A kórházi napok ismét beköszöntöttek az életembe, s amennyire nem vártam, annyira van itt. Hirtelen jött, még jól is voltam (az erősebb köhögéseket leszámítva). Megtudtam, pislogtam egyet és lám, itt vagyok. Ha kicsit tervezettebben ér, talán könnyebb bevonszolni magam. A pihenés előnye azonban még mindig itt van, és ez könnyített a rossz érzésen, hiszen egy hét sem telt el a suliból, de már délutáni alvásra volt szükségem a második nap után. Úgy értem délutáni téli álomra... Laza 2-3 órás alvás.

  Tegnap dél körül foglaltam el a főhadiszállásomat, és Morci nővér fogadott. Mikor még nem láttam, már közölték velem, hogy övé az a szoba, ahova kerülök, és őszintén jól esett, hogy az első ismerős arc az ő lesz. Érdekes volt úgy bejönni, hogy innen-onnan jön egy "Szia Fruzsi!". Ismernek, és én is ismerem őket, ez így már teljesen más. Természetesen ugyanolyan a kezelés, túl nagy különbséget nem vélek felfedezni, csak oxigénre nincs szükségem. Az viszont kétségtelen, hogy a szobám jobb, mint az előző alkalommal. Van asztal, fotel és egy folyosóra néző ablak. Ez iszonyatosan jó, mert nem vagyok magamba zárva. Bár átöltözésnél és vizsgálatoknál vannak gondok, de szerencsére van egy jó kis "hangszigetelő" függönyöm, melynek ide-oda huzigálásával szakszerű takarásban részesülhetek.

  Nos, mivel történések szempontjából új az nincsen, így a napjaim nem tesznek ki egy egész bejegyzést, de se baj, így legalább tömören pofázhatok minden egyéb érdekes dologról. Lássuk csak, vágjunk bele a két hétbe. Bejöttem a bázisra, tébláboltam egyet, branülöm még sehol, pakolni kellene, de hova, tiszta sokkban vagyok, hogy te jó ég, mekkora szoba! Aztán rendeződnek érzéseim, felfogom, hol vagyok. Branülre is sor kerül, ami megint érdekes történet. Jobb alkarba kértem, azért tudjak már pipát mosni, és mivel bal kezes vagyok, azt többet használom, ezért lehetőleg jobb kéz legyen már a nyerő. Jövök vissza, lendít a bal kéz, és a kézfejemben ott virít a branül. Szép! No, sebaj, megoldjuk mi, bár már az is fájt, ahogy szúrtak, de hátha kibírja sokáig, akkor egy szavam sem lehet. Megpróbálom nem elérni a múltkori rekordomat (6 branül, 10 szúrás). Halkan megjegyzem, a bal kezem két napig bírta. Persze ez senki hibája, tudom, a vénáim még nevelésre szorulnak. Nem elég érettek egy 14 napon át bent tartott branülhöz. Na, ennyit erről a csodás tárgyról, menjünk tovább.

  Megkaptam az első adagomat, és ezzel kezdetét vette a "láblógatós" két hét. A múltkori kitörően pozitív hangulatom most keveredik egy enyhe melankóliával, szomorúsággal, hiszen nagy bajom nincsen. Nem vagyok rosszul CF ügyileg, sőt, egész jól érzem magamat, mégis itt vagyok. Persze tudom, hogy jobb korán megfékezni, minthogy nagyobb baj legyen, és egy 111%-os Fev1 még mindig egy menő dolog, nem lenne jó lerontani. Még akkor sem, ha néha jönnek nehéz idők, elkeseredések. Egy célnak kell a szemem előtt lebegnie, érdemesen élni. Érdemesen élni pedig sokféleképpen lehet, de egy dolog biztosan kell hozzá: levegő. Én szeretnék szeretni, és kihasználni napjaimat, kedvemre valót tenni a kötelezők erdejében, de csináljak is akármit, ha nincs levegőm, mit sem érnek a tervek, álmok, célok. Persze ez csak rám van kivetítve, nekem a levegővel kell vigyázni, másnak pedig mással. A lényeg mindig egy, igyekezzünk ne roncsolni magunkat, mert abból jó sosem származik. Ez a kórházazás is rávilágított arra, hogy akkor is küzdeni kell, ha már a kis lábujjad bütyke sem kívánná a hátára a dolgot.

  Beletörődtem sorsomba, megbeszéltem magammal a továbbiakat, és megpróbáltam jó kedvet ajándékozni nekem. Drága én, ezúttal szeretném, ha elfogadnád becses meglepetésemet, melyet neked készítettem. Tessék, egy kis boldogság. Köszönöm! Arcom kivirult, és csináltam, amit kellett. Kezelést, gyógyszerek kapkodását, evést, nyugton ülést, ameddig csöpögött az adagom. Hogy milyen jól jött ez a hozzáállás! Fátyol alatt szemléltem a világot, minden olyan kedves és szeretetteljes volt. Sokszor kérdezik, hogyan tudok ilyen pozitív lenni. Sokszor magam sem tudom, talán a titok annyi, lássuk meg mindenben a szépet. Csak akkor mosolyogsz, ha szépnek találsz valamit. Persze van, hogy ez nem működik. Van, ami sehogy sem tud szép lenni, de ilyenkor sem kell elkámpicsorodni, folytasd, amit elkezdtél. Ez most nem szép? Nem baj, szomorkodj egy picit, majd keress egy újabb dolgot, ami mosolyra húzza szád. Csak ne ragadj bele a szomorkás hangulatodba. Én így csinálom, persze lehet máshogy is, van hogy nekem is más használ, de most ezzel csaltam ki magamat a gödörből. (Ha így haladunk, egy nap kitesz egy bejegyzést! :) )

  Ez így is lett, sejtettem, hogy nem a történésekkel, sokkal inkább a hozzáállással, érzelmekkel fogom elhúzni a bejegyzést. Ezen a napon nem is történt más a gondolkodáson kívül, ahogy megérkeztünk, ilyen-olyan intézkedések után bealudtam (szokásomat megtartva).

Szép hetet mindenkinek!

-Rózsalány