Az számított, hogy végigcsináltam!
Pár hete egy telefonbeszélgetés során elhangzott egy hasonlat:
Képzelj el egy pályát gátakkal, amin futnod kell. Ezeket a gátakat át kell ugranod, de Te döntesz, hogy amikor megbotlasz egy akadályban, feladod, vagy felállsz, és futsz tovább.
Már akkor is megértintett, de azóta azon gondolkodom, hogy miért ennyire. Nem új dolog, hogy a futás elég közel áll a szívemhez, de még is közelebb éreztem magamhoz annál ezt az egészet, mint hogy simán csak a futás szeretete legyen a magyarázat. A vonal egyik felén én, a másik felén a Doktornőm volt, aki a példát felhozta. Már akkor is mondtam, hogy különösen jó, hogy a futást hozta fel, mert az ilyen hasonlatok tudnak a legjobban motiválni. Érlelődött bennem, hogy mi olyan egyedi számomra pont ebben az egyben, amíg megtaláltam a választ, és most megosztom veletek is, illetve Doktornőnek is visszajelzek, hogy tartott két hétig emésztgetni a gondolatot, úgyhogy nyomot hagyott! :D
Már néhány helyen említettem, hogy 11 évesen versenyszerűen atletizáltam, és mélyen megragadott, pedig csupán egy évig jártam. Többször versenyeztem is ezalatt az idő alatt, nagyjából az összes eseményről éles emlékképeim vannak, de van egy eset, ami rengetegszer eszembe jut.
Hazai pályán tartották a versenyt, és pár számba be voltam írva, többek között gyaloglásba. A körülmények már fakultak, de arra emlékszem, hogy a korom miatt gyaloglásban már nem indulhattam, ezért áttettek máshova, így végül akadályfutásban vettem részt. Nem tiszta, hogy pontosan mennyit, de talán 400 méteres távot futottunk végig hárman. A lényeg úgy is az, hogy arra emlékszem, sok volt már első hallásra is, mennyit kell lefutnom, ráadásul közben még gátakat is kell majd átugrálnom. Mégis örültem, hogy az edzőm bízott bennem annyira, hogy indítson egy ilyen versenyszámban, ráadásul a csoportomból csak engem.
Felálltunk a rajtvonalhoz, a mellettem induló két lányból csak az egyiket ismertem, ő viszont jó futó volt. Akkor hosszúnak tűnt a futás, gondolkodtam közben, hogy tudom a legjobban kihasználni az energiámat, hogy tudok spórolni addig, ameddig kell, majd belehúzni ott, amikor szükség van rá. Ez már nem tiszta, de talán a mellettem futó lánynak hangosan szurkoltak is, én pedig csak magamra figyelve futottam. Egy ideig fej-fej mellett haladtunk, néha én, néha a másik két lányból valamelyik haladt legelől. A végén viszont elveszett az energiám, már csak vonszoltam a lábaimat, és amíg a másik két lány bele tudott húzni a végén, én el is számoltam magam (azt hittem, közelebb van a cél, majd kiderült, még van két gát, így abszolút utolsó lettem :D), illetve az ő gyorsaságuk már lehagyta az enyémet. Nem volt erőm átugrani az egyik gátat, és még elszomorodni sem volt energiám emiatt, de egy biztos, nem volt benne a fejemben a feladás lehetősége. Mellettem mondták, hogy már nincs sok, így összeszedtem a maradék akaratomat, és befutottam a célba.
(Csak ezt találtam a pályáról meg rólam, ez is 4 évvel későbbi, visszalátogatós kép :DD)
Ami lényeges a történetből: Csak hárman indultunk, így végül így is úgy is dobogós lettem volna. Nem figyeltem arra, másoknak hogyan szurkoltak, az volt a lényeges, én hogyan ugrom át a gátakat. Megbotlottam, még is erőt vettem magamon, és beértem a célba, de ehhez kellett a mellettem lévő ember, aki bíztatott. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a legvégén mindhárman gratuláltunk egymásnak, ugyanúgy elfáradtunk, és rám különösen büszke volt az edzőm, illetve a szüleim is. Ott akkor kitisztult, hogy az akaraterő csodákra képes, és a döntés, hogy megcsinálom, már győztessé tett.
Azért olyan különleges a Doktornővel való beszélgetésünkben elhangzott hasonlat, mert saját bőrömön tapasztaltam a tényleges szituációt, és akkor úgy döntöttem, hogy célba fogok érni! Azóta pedig folyamatosan elkeseredések, mélypontok, mérlegelések ellenére, hosszú vagy kevésbé hosszú pillanatok után, olykor lélekerősítő beszélgetések segítségével döntök úgy, megcsinálom, nem fog ki rajtam egy gát.
Az élet egy futópálya, ami tele van átugrandó akadáyokkal, és bizony nem mindig sikerül átugrani őket, lehet, többe is belebotlunk, amíg végre sikerül átszökkenni egyen. Az azonban biztos, már akkor is elértünk valamit, ha egyáltalán odaálltunk a gát elé, és át akartuk ugrani. Nincsen az égvilágon semmi baj, ha éppen nem sikerül, hiszen van lehetőségünk újra nekifutni, ha nem is ugyanannak a gátnak, ott lesz a következő. Egy biztos, ahogy a hasonlatban is elhangzott, a döntés a mi kezünkben van.
Légy hálás, hogy futhatsz az élet nevű pályán, légy büszke magadra, ha átugrottál egy akadályt, és hidd el, akik lényegesek az életedben, szintén büszkék rád! Nincs semmi baj, ha megbotlasz, és ne félj meghallani a bátorítást, hogy képes vagy felállni! Bátorság kell segítséget kérni, de fontos, hogy nem számít visszavonulásnak, ha rájösz, valami nem megy egyedül. Akik veled "futnak", ugyanolyan fáradtak, ugyanúgy akadályokat kell átugraniuk! A legfontosabb azonban, hogy Te döntesz: feladod vagy felállsz?
