Október 7.

  Tegnap ugyanilyen hangulatom volt, mint ma, mégis egész produktív voltam, már ha nem a nyári életemhez vagy egy átlagos lány átlagos iskolába járós életéhez viszonyítunk. De összességében az összes napom kezd totál egyhangúan ugyanolyan lenni. Van az a film, amikor a csaj ugyanazon a napon kel fel egymás után újra meg újra. Kinyitom a szemem, jobban mondva kinyílik magától 07:00 és 07:10 között. Ránézek az órára, hogy ennek a 10 percnek melyik szakaszában kezdek el ismét egy napot, és nem gondolok arra, hogy ezt a napot is túl kell élnem, mert már nem túlélek, csak élem ezt az egyhangú unalmas életemet, és reménykedek abban, hogy egyszer lesz olyan, mint régen, lesz olyan, amilyet szeretnék. Bár tenni érte már más kérdés. Lemászok az ágyról némi hasnyomkodás után, elbotorkálok a mosdóig, rácsücsülök felhúzott lábakkal, és várom a csodát. Kicsit éberebben kézmosás után visszazárom magam 2 percre a szobámba. Miért? Pizsama lekap, mérlegre felpattan, ha neki megfelel oké, ha nem, akkor is oké, csak kevesebbet eszik aznap. Pizsama vissza. Ma oké volt, több, mint oké, szám az egyetlen őszinte mosolyt képviselte rajtam, amit a világnak tudok nyújtani. Gyűlölöm a matematikát, a számokat, mégis életem jelen helyzetében a számok határozzák meg örömömet, bánatomat, mosolyomat, könnyeimet. Kávé, fekete vonalig a tej, a többit úgyis tudod, legyen sok a tejhab. Anya hangszalaggyulladást kapott, jár dolgozni – Isten tudja, hogy oldja meg a fegyelmezést, de nem panaszkodik, szóval a teljes biztosságom afelől, hogy kiváló tanár, csak erősödött -, de a reggeleink néma csendben zajlanak. Már-már megtapasztalom egy siket-néma életét két személyben. Én siket, ő néma. A jelbeszédünk azonban csak activity. Mindig odaviszek egy könyvet, de mindig behúznak a receptek. Ó, igen. Kanállal eszem a kávét. Végig. Egyáltalán nem iszom. Így oldom meg, hogy ne legyen folyékony kalória, mert ha eszem, mindjárt más. A tegnapi vacsoránál anya megkérdezte, nem lesz az kevés? Egyet lépek előre, kettőt hátra, hát nem ismerős? Anya elkezd készülődni, én meg átöltözök. Meglep, ha azt mondom, mindig ugyanabba? Pontosabban a cicanadrág ugyanaz, habár ma leváltottam melegítőre. Hűl az idő. Inhalálok. Köhögök tőle, de csinálom, mert nélküle csak rosszul lennék, bedugnának szomatikus osztályra, szondát az orromba, és tessék. A szondát még jóllehet nem is bánnám, könnyebbnek érezném az evést, nem nekem kellene csinálnom, de vajon ebben az állapotban engedném? Valóban odaülnék egy cső elé, amiről tudom, hogy nem sokkal később folyékony trutyival telíti gyomromat? Beleivódik húsomba hájként, és ott lötyög majd rajtam? Nem, nem biztos, hogy nem kapálóznék ellene. Ha beszívtam sajátos illumináló szeremet, elfogyott a dolgom. Négyig semmi dolgom. Leves. Feltűnt, hogy már megint nem rágsz, mégis azt is megrágod, amit nem kéne? Azt mondják, ha nem rágod meg rendesen az ételt, hizlal. A levet is rágom lassan. A habot is. Csodálkozom, hogy nem gátolnak még cselekvésben azok a gondolatok, hogy mennyi kalória van a gyógyszereimben. Mondjuk ez sosem fog gátolni, mert segítenek aludni, alvás közben meg nem kell enni, és fogyok is. Délután kávézom. Mielőtt anyáék hazaérnének. Amikor hazajöttek, felszabadulok, de este vacsora, aztán gyógyszer, és kidőlök. Mókás napok. Az evészavaromnak szentelem a nap összes percét, még azt is, amit nem akarok.

 

  Tegnap elmentem a háziorvoshoz Ursofalk receptért. Nem fáztam, de a cipőm az átázott, egy energiaitallal tértem haza. Délutáni 56 kcal kávé helyett csak 11. Hajni elhívott boltba, miután megnéztem egy olyan vígjátékot, amiről kiderült, hogy láttam. Mindegy. A Spar közepén hívott anya, hogy nálunk van a szerelő. Megállt bennem az ütő. A szerelő. Elfelejtettem. 7 perc alatt hazaértem, hogy be tudjam engedni. Szemüveges fura fazon, idősebb, olyan rá van írva, hogy szerelő alkat. Az a baj, hogy már eleve dobogott a szívem, hogy ez az egész kiment a fejemből, meg hogy fogytában lévő tartalékenergiáimat felhasználva siettem haza. Nyitva volt az ajtó, úgy szerelte kint a fűtést, és nem számoltam azzal, hogy unalmas napjaim egyik legrosszabb eseménye ez lesz. Időközben megjött anya is, szegény hangszálai minden erejét összeszedve próbált rávenni, kínáljam meg kávéval vagy teával az urat. Nem mertem... Urat… Ezt a férfit. 20 éves vagyok, felnőtt nő, de az alultáplált, kisfiús testemmel, amit egy igazán fiús hajkorona díszít, és még ruházatomból adódóan (amiben úgy nézek ki, mint egy felaggatott fogas) sem nézek ki nőnek, ott ültem a komódon, bámultam a receptjeimet (csodálkozva, hogy még mindig vannak újak), és az egyetlen, amiből tudta, hogy lány vagyok, az a hangom. Az futott át az agyamon, ha így erőszakol meg, abból soha nem épülök fel. Nem akartam, hogy ez járjon a fejemben, de mikor anya megjött, és befoglaltam törökülésben a szőnyegemet, már egyedül maradtam a szavakkal, amik dobáltak belülről. Az a vicces, hogy nem is hallottam őket, csak egyre gyengítettek. Felálltam, már nem emlékszem, miért. Tulajdonképpen olyan, mintha nem lettem volna ott. Emlékszem, mit láttam, vagy hallottam, mit érzett a testem, de hogy mit miért csináltam, mi járt pontosan az agyamban és miért, hogyan irányítottam én vagy más ezt a szövetegyüttest, amiben élek, de akkor csak épphogy léteztem, azt akkor sem tudtam, most sem tudom, de már alig emlékszem arra a kicsire is, amit akkor esetleg tudtam. Csak görcsösen egyre feszültebbek lettek az izmaim, a kezem kezdett patát formálni, szemem és ajkam remegett, néha homályos lett könny vizétől a tér, de nem folyt ki, felszívódott, lábaimat pedig olyan erősen szorította a görcs, hogy bár alig tudtam, de le kellett ülnöm, mert kínzóan fájt tőle a lábam.

  Ana… Azt mondtam, már nem tudom kimondani a neved, nem tudok szeretettel gondolni rád, mert csak bántasz. Aztán tegnap mégis azt éreztem, hálás vagyok neked, hogy legalább ez a testem biztonságot adhat.

  Ha az intenzív osztályon feküdnék, akkor is mosolyognék. Régen ezt mondtam, most is ezt mondom. De minden pillanatban mást gondolok arról, hogy kórházban lenni, természetesen nem rehabilitációs osztályon. Most éppen vágyom rá, mert itthon már annyira esélytelennek érzem a jobban létet, hogy elmondani nem tudom, a rehabilitációs osztály hívásának eltolódása pedig csak erősíti bennem az „elfelejtenek, mindenki egyedül hagy” érzését.

~ Rózsalány