyok az elejéhez, vagy már a végén haladok? Mindenesetre sok mindenre megtanít a betegségem, sok mindenre rájövök az élettel kapcsolatban, többek között arra, mennyire sakkban tud tartani egy rettegő elme, mennyire nehéz kitörni, mennyire nehéz észrevenni, ha szakadék felé döcögünk. Megtanultam, hogy nem szégyen sírni, bár még mindig nem tudok mások előtt, de a kórházban már elengedtem. Ha jött, akkor jött, és kaptam segítséget. Sokan felkaroltak, tartottak, amennyire tudtak, de jelenleg úgy látszik, az kevés volt egyelőre. Sajnálom, mert nem így terveztem, és bármennyire hihetetlen, úgy éreztem, képtelen vagyok beleállni a sodrás közepébe. Most azonban el kell határoznom, hogy betömöm a lyukas hordót, mert senki nem töltögetheti örökké feleslegesen a vizet. Pontosabban senkitől nem várható el. A megnyugtató számomra most az, hogy visszamehetek rehabilitációra, ha kicsit összeszedtem magamat. Mindig attól féltem, hogy elküldenek, ki a nagyvilágba, ahol én még nem tudok megállni a lábamon, ez volt az első ok, amiért elkezdtem visszavenni a haladásból. Most már tudom, hogy tudják, nem vagyok jól, ahogy azt is, ezt nem mindig tudom jelezni. Vegyesen érzem most magam, abban sem vagyok biztos, hogy valóban jó-e, ha ezt most megosztom, de az aggoodalmas kommentekre válaszolnom kell: Semmi baj, kezelnek. Nem vagyok egyedül, akkor sem, ha oly sokszor érzek így. Meg lesz oldva, vissza fogok térni az életbe (nagyon remélem), de ehhez nekem is tennem kell. Bele kell állnom a sodrásba.

Amellett, hogy sokat tanulok most magamról, az életről, a betegségeimről, amik nem szabad hogy meghatározzanak (hiába mondtam eddig, hogy nem határoznak meg, meghatároztak), szituációk kezeléséről, nagyon sok embert is megismertem, akiket a szívemben hordozok. Remek pszichológusom van, akiben egyre jobban megbízok, és van pár meghatározó pillanat, amire mindig visszaemlékezek, és próbálom annyira magamba építeni, hogy akkor is eszembe jusson, amikor valami hülyeségre érzek késztetést. Nővérek őriztek, beszélgettek velem sokat, törölték le a könnyeimet, orvosok karoltak fel a földről (ezt egyelőre csak képletesen értem :D).

Türelem, én is próbálok türelmes lenni, elhinni, hogy jól leszek, hogy a hangok, késztetések enyhülnek, majd eltűnnek, és visszatérek az életbe! Egy fontos, nem elvárás a jóllét, nem kell jól lenni, de nem jobb jól lenni, mint rosszul? Higgyük el közösen, hogy megérdemeljük azt, hogy jól legyünk, megérdemeljük, hogy kiszabaduljunk elménk börtönéből!

Egyszer egy srác az osztályon azt mondta: "Nem hiszek abban, hogy az élet szép, de abban hiszek, hogy szebbé tudjuk tenni!" Azt hiszem, mottómmá teszem ezt a mondatot! Hajrá, Láncszemek! Hajrá élet!

~Rózsalány