Olyan, mintha megszűnt volna az a finom kis fátyol, ami a szemem előtt volt két hétig, és most újra belecsöppenek a keserű élet zakatolásába. Nem kellene, hogy ilyen legyen. Boldognak, szeretetben gazdagnak kellene lennie, olyannak, amiből nem szeretnék elmenni.

(Naplóbejegyzés; 2018.04.18.)

   Az előző befekvésem után két nappal, fél oldalon keresztül fejtegettem, hogy miért vagyok ilyen fáradt. Persze a kiragadott részlet elég drasztikus, talán az iskola csak részben játszik szerepet a rossz érzésben, és mindenképpen fontos tényező, hogy mindkét kórházazás után rögtön lebetegedtem. A féloldalas történet azonban most sem történt máshogy, ugyanúgy több soros visszarázódás került a naplóba, de ezúttal szeretném őszintén leírni ide is, mi jár a fejemben. Ezek után pedig úgy tervezem, hogy jóval, rosszal együtt halad a blog, mert lehet ám pozitívan látni a világot, de ettől a rossz dolgok nem tűnnek el, ráadásul kipihentebbé sem tesznek. Remélem nem a fáradtság árad majd az összes szavamból, igyekszem összeszedni magamat, és véleményt formálni az iskolába járásról. 

   Elég, ha a tényeket felvázolom, és tudom, vannak olyan emberek, akik úgy gondolják, hogy ez túlélhető. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknek sokkal nehezebb vagy ezért, vagy azért. Tudom, hogy olyanok is vannak, akiknek könnyebb. Én csupán leírom, nekem milyen, hiszen ez az egész erről szól. Nem panasz, vagy nyavalygás, hiszen még megyek és csinálom, még nevetek és kapok levegőt, de azért néha lehetne csak egy kicsivel könnyebb.

   Én vagyok az az ember, akitől, ha három éve megkérdezted volna, hogy szeret-e iskolába járni, gondolkodás nélkül bökte volna ki az igent. Két éve már egy kicsit elgondolkodtam rajta, egy éve pedig azt mondom, igen, de nem így. Nos, ez lehet azért is van, mert az anyag egyre nehezebb, én pedig rájövök, hogy mi az, ami egyáltalán nem érdekel. Vagy azért, mert az óráim száma minden évben több lett. Esetleg vágynék arra az életre, amikor szabadabb kezet kapok pár dologban. Ezek lényegében teljesen normális kamasz indokok, nincs olyan pont, amire úgy lehetne nézni, hogy ez nem természetes. Ha csak ezek lennének az érveim, még meg is próbálnék szemet hunyni felettük, és néhány magamhoz intézett biztató szó után fejest ugranék a hétbe. De az igazság az, hogy ez nem ilyen egyszerű, mert már nem hatnak a biztató szavak a fáradtságomra. Nincs kedvem úgy elindulni valahova, hogy tudom, ha újra hazaérek, olyan fáradt leszek, hogy állva képes lennék egyhuzamban tizenkét órát aludni. De tudom, hogy nem tehetem, és miután semmi más nem használ, megiszom egy bögre kávét olyan hat órakor, hogy egy darabig fent tartson, amíg felkészülök a holnapi napra. Leckék, tanulnivalók. Majd hulla fáradtan bedőlök az ágyba negyed tizenkettőkor, azzal az érzéssel, hogy nincs kedvem hatkor kelni. Félve elalszom, és már csörög is a vekker. Fáradt vagyok reggeltől estig, és erre csak rádob egy lapáttal, hogy olyan dologtól vagyok kimerült, amit nem is szeretek. Csak akkor tudok kedvteléssel foglalkozni, ha kihagyok valamit a napirendemből, vagy valami nagyon különleges alkalom van. Például elmarad az utolsó óra, vagy a szakkör. Most, hogy leírtam az alap problémámat, felvázolom a napjaimat:

   Egy héten háromszor van nyolcadik órám, egyszer nulladik, ráadásul egy olyan napon, amikor van nyolcadik órám is. Nincsen hat órám, soha. Tavaly azt hiszem még volt egy, de már úgy is soknak tűnt, ez pedig még több. Erre rájönnek a különórák, mint az ének, amivel egyelőre még együtt jár a szolfézs is. Lemondtam a zongorát és a drámát, amik közül a zongorát igazán sajnálom. Ha nem lennék CF-es is nehéz lenne, de ezekre még ez is rá van pakolva. Öt percre lakom az iskolámtól, gyalog. Nem volt választási lehetőségem, hogy hova megyek, mert ebben a kisvárosban ahol élek, csak egy gimi van, Pestre pedig nem tudok bejárni, mert aludni sem lenne érdemes, olyan későn érnék haza, és ehhez képest korán kelnék fel. Szóval másik város kilőve. Így hatkor kelek, hogy legyen időm kinyitni a szemeimet, és rendesen tudjam csinálni a reggeli inhalálást és légzőtornát. Néha kávéval indítom a napot, ha tudom, hogy nagyon kemény lesz, és azt hiszem már tudom, miért szoknak rá az emberek a kávéra. Így túlélhetőbbnek gondolom a napot, és hat is, mert legalább az első négy órán még tudok figyelni. Legyűröm a napot, van hogy könnyebb, van hogy nehezebb, attól függ mennyi számonkérés vár rám egy nap, vagy mennyire rontok el valamit az órán. Kitérő: Maximalista vagyok, ami esetemben már nem jó tulajdonság, de nem tudtam még fejlődni ez ügyben. Kevés sikerélmény, fáradtság, figyelmetlenség, ami rossz válaszokat szül, illetve egy éve blokkolás is jelentkezett. Kérdeznek, és egyszerűen nem jut eszembe.. Tartok attól, hogy az emberek nem hiszik el, vagy nem látják, hogy tudom, és kevesebbnek tudnak be, mint ami valójában vagyok. Hiba, amin meg kell tanulnom javítani, és talán az önbizalmam növelése sem ártana, mert bár egy sima beszélgetés alapján úgy tűnhet, tele vagyok önbizalommal és extrovertáltan pezsgek, ez ha számonkérés van, szertefoszlik. Tovább: Ha letudtam az utolsó órámat, általában csak hazamegyek ledobni a cuccomat, hogy aztán tovább állhassak egy délutáni foglalkozásra. Ha hazaestem olyan hat, fél hét fele, akkor eszek, majd neki ülök tanulni. Vagy nem megy az sem, csak bámulom a falat, hogy erőt gyűjtsek, és nem merek elaludni, mert félek, hogy nem kelnék fel. Nyolc körül el kell kezdenem az esti inhalálást légzőtornával együtt, ami nagyjából egy órát vesz igénybe. Kilenc óra, és most le tudok ülni tanulni. Tart, ameddig tart. Tíz? Tizenegy? Fél tizenegy? Emlékeztetek mindenkit, hogy még nem fürödtem, és már hat óta érzem úgy, hogy el tudnék állva aludni. Az a baj, hogy a suliban igyekszem figyelni órán, és elég okosnak tartom a koponyámban lakó csöppséget, de annyi minden van benne, és olyan fáradt, hogy vannak órák, amiken az energiám a figyelés helyett inkább az ébrentartásra használódik el. Ha van erőm, elkullogok nagyon későn zuhanyozni, majd ágyba zuhanok. Ha nincs erőm, akkor reggeli ébresztőnek marad a zuhanyzás. Nem beszéltem még az evésről és a sportról. Nagyon sportolnom kellene, ami egyenlő azzal, hogy már-már kötelezővé is lehetne tenni, de olyan energiahiányt érzek nap végére, hogy ha ránézek egy futópályára, remegni kezd a lábam. Ennek ellenére mindig megpróbálom, hogy férne bele az edzés, egy ideig tartom, és elfáradok. Szerencsére a mindennapos tesik mentenek a helyzetemen. Az evéssel hadilábon állok, ugyanis rendszerezni kellene mind alapanyagban, mind időben. Mondjuk úgy napi ötszöri étkezés, de legalább kettő-három óránként mindenképp. Ha nyugodtan sikerül megennem a tízóraimat, akkor valami történt, ilyen ugyanis szinte nincs is. Vagy behabzsolom, vagy csak egy fél szendvicset eszek meg, ami összesen annyit jelent, mintha megennék egy félszelet kenyeret egy kis sonkával és paprikával. Nem lakok jól tőle, főleg, hogy általában ahhoz is már kopogó szemekkel jutok. Az ebédszünet fél órás, de ebből lejön öt perc, amíg lejutok az ebédlőbe illetve feljutok a terembe. Huszonöt perc alatt egy normál adagot nem tudok megenni. Tapasztalataim alapján akkor sem, ha gyorsan eszem. Pedig ez most igazán fontos lenne a cukorbetegség gyanúja miatt, hiszen még mindig izgulok, hogy kell-e inzulin, vagy sem. Eleve kicsit szétszórt vagyok, e mellé még társul a fáradtság is, de a gyógyszereimre figyelnem kell. Ha elfelejtem megszívom, mert menni fog a hasam, vitaminok nélkül gyengébb az immunrendszerem, a májvédők meg csak fontosak. Ha van antibiotikum, akkor még arra is figyelni kell, és ha az van, akkor probiotikum mindenképpen kell, mert ha nem szedem, csak több fáradtságot okozok magamnak. Elméletileg orrot is kellene mosnom, de mire eljutok oda, hogy megtegyem általában már félálomban vagyok. Persze ez a nagy fáradtság betudható kamaszságnak és CF-nek is, de azt hiszem pont ezért szörnyű. Az ember csak kipihenten tud koncentrálni. Közöltem a tényeket, és azt hiszem most elmegyek aludni, hiszen ezt a bejegyzést is valami helyett írtam, aminek lehet hogy még következményei lesznek.

Ez nehéz.

Mégis miért papolok akkor a pozitivitásról, ha kimerülhetnék annyira, hogy még a negatív gondolatokkal is lusta legyek foglalkozni? Azért, mert üresen mit sem ér. Pozitív gondolatok nélkül, némi hygge nélkül nem lehet bírni. Talán azért tudom azt mondani, hogy vannak boldog napjaim, mert mosolyt viszek a nehézbe, hiszen ha nem tenném talán bele is őrülnék. Rájöttem, hogy ezt nem lehet nevetés nélkül csinálni (próbáltam), de néha elgondolkodom azon, milyen lenne, ha egy kicsit könnyebb lenne. Nem a CF-el, hanem pár számomra feleslegesnek tűnő tananyaggal.

   Az oktatás jó dolog, ha emberien működik. Van időnk gyermeknek lenni, és szeretni mellette. A diákok ki vannak akadva a tanárokra, pedig ők sem tehetnek erről. Nincs megbecsülés, tisztelet, és sajnos sokszor ez nem csak a diák részéről megy így. Szerencsére most nem botlok bele olyan tanárba, aki ne tisztelné a diákot, mint embert, de ez is kényes kérdés, hiszen az ördögi kört ki szakítsa meg? Az egyértelmű tisztelet a tanárnak járna, de sok pedagógus visel el ennek ellenére tiszteletlen osztályokat. Azt hiszem az ember kezd elembertelenedni, és csak fizikailag működő testekké válunk a világban (tisztelet a kivételnek), ha kihal belőlünk a láng. Erről filozofálhatnék oldalakat, de végül is azt hiszem, itt annyi a lényeg, hogy ha nincs energia, nincs mi táplálja a lángot. Kell a feltöltődés (többre gondolok itt, mint 5-6 óra alvás), hogy az ember tudjon tisztán gondolkodni, szeretni, megbecsülni. A fáradt test csak aludni szeretne, hiába simogatod. Ideig óráig mosolyogni fog, majd kimerül és csak teszi a dolgát ameddig bírja, befásul. De ne higgye senki, hogy ezt lehet stressz nélkül csinálni.

   Úgy hiszem, a véleményem ennyi volna, persze több sebből vérzik minden, és attól, hogy van hiba, nekünk még csinálni kell. Meg kell találni a kellemetlenben a kellemeset, úgy kell intézni, hogy maradjon idő pihenésre is, sajnos lehet, hogy ehhez le kell mondanunk olyan különórákról, amiket szeretünk. Lehet azt mondani, hogy sokat telefonozunk, sokat hisztizünk, elégedetlenek vagyunk (ismét tisztelet a kivételnek), és egy rossz generáció növekszik akár a saját vagy a nálam fiatalabbak képében, de ez nem csak erről szól. Most viszont mégis maradjunk az egyéni gondolataimnál. Nem szeretnék kimerülni, beteg lenni, egy kilátástalan életet élni.

  Most pedig mindenkitől szeretnék elnézést kérni az esetleges összeszedetlenség miatt, vagy hogy egy bekezdésben képtelen vagyok egy témánál maradni, tudjátok a hangok :D... Az agyam jár, s vele együtt a kezem is (halkan megjegyzem, ez egy három nap alatt létrehozott bejegyzés, ugyanis az egészet nem volt időm leírni egyszerre.), meg kicsit ködösen látok mostanában, ugyanis utolért a megfázás, de a lényeg megtalálható a sorok között.

Szép estét mindenkinek!

-Rózsalány