Álltam a tó mellett némán, hallgatag. Hűvösre járt az idő, kellemetlen, csípős szél fújta be magát csontjaimba. Eddig lenge kabátom összehúzásával vacakoltam, de már sem a dzseki, sem a porba ejtett szatyrom nem zavart. Egy tárgyat szorongattam hideg kezeimben, néztem, és belül sírtam. Tudtam, hogy ki kell eresztenem karmaimból a múltam egyik darabját. Tudtam, hogy ha nem engedném el, fájna. S amíg ezek a gondolatok cikáztak fejemben, öklöm erősen szorított. Nehéz pillanat volt, meg kellett birkóznom érzéseimmel. Mindennel, ami eddig mellettem tartotta ezt a tárgyat. Azt sem tudom igazán, hogy én tartottam-e fogva, vagy az engem. Ez már azonban teljesen mindegy. Szóval álltam a tó mellett némán, hallgatag. Figyeltem a hullámokat, amiket a szél gyártott. És ahogy figyeltem a vizet, belül remegtem, lelkem pedig győzködte testemet, hogy hajítsa messzire a fájdalmat. Majd egyszer, mikor erőt vettem magamon, lendületet vettem, és kiszabadult a tárgy szorításomból. Élesen vetette magát alá a hideg hullámoknak. Elsüllyedt, és a mélybe rohant vele együtt ezernyi fájdalom. De bármennyire okozott égető könnyeket, idézett fel megannyi rideg emléket, fejembe ijesztő gondolatokat vésett, azért fájt elengedni. Egyszerre volt felszabadító, és földre rogyasztó érzés. Elengedtem, utána pedig egyszerűen leomlottam volna a földre. Markolásztam volna a nyirkos homokot, remegtem volna. A sok volna azonban akkor nem kapott helyet, mert nem voltam egyedül. Valaki átkarolt, magához ölelt, megtartott. Talán ő sem érzékelte, de ha nem ölel meg, a "volnák" sorozata végbemegy. Így viszont hosszú másodpercekig küzdöttem, hogy állva maradjak, és nem estem el. Erősen szorítottam ökölbe kezemet, és ha kívül nem is törtek elő a könnycseppek, belül már régen sírtam. Annak az embernek, aki akkor mellettem állt, nagyon köszönöm, hogy nem hagyott elesni. (2018.06.22)

Nem a legvidámabb a téma, amivel ezúttal előrukkolok, de legalább teszek róla, hogy ne legyen unalmas a blog.

  Nos, egészen az elengedés pillanatáig én sem hittem el, hogy ehhez a tárgyhoz ennyire kötődöm. Pedig egy igen meghatározó, traumatikus emlék kapcsolódik hozzá, és két költözést is túlélve kísért(ett) tovább. Nem szeretném kifejteni az emléket, és a tárgy "kilétét" sem szándékozom nyilvánosságra hozni, mert a mondanivaló szempontjából teljesen lényegtelen információ. Igazából konkrét mondanivalót sem szeretnék közölni, tehát jöhet a kérdés, mit akar ez mondani?? Nyugi, semmi pánik! Lefirkantom történetem konkrétumok használata nélkül, és mindenki levonhatja mit mond neki a sztorim.

  Két éve történt egy eléggé megrázó dolog az életemben, amiből egyetlen egy zöld, kézzelfogható tárgy maradt hátra az emlékképeken, hangokon, érzéseken kívül. Ez a kecses, zöld "izé" elkísért a napig, mikor az idézett szövegben leírtak megtörténtek. Őszintén? Nem az én ötletem volt egyik sem, amit leírok ide, szóval, ha olvassa az illető soraimat, akkor köszönöm a javaslatokat, mert eddig beváltak. De először el kell mondanom, hogy nem az alapszálon futó történet a leglényegesebb, mert ez mind meg sem történik, ha nem kérek segítséget.

   Szóval igen, volt egy problémám, amivel (bármennyire erősnek hiszem magamat) már nem voltam képes egyedül megküzdeni, kellett egy külső szemlélő, aki más nézőpontból, kívülállóként képes megítélni a dolgokat. Nehéz volt, de mertem segítséget kérni egy olyan embertől, akiben megbízom. Így hát mindenkit arra bíztatok, hogyha nehéz egyedül, tegye félre büszkeségét, mert az emberek segítőkészek tudnak lenni. Egy barát, rokon, tanár vagy akár pszichológus. Én a számomra legkézenfekvőbb megoldást választottam, írtam. Tekintve, hogy a beszéd nem vált volna előnyömre, hiszen félő, csak egy összeszedetlen makogás kerekedett volna ki a begyakorolt szövegből. Manapság eleve ritkán kap az ember kézzel írt levelet, így hát fogtam a tollamat, remegő kezemet és egy papírlapot, hogy kusza írással, izgalomtól vétett hibákkal leírjam fájdalmamat. (Ez még az én ötletem volt :D ) Nem is segítségkérésnek indult, csupán el szerettem volna mondani valamit, amivel egyedül nem boldogulok. Higgyétek el, találni fogtok olyan embert, aki ilyen helyzetben segít nektek, akihez fordulhattok.

  A tárgyak pedig igenis hatnak ránk. Valami, amihez rossz emlék, élmény köt. Nehéz bevallani, talán el sem jutunk odáig, de az, hogy az a bizonyos tárgy a birtokunkban van sokszor teher, és csak akkor vesszük észre, ha kiiktatjuk az életünkből, hogy mennyire megterhelő is volt vele együtt élni. Eléggé ragaszkodó típus vagyok, főleg, ha egy fényképről, számomra kedves tárgyról, felesleges limlomokról van szó, de azt mondják ezektől is érdemes megszabadulni, legalábbis a nagyon felesleges részétől. Nos, ha ezekre ezt mondják, akkor mit mondanak egy olyan tárgyra, ami kicsit sem hoz jó érzéseket, ha ránézünk. Ha van ilyen tárgy, legyen az az első, hogy kihajítjuk. Persze ez is egy bizonyos gyászfolyamat, búcsút kell mondanunk az emlék kézzelfogható maradékától, de nekem ez volt az első lépés. Megkönnyebbülés nem ránézni minden egyes nap. A gyász pedig elmúlik, hiszen nem olyan nehéz feldolgozni, hogy a rossz nincs többé. Ne szeressük magunkat kínozni, mert van olyan opció is, hogy búcsút mondunk a fájdalomnak.

  Hova dobjuk ki? Bevallom, ezen egy cseppet sem gondolkodtam, csak szabadulni akartam tőle. Így az ötlet sem az enyém, de teljesen jogos érvek szólnak az én eredeti, egyszerű tervem ellen. Kukába ne dobjuk! Bármikor kivehetjük. Kültéri kukába se dobjuk! Ugyanezért... (magamból még azt is kinéztem volna, hogy visszamegyek ahhoz a kukához, megnézem benne van-e még, és ha igen, zsupsz, már nincs benne). Elásni se ássuk el! Bármikor kiáshatjuk, ha annyira szeretnénk, bár ez már azért közel áll a jó ötlethez. Hajítsuk vízbe! Csak nem úszunk utána. Annyit nem ér meg, hogy búvárkodjunk a tó/folyó mélyén, felesleges erőfeszítés lenne. Ha a tárgy égethető, akkor szintén megvan a megoldás. Égessük el! Legalább lesz mivel fűteni...

  Komolyra fordítva a szót, merjünk segítséget kérni, merjünk elengedni, ne féljünk tóba hajítani valamit (a környezetvédelem érdekében minden vackot azért ne szórjunk bele...). Mert nem ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy eltakard a gyengeséged, hanem ahhoz, hogy megmutasd. Ahhoz, hogy magad előtt is vállald, ez most nehéz. Ahhoz, hogy segítséget kérj. Ahhoz, hogy elengedj.

  Mindenkinek, aki nehéz helyzetben van, legyen az bármi, és még nem kért segítséget, erősen ajánlom, hogy tegye meg, mert egyedül cipelni hegyre a zsákot sokkal nehezebb és lassabb, mintha valaki segítene benne.