Adott egy darab, amelyben négy érzés nyilvánul meg. Remény, fájdalom, közöny, gyász "pompázik" a színpadon. A felsoroltak közül az utolsó három egyértelműen negatívan tűnik fel a közönség előtt, egyedül vannak, magányosak. Majd miután bemutatták saját történetüket, ajándékot kapnak a reménytől. A darab vége felé rájönnek, többen is vannak, egymás és a remény segítségével megnyugvást találnak, kisimulnak. A remény magára veszi a másik három fájdalmát, végül azonban mindenki észreveszi a világot maga körül, megbékélnek.

A darab egy projekt munka volt, amit négy, színjátszókörbe járó diák talált ki. Két hetedikes és két tizedikeskorú dugta össze fejét, majd létrehozott egy önálló színművet, természetesen a drámatanár segítségével. Nem titok, tagja voltam/vagyok ennek a körnek. Mi gyűjtöttük össze a szövegeinket (kis segítséggel), mi találtuk ki a darab lényegét, az érzelmeket, a zenét. A végére, mikor színpadra került az egész, igazán magunkénak éreztük. A hangsúlyt azonban most nem a megvalósításra, vagy a közös munkára szeretném helyezni, persze ezek is rettentő fontosak. Most inkább személyes élményeimet szeretném kiteríteni a darabbal kapcsolatban.

Mivel mindenki maga választotta, mi legyen, ezért könnyű volt magunkat a színpadon is beleélni az érzelembe. Ez sem titok tovább, én a gyászt választottam. Nem, nem halt meg senkim a közelmúltban, hiszen gyászt nem csak elvesztett rokon, barát iránt érezhetünk. Gyászolhatunk lényegében bármit, ami elmúlt, ami már nincs. Érdekes volt az a lelki folyamat, ami a színpadon lezajlott, hiszen azt éreztem, amit a valóságban is meg kell tennem. Elengedni, megbékélni. Igazán viszont csak akkor volt hihetetlenül nehéz felállni, amikor élesben "gyászoltam" a színpadon, vagy száz ember előtt. Azért a gyászt játszottam, mert több dolog van az életemben, amit nehezemre esik elengedni, ami még mindig fáj, illetve akkor, amikor ki kellett választanunk a saját érzelmünket, éppen gyászolt valaki a környezetemben, amit teljesen átéreztem. Igazán viszont csak akkor tudtam átérezni, amikor magam is átéltem szerepben. 

Ott fent, mikor több szempár figyelt, tervezetten halálra kellett volna magamat izgulnom, legalábbis ahogy személyemet ismerem, ám éles ellentettje történt. Abban a pillanatban, amint gyászfátyolban és hosszú, fekete ruhában lekuporodtam a földre, megszűnt a boldogság, lehervadt a mosoly, elfogott a remegő fájdalom, hiány. Izzadtan szorongattam a képkeretet, fátylon keresztül fürkésztem mindent és mindenkit. Szemembe sütött a fény, és mikor először meg kellett szólalnom, hogy "Megállt az élet. Nincsen több sora.", akkor hirtelen nyomasztóan magányosnak éreztem magam odafent. Mindenki engem nézett, amit igazán éreztem, a gyász marása, kész látványosság volt. Ráadásul a közönség lehet nem is érezte az érzelemhullámot.  Amikor a sötétségbe kiáltottam azt az egy szót, hogy "Hiányzik!", hangom remegett, talán el is csuklott. Nehéz volt felállni, és azt mondani, "Ha lépni merek, felöltöznek újra a szavak.". Végül a fátyol felemelésével azonban rájöttem, hogy nem vagyok egyedül, hallottam, láttam, éreztem a többieket. A második nehézség az volt, amikor végig kellett néznem, ahogy más magára vette azt a mérhetetlen nagy fájdalmat, amit az imént én éreztem. Hallani a hangjában a sírást, majd elgyengülve, de jó szándékkal leemelni róla a kínt, nehéz volt. Az egész fájdalom után pedig leírhatatlan érzés volt megölelni a másik három embert, aki velem együtt küzdött a színpadon. Érezni, hogy itt vannak, nem vagyok egyedül. Sokszor tapsoltak már meg, de most nem a darabnak vagy a munkánknak szóló tapsot hallottam, hanem úgy érintett meg, mint még soha. Úgy éreztem a tenyerek csattanása a fájdalomból való "kigyógyulásnak" szólt.

A színjátszásban az a jó, hogy mások tudta nélkül lehetsz önmagad. Színészi játéknak fogják hinni azt is, ha fájdalmadban sírva mondod a szöveget.

Szóval, ha voltak is hibák, amiket vétettünk a színpadon, összességében elég emlékezetes (érzelmileg biztosan) élmény maradt. Színpadon szerepelni mindig megéri legalább egyszer az életben, mindenkinek meleg szívvel ajánlom, akiben valaha felmerült már a szereplési vágy. Rajta, valósítsd meg álmod, mert az érzés, amikor kiadhatod, ami benned van, felülmúlhatatlan. Pár percre kiszakít a valóságból, és fontosságát vesztik az életedben lévő kemény megpróbáltatások. A színpadon töltött idő alatt átlépsz egy másik dimenzióba, ami már nem a valóság, de mégis nagyon sok köze van hozzá. Veszteni való pedig sosincs. Mindenki hibázik, még a legprofibb énekesek, színészek, táncosok is.

Néhány vizsgán már részt vettem életem során, és még fogok is jó párszor vizsgabizottság elé ülni. Ezért sürgős változtatásra lesz szükségem, ha nem akarok minden vizsga előtt végrendeletet írni.

Azt hiszem, hogy nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, ami vizsga előtt két héttel kezdődik, majd végigkísér egészen az utolsó pillanatig. Stressz, izgalom és lesújtó gondolatok tömkelege. A tünetek persze ennél összetettebbek, sokszor jelentkezik egy órányi pánikolás, amikor nem tudok könyvet venni a kezembe, mert úgy sem jegyzek meg semmit, majd a rögtön utána következő teljes nyugalom, "nemérdekelmilesz" hozzáállás. Ilyenkor sem a tankönyv díszeleg a kezemben, mert hát nem érdekel. Emellett természetesen sok más tanulnivaló is nehezedik a hátamra, így amikor egy hetet eltöltöttem az izgalom összes fajtájának megismerésével, egy héttel a vizsga előtt elkezdek intenzíven tanulni. Majdnem... Elkezdek tanulni a vizsgára IS. Körülbelül négy nappal a vizsga előtt rájövök, hogy rendben, ez így nem állapot, valamit tudnom kell. Jó agyamnak köszönhetően könnyen tanulok, csak én nem akarom elhinni a vizsga előtti napokban. Kezembe veszem a könyvet, a tételeket, az összes kiadott táblázatot, segédanyagot. Jön az a fázis, amikor rájövök, hogy "Jé, hát én ezeket tudom". Ez a fázis a legnehezebb, mert itt hajlamos vagyok magam mögé hajítani a tanulnivalót, majd valami teljesen mást csinálni. Mikor újra elkezdek nagyon intenzíven tanulni, rájövök, hogy "Okééé, igazából nem tudok semmit". Itt jön az erős gyomorgörcs, izgalom, pánik. Ezúttal viszont nem teszem le a tankönyveimet, bújom őket szorgalmasan, csak éppen azt nem érzékelem, hogy valami meg is ragadna az anyagból. Egy nappal a vizsga előtt átnézem a tételeket, rájövök apró dolgokra, amik eddig nem voltak tiszták, és ha a tudással nincs már annyira súlyos gond (tehát több, mint a semmi), minden energia az izgalomra megy (na ezt nem kellene). Majd eljön az idő, már csak pár óra van a vizsgáig, már semmi sem számít, nem veszek tanulnivalót a kezembe, csak készülök, nagy levegőket veszek, szép ruhát öltök, majd büszkén elindulok. Belül meg legszívesebben összeesnék, de fontos a magabiztos külső. Behívnak, kihúzom a tételt, és minden elképzelhető stressz lehull a vállamról. Elszáll a félelem, csak egy egészséges drukk van bennem. A vizsgaeredmény pedig jó, és az élmény is maradandó, de nem rossz. Persze akad olyan is, amikor elszúrok egy vizsgát, de akkor sem szabad elkeseredni. Hiszen: "Ez csak egy nap pillanatnyi állapotát tükrözi, amit nagyon sok tényező befolyásolt. Inkább erősítsen meg a hitben, hogy igenis le fogod küzdeni ezt az akadályt is!". Ezt egy sikertelen nyelvvizsga után mondták nekem, és igaz is, mert a következő vizsga sikeres lett.

Mit tegyünk, ha izgulunk?

Egyszerűen csak fogjuk fel, hogy nem dől össze a világ egy vizsgától. Ez a legnehezebb feladat, tudom, és jó ember ad tanácsot, aki halálra izgulta magát a tegnapi magyar vizsga előtt. De magamnak is ezt mondom, mások is ezt mondják. Az izgalom rengeteg energiát vesz el, amit tanulásra is fel tudnánk használni. A nyugtató gyógynövényes teák pedig a vizsga előtti napokban ajánlatosak, hogy ellazítsanak kicsit. Ha akad egy kis idő a nagy tanulások közepette, nem ártalmas, ha egy kellemes fürdőt veszünk, tanuláshoz szép környezetet gyártunk magunknak, illatgyertyákkal vagy illóolajjal gazdagítjuk asztalunkat. Ezek közül egyébként most egyiket sem csináltam, szóval simán elképzelhető, hogy emiatt voltam ennyire stresszes. Kupiban és nulla hasznos pihenéssel nehéz nyugodtnak lenni.  

Tanulás?

Több tanulási módszer létezik, mindenkinek más a hasznos. Elsősorban nem tanulási módszertant szeretnék leírni, mégis ugyanolyan fontos, mint a módszertan. A tanárok az iskolában több módszer szerint tanítanak. Több nagyon jó módszer létezik, mégis van, hogy egy tanár nem találja meg a közös hangot az osztállyal. Ez azért lehet, mert az ő módszere, stílusa nem egyezik meg azzal, ahogy az adott osztálynak a legkönnyebb tanulni. Én úgy gondolom, ilyenkor változtatni szükséges az osztállyal együtt megbeszélve, de ha ez nem következik be, vizsga előtti hetekben felesleges lázadni, szidni, idegeskedni. Nyilván mindig lesz, akinek nem úgy a legkönnyebb elsajátítani a tananyagot, ahogy az adott tanár tanít, de egy gimnazista kórú gyerek rá tudja húzni a leadott anyagot a saját tanulási módszerére, csak egy kicsit több időt vesz igénybe. Nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ami megfelel mindenkinek, de a tolerancia csodákra képes. A tanár sem lehet tökéletes, ne várjunk mindent tőle, a vizsgára a saját agyunkra van szükség. Ha nem vagyunk megelégedve a tanár tanítási módszereivel, vagy szóljunk, ha pedig ez nem segít, pampogás helyett üljünk neki, jegyzeteljünk, ha van tételsor és tankönyv a kezünkben. Ezek persze egy adott szituációra vannak ráhúzva, van, hogy tényleg nem lehet mit kezdeni, tegyük fel, nincs tételsor. Bár kétlem, hogy egy vizsgára, ami házon belüli, ne adnának tételeket. 

Időbeosztás!

A következő gyengeségem, mégis rettentő fontos, hogy jól osszuk be az időnket. A folyamatos tanulás kiüti azt a problémát, hogy utolsó pillanatban nem találjuk a lapjainkat, elvesztettük a két kötetes tankönyv első részét, és egyéb problémák (félreértés elkerülése végett, idáig azért nem jutottam el, még megvan a tankönyvem :D ). Azonban, ha nem is kezdünk el már év elején tanulni, vagy az éveleji anyag már két hónappal később sincs a fejünkben, érdemes a vizsgatételek közzétételénél kitalálni, mennyi időre van szükségünk a felkészüléshez. Egy tételt hány nap alatt tanulunk meg? Szükség van vázlat íráshoz is időre, vagy jegyzetelés nélkül is meg tudjuk tanulni? Melyik tétel megy jobban, melyik kevésbé? Szerintem az is mindenkinél másképp működik, hogy a könnyebbel vagy nehezebbel kezd-e, tehát ezt is el kell döntenünk. A nehezebbet akarjuk frissebben a fejünkben tudni, vagy túl esünk rajta inkább hamarabb? Vizsga előtt pár nappal pedig már el kell kezdeni az összes tétel átnézését. Okos tanulással szárnyalhatunk a vizsgán, még akkor is, ha a lehető legnehezebb tételt húzzuk.

Akkor most ideje, hogy megfogadjam a saját tanácsaim. :D

Végezetül pedig minden vizsgázónak sikerekben gazdag vizsgákat kívánok!

Lám, eljött az utolsó nap is. Felkelt a nap, és érzem, vége van valaminek. Nincs több filmezés, jó kis matekozás, magyarozás, angolozás, nincs több branül elromlás, vénagyulladás, elmúlik a városi zaj, meg az oxigén bugyogása a fülem mellől. Hatkor keltem, ahogy Jó fej nővér köti be az infúziót. ÁLLJ! Jön egy rémült anyuka, aki hívja a nővért. Az események felpörögnek, az álmosság kiröppen a szememből. Hallom, ahogy szól a "halál hangja", és közben azon izgulok, hogy nehogy most haljon meg valaki, amikor én megyek haza. Megrémültem, és legalább annyira féltem, mint az anyuka. Fecskendő a kezemben maradt, Jó fej nővér pedig kirohan. Kis idő múlva elmúlik a hang, majd a nővér teljes nyugalommal jön vissza. Kérdőn nézek, hogy mi volt ez, majd beavat a sztoriba: "Azt mondja, hogy nullát mutat a pulzusmérő, és ott pislog a gyerek." Egyszerre nyugodtam meg, és nevettem, mert Jó fej nővérben az a jó, hogy lazán, mégis figyelmesen kezeli a dolgokat.

Kimaradt jelenet: Ezt a kis röpke sztorit nem tudom már hova helyezni, mert őszintén szólva gőzzöm sincs, melyik nap keletkezett. (Aztán remélem nem egy már leírt sztori :D )

 Reggel hatkor infúzió bekötés. Teljesen félálomban pislogok, miközben Jó fej nővér csavarná ki a branül kupakját. Nem megy neki, és ezt én is érzem, mert egyre jobban fáj, ahogy csavarja. Feladja, hív egy másik nővért, hátha erősebb. Bejön kb. 5 másodperc múlva, de neki sem megy, pedig ő is szenvedett vele egy kicsit. Kimegy, majd visszajön egy harmadik nővér, az, akivel először találkoztam itt. Szabad kézzel ő sem tudja, így rövid idő után ő is kimegy, majd visszajön egy fogóval. Én mosolygok, pedig a kezem már eléggé fáj. A fogó sikerhez juttat, és sikerül bekötni az infúziót.

Ma egyébként bejött a doktornő, akit tegnap ismertem meg, és azt mondta, hozzám olyan jó bejönni. Nevettem, és megkérdeztem miért. A válasza annyi volt, hogy "Hát mert olyan jó fej vagy". Annyira jól esett ez az aprócska jó megjegyzés, hogy szerintem a fél napot végigmosolyogtam tőle, úgyhogy innen is köszönöm. :)

A cuccaim elkezdtem összepakolni, majd lassan anyáék is megérkeztek. Lassacskán, vagy talán túl gyorsan is, de eljött a pillanat, amikor búcsúzni kell. A levél a kezemben volt, és kerestem valakit, akinek át tudom nyújtani. Sumi nővér a konyhában mosogatott, őt nem szerettem volna zavarni. Jó fej nővért nem is találtam, ahogy egyébként senkit sem, mert a látóteremben csak Sumi nővér volt úgyhogy vártam. Végül a doktornőnek adtam oda, akit tegnap ismertem meg. Mivel nem volt túl nagy ismeretség, illedelmesen megköszönte, és azt mondta majd kiteszik. Nem tudom, ez valóban megtörtént-e, úgyhogy ide is kiteszem, hátha eljut bárkihez, akit érint. Egyébként sajnálom, hogy egyik nővérnek sem tudtam odaadni a négy közül, ráadásul Morci és Köszi nővér bent sem volt. Morci nővért sajnálom a legjobban, mert nem tudtam tőle elköszönni, pedig neki köszönhetem, hogy így a két hét végére igazán jó étvágyam lett. Egy keveset beszélgettünk is, és volt, hogy csak kimentem, rám nézett, majd az órára, é tudta mi kell nekem, mert már pár órája mondtam neki, hogy kettőkor csinálok kezelést. Meg sem érdemli még csak fedő névnek sem, hogy Morci legyen a neve, hiszen annyira kedves, odaadó, jószívű nővér, ember.

Most pedig íme a levél:

Levél tőlem

Kedves mindenki!

Mindenki, akivel bármilyen kapcsolatom volt a két hét alatt. Nővérek, akik napra (vagy éjszakára) készen segítőkészséggel megáldva hordták az infúziót, és bármit kértem, segítettek. Bár tény, hogy nem voltak nagy elvárásaim, csináltam mindent, amit mondtak. Nővérek, akiknek nem én voltam az első számú betegük, de mindenben segítettek, ha szükségem volt rá. Gyógytornász, aki az elején az osztályra járt fel, később pedig magam mentem le hozzá, hogy kezeljen, erősítsük a tüdőmet. Doktornők, aki legelőször megvizsgált, akik az osztályon megvizsgáltak, aki a két hét alatt az „én” doktornőm volt, aki csak úgy megvizsgált, aki a CF után kérdezett, majd megvizsgált. Szerintem életemben nem sóhajtottam ennyiszer, ilyen rövid időn belül sztetoszkóp alatt. Dietetikus, aki lehetővé tette, hogy madártejet kapjak a kórházban (több, mint 10 éves vágyam). Szakácsok, akik elkészítették a madártejet, s a sok más finomságot is, amit itt ettem. Tanárok, akik nem hagyták, hogy felejtsek a két hét alatt. Takarítók, akik mindennap tisztává varázsolták a terepet. Mindenki, akit esetleg kihagytam a felsorolásból. Nem tudom, mit adhatnék én azért a sok munkáért, kedvességért, amit itt kaptam. Nem művészetem a rajz, de az írás közel áll szívemhez, láthatták is talán páran, hogy irkáltam egyet, s mást, mikor eme kis szobában lábadoztam. Így hát gondoltam, mégis hagyjak itt valamit, írok egy levelet. Talán jobb volna azzal kezdenem, hogy nagyra becsülöm munkájukat, s azt is, ahogy a gyermekekkel bánnak. Olyan finoman, kedvesen, szeretetteljesen közelednek felénk, hogy nyomban azt is elfelejtjük, betegség ül rajtunk. Én is ezt éreztem, és el sem tudom mondani, mekkora a hála szívemben. Mert mikor ide bekerültem, lázam sem tudta elnyomni azt a hálát, amit akkor éreztem, amikor a lehető legóvatosabban a branült megkaptam, amikor kedves, mosolygó tekintetekkel találkoztam. Minden örömöm akkor a legnagyobb, ha egészséges vagyok, ezért a gyógyulást is, amit itt kaptam köszönöm, ahogy azt is, hogy e falak között megerősödhettem. De nem ezért vagyok a legjobban hálás. Egy dolog megtanulni hogyan kell vénába tűt szúrni, de amit itt tesznek, csodálatos. Hiszen nem mindig könnyű gyermekekkel türelmesen bánni, tettre készen sírást csillapítani, gyermeki lelkekbe mosolyt csalni, betegséget elfeledtetni. Amit én kaptam itt, az megmarad egy jó időre, mert a két hétben csodálatos volt tömény szeretetet, gondoskodást, vidámságot érezni. Hihetetlenül feltöltött a sok mosoly, amit kaptam, és amit adhattam. Kívánom, hogy sok kis hálás szív kerüljön ki innen, s az itt dolgozók is leljék örömüket az életben. Kívánom, hogy a mosoly e falak közül ne szökjön ki. Egyet azonban bizton állíthatok, ha máskor is betegség adódik, szívesen jövök ide, mert a vidámság is gyógyít. S továbbá köszönöm, hogy elláttak, velem kedvesen bántak, és az én szívem is boldoggá válhat.

Hálásan búcsúzik: Fruzsi, a „mukós nagylány”

Nap végén összeszedtem gondolataimat, és arra jutottam otthon, a puha ágyamban feküdve, hogy rettentően hiányzik az ottlét, mert már annyira hozzászoktam. Tudom ez elmúlik pár nap múlva, de most még friss az élmény, és csak azt tudom mondani, hogy hiányzik Jó fej nővér hangja, Morci nővér mosolya, Sumi nővér humora és Köszi nővér vidámsága. Ez pedig azt is összefoglalja, milyennek ismertem meg őket, mi maradt meg belőlük, és csupa jó.

Tegnap reggel még a kórházban ébredtem, de itthon feküdtem le aludni. Igazából szörnyű érzés volt. Este ki is folyt egy pár könnycsepp, és olyan csönd volt, hogy alig aludtam el. Az érzések összetömörültek a lelkemben. Olyan rossz, hogy a nővérek már nincsenek itt, mert annyira kedvesek voltak, jó emberek. Tudom, hogy jó emberek. Aki kórházban dolgozik, gyerekekkel foglalkozik, nem lehet rossz ember. Igazából este azt sem tudtam már, hol vagyok, szememet behunyva kórházba képzeltem magam, és abban reménykedtem, hogy majd valaki megfogja a kezem, hogy finoman beköthesse az infúziót. Nem történt meg. (Naplóbejegyzés, 2018.04,16

Az utolsó nap. Nincs mit mondanom, megszerettem itt az embereket. Hiányozni fognak, s az érzés, ami elfog, rossz.Nem tudtam elaludni. Figyeltem a hangját a városnak, s olyan gyönyörű volt minden. Vártam, hogy bejöjjön az éjszakás az infúzióval. Reggel pedig Jó fej nővér ébresztett, de Sumi nővérrel is találkoztam még, és Morci nővér is itt volt az utolsó teljes napomon. Minden olyan ember, akik a legjobban megmaradtak, csak egy ember hiányzott a gárdából. (Naplóbejegyzés, 2018.04.14.)

Annak az egy embernek egyébként még nem adtam nevet, de talán a Köszi nővér megfelel. Mindig úgy ment ki a szobából, hogy "köszi", iszonyú kedves hangon, nekem meg már alig volt esélyem megköszönni, hogy bejött. Mindenesetre a fura fedőnév hátterében egy számomra nagyon kedves emlék fog állni.

Reggel nyolckor már ment a visszaszámlálás, nem tudom hogy azért, mert nem akarom, hogy a számláló nulla legyen, és tartanám vissza az időt, vagy azért, mert már otthon szeretnék lenni. Ma nagyjából egyedül voltam, tanultam, és megírtam a levelet. Először gépelve, majd papírra is vetettem, és igyekeztem olyankor írni, mikor nem jöhet meglepetés vendég. Ez azonban egyszer nem jött össze, Morci nővér lépett be, én pedig gyorsan lefordítottam a lapot. Nem hiszem, hogy zavarta volna, ha látja, hiszen mi köze lenne bármihez is, amit én írok, legalábbis ő így gondolhatná, de ehhez bizony nagyon sok köze van, és nem jó, ha az ember meglátja a meglepetését.

A levél végére minden képzőművészeti tudásommal rajzot is biggyesztettem, így igazán aranyos lett. Az aláírás pedig egy tegnapi szituációból lett véve, mert mikor mentem le fújni, úgy telefonáltak le, hogy "A mukós nagylány menne fújni, jó?", ezért az aláírásból is Fruzsi, "a mukós nagylány" lett. Már csak azon rágódom, hogy ma, vagy holnap adjam át, a fantasztikus levelemet? Ezt a dilemmámat barátnőmmel meg is beszéltem, de a röpke beszélgetésből ismét másfél óra lett (pár nappal ezelőtt három volt, úgyhogy ez még semmi :D ), és a letétel is csak az infúzió miatt lett szükséges. Ugyanis már régóta mosdó ügyeim voltak, de húztam, húztam, aztán amikor megláttam Morci nővér kezében az infúziót, teló lecsap, mosdóajtó becsap. Csak óvatosan, persze.

A szobától is búcsúzom rendesen, hiszen a CF-esként egyedüli lakosztályom nem mindenkinek adatik meg, így készült egy emlékfotó is a fehér otthonomról:

Egészen úgy érzem, hogy belaktam ezt a helyet. Fehér falai védelmet nyújtanak, s annak foltjai otthont teremtenek. Minden jó könyv, fényfüzér, étel, ital jó barátom. De ami még ide köt, az az a jó sok ember, kiknek szívében szeretet s jó szándék lakozik, mert ez a munka hálás munka, s mindig ugyanazt tenni, síró gyermekek kezébe tűt szúrni, igazán szeretetteljes hivatás ez. (Naplóbejegyzés, 2018.04.13)

Reggel már nyolcra lekötötték az infúziót, aminek örültem, mert így legalább teljesen időben el tudtam készülni az inhalálással. Gyógytorna után bekaptam a reggelimet gyorsan, majd meglátogatott az angoltanár. Ma csak ő volt bent, amit picit bánok, mert nem tudtam elköszönni se a matek, se a magyartanártól. Tegnap az időpontot is megtudtam, hogy vasárnap a 6 órási infúzió után mehetek is haza. Az azt jelenti, hogy lecsöpög olyan fél kilencre, majd csinálok egy kezelést, összepakolok és utamra vagyok eresztve. Ma légzés funkcióznom is kellett, és 120% lett. Ez tényleg nagyon jó eredmény, a doktornő azt mondta, minden várakozását felülmúlta. Szerencsére ennek sosem volt még baja, a fújásaim mindig szuperek. Remélem így is marad sokáig.

Ma is branül csere volt, amit tegnap reggel helyeztek be, az mára felmondta a szolgálatot, így ma reggel kaptam egyet a jobb karomba. Semmi kéz, egyenesen az alkarba helyezték. Nem fájt, csak kicsit fura érzés, de legalább van két szabad kezem. Összeszámoltam, ez a 6. branül, de összesen 10 szúrás van a kezemen. Helyes kis piros pontok. Egyébként a bal kezembe helyezett branül műanyag szára pont rossz helyen volt, alig tudtam hajlítani a csuklóm, és bár természetesen nem is kellett volna úgy hajlítgatnom, de mivel egy picit tudtam, és az ember nehezen él csukló nélkül, ezért néha óvatlanul is behajlott. Talán itt van a kutya elásva, ezért ment tönkre, de nem is bánom, mert fájt már a bal kezem így, ráadásul bal kezes is vagyok. A jobb karomban pedig tökéletes helyre talált, remélem ez már nem megy tönkre.

Az embereket is kezdem megszeretni, kezdenek nagyon a szívemhez nőni, és oly szívesen írnék nekik valami levelet, de semmi sem sül ki az agyamból. Semmi kézzel fogható, értelmes  gondolat, csak összevisszaság. (Naplóbejegyzés, 2018.04.12)

Egy kezdemény született, bár az eszembe sem jutott, hogy "köszönöm" gyanánt ezt a szösszenetet adjam oda bárkinek is, de én jól szórakoztam az írása közben. Legfőképpen azon, hogy mennyi hülyeséget össze tudok szedni egy rövidke valamiben, amikor nem fog az agyam. Lássatok "csodát": 

Tüdőmmel küszködve bejövök, mit sem sejtve ülök. Egy széken. Odalent, ahol jelentkeztem, hogy éppen nem vagyok épen. Sztetoszkóppal vizsgáltak, sóhajts nagyot, - az anyádat - gondolom magamban, miközben szidom tüdőm nagyban. Nem ment a sóhajtás, nem voltam jól. Felhoztak hát ide az osztályra, majd legyek itt jól. Várakozás, őrlődés. Mi lesz most a döntés? Megjött az ítélet, két hét világtól való elzárkózás. Sok-sok hiányzás. Nem volt jó kedvem, inkább csak levegőt vettem, pihegve egy maszkból, mi éjszaka a fejemen landolt. Lassacskán csak beleszoktam, míg hátammal a falat támasztottam. Először vagyok hiszen itt, minden új amit látok. Nem ismerek senkit, de mégis itt maradtam egyedül rátok. Jöjjön a jó is, hiszen ezután csak az jön úgyis. Szívemhez nőtt pár kedves arc, s remélem nekik se voltam kemény harc. Próbáltam tűrni mindent, enni, még akkor is ha nem ment. Igyekeztem gyógyulni, mindenkire mosolyogni, még akkor is, mikor rossz kedvűen könny tűnt fel a szemeimben. Pedig akkor sem a kórház volt a baj, teljesen más miatt mondtam: Jaj! Itt mindenki óvott, minden emlék belém ivódott, S nem rossz az, mi itt megy, hiszen mindenki egészségre megy, Itt pedig mindenki azon igyekszik, Hogy mindenki megkapja, amire vágyik. (Ennyiszer pedig sosem írtam le azt a szót hogy mindenki.)

Ma egyébként anya megint bejött, és kimentünk a közeli parkba. Igazán felszabadító érzés volt ezúttal pólóban kint lenni, élvezni a napsütést, szabadságot. A fák virágban pompáztak, az emberek pedig egy csomó fantasztikus dolgot csináltak. Tele volt a kondipark és a játszótér is. Amint visszaértem, jött a vacsorám. Este megcsináltam a kezelést, majd anyuval beszélgettünk. Beszélgettünk rólam, az életemről. Szegény, még tovább is maradt miattam, mint eredetileg tervezte. A beszélgetés viszont felettébb jól esett, hiszen beszéltem most mindenről. Mi esik rosszul, mi az, aminek pedig rettentően örülök. Arra is rájöttem, hogy az élet apró fájdalmai hamar elmúlnak, kár is velük bajlódni. Ami viszont igazán fájdalmat okoz nekem, az a jóság hiánya. A szeretet annyira fontos. Az, hogy az emberek őszinte szeretettel, jósággal, jóakarattal forduljanak egymáshoz. Rengeteg ellenpélda van természetesen, hiszen sok jó ember él a földön, de mégis mikor belebotlok valami rosszba, amikor az ember komolyan mondja a rosszat, az olyan elszomorító. De bármennyire is szomorú, hogy sok fele látni a rosszat, mi maradjunk pozitívak, és mosolyogjunk, mert a világban és az életben a legkisebb is számít. Mindent lehet értékelni, és csak nekünk lesz jobb, ha meg is tesszük a kicsi értékelését is. 

A ma reggelem egy kicsit húzós volt, mert a hajnalom izgalmas történéseket rejtett magában. Olyan fél kettő környékén egy hang szólal meg az ágyam előtt, a nevemet mondja. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, miért vagyok ott, ahol vagyok. Egy kis képkocka maradt meg, hogy „Fruzsi kiesett a branülöd, hat órakor rakunk be másikat, aludj nyugodtan.” Mindezt egy nő mondja, aki tartja az infúziót, amibe már kicsit belefolyt a vér. Nem volt hideg rázós élmény, dehogyis. Miután abbamaradt a hang, álmosan, szinte öntudatlanul néztem meg a kezemet, és tapogattam végig. A kézfejem lapos volt, branül sehol, de szerencsére nem is fáj. Így visszaaludtam csendesen, békésen. Hat órakor megint felráztak édes álmomból, de hozzá kell tennem, hogy rémálmom volt már az is, hogy kirántsam a branült, de miután hajnalban visszaaludtam, azt álmodtam, hogy rossz helyre teszik. Megnézik három helyen, mind három vénába a befecskendezett sóoldat felduzzasztotta az erem, majd végül találtak egyet, de a másik kézfejemen. Ez élőben szerencsére nem így történt, de most valamiért féltem a szúrástól. Nem mutattam, nem is sikítottam, sikított helyettem Jó fej nővér. Leültem, megnyugodtam, de hullafáradt voltam. Bal kézfejembe beleszúrtak, de először nem ment ez olyan egyszerűen. A nővérnek is elmondtam az álmom, reakciója csak egy „Isten ments!” volt. Majd, amikor elég nehézkesen akart működni a dolog, megszólalt, hogy akkor se hagyom, hogy teljesüljön az álmod. A reggel hűvöse megcsapott, így ott pólóban ücsörögve a hideg is kirázott néhányszor, majd mikor vissza lettem eresztve meleg ágyikómba, bal kezem és a fejem kivételével mindenemet a takaró alá bújtattam. Legközelebb csak negyed kilenckor bújtam elő paplanom alól, majd lassan-lassan már ébredezni kezdtem.

Gyors beinhalálás, majd irány le a torna. Ilyenkor sosincs megállás, mindig hamar elmegy a délelőtt. Lent a szokásos dolgokat csináltuk meg, mellény, pipák, majd egy kis mellkas nyújtás a földön. Ahogy feljöttem, és elmostam a pipáimat, rögtön neki láttam reggelimnek, mert megint csak most, 10 órakor jutottam oda, hogy megrendezzem bőséges lakomámat. Alig fejeztem be, sőt, maradt is egy falat a kenyeremből, betoppant a matektanár. Utána hogy elment, tíz percre sem, megjelent az angoltanár. Nem az a fura, hogy tanítanak, hanem hogy jól. Dicsérnek, sokat, s sokszor el sem tudom hinni, hogy valós lenne-e a dicséret vagy csak bátorítás. Hihetetlen, mert legszívesebben én mindent tudnék, egészen mindent, de olyan sose lesz, s rossz felfogásom, meg önbizalom hiányomból adódóan, ha nem tudok mindent, akkor nem tudok semmit. Közben pedig lehet, egész sokat tudok. (Naplóbejegyzés, 2018.04.11

A tanítás egy förtelmesen egyszerű dolog lenne, ha a gyerekekbe hitet vetnének a tanárok, ha rengeteget lennénk dicsérve. Egészen máshogy éreztem magam attól, hogy jó vagyok, és tényleg mentek a dolgok, még matekból is. Elég volt csak annyit kapnom, hogy "Nem értem miért mondod, hogy nem vagy jó matekból, mikor betegen is csinálod sorban, jól a feladatokat." "Felejtsd el, hogy rossz vagy matekból".

Nem csak a tanároktól kaptam olyat, hogy "Ügyes vagy!", de a nővérek is rendszeres dicséretben részesítettek. Például Morci nővér "Rendes gyermek vagy!"-ja különösen feldobta a napomat, bár ez tegnap történt. Jó érzés rendesnek lenni, és itt úgy érzem meg is éri, ha az vagyok.

A megemlíthető dolgok lassan véget érnek, de azt mindenképpen meg kell említenem, hogy ma Sumi nővér haja rettentő szép volt, és bánom is, hogy nem dicsértem meg. Bár egy egyszerű fonás volt, de jól állt neki, és tekintve, hogy én nem tudok szépen fonni, így igenis nagy szám. 

Ma van a költészet napja. Én pedig próbálok valami elfogadható verset írni, de nem igazán megy. Ahhoz kell egy hangulat, egy téma. Most viszont egyik sincsen, csak szomorú vagyok. Nem is tudom, miért, talán csak a bezártság, vagy az, hogy előre félek a hiánytól. Mindig ezt csinálom, amikor van valami, és elkezdek kötődni hozzá, és nagyon jó lesz, egyből elkezdek félni a végétől, főleg, ha tudom, mikor lesz a vége. Kidugom két lábacskámat az ágy végéből, ülök, és a korláton írok a füzetembe. Gondolkodom, de nem megy. Nem tudom terelni a gondolataimat, csak megölelnék valakit, mert ebben a sivár kórteremben nem érzem mások szeretetét, csak belesüppedek az ürességbe. Ráadásul a nyolc órási infúziómat is elfelejtették. Érzem, hogy már csak négy vagy öt nap van hátra, és mindent megteszek, hogy megjegyezzem a hangokat, mert tudom, sose hallom őket újra. Kiállok a szobám elejére, figyelem az este kilenckor beindított inhalátorok hangját, a gyermekek sírását, Jó fej nővér hangját. S bízom benne, hogy ezek a hangok még egyszer majd visszaköszönnek, még ha nem is ebben a környezetben.  

Érdekes, hogy nem tévesztem a napokat. Ezek szerint, ez nem olyan, mint a nyár.  Bejött egy doktornő, aki kérdezgetett, meg papa is bejött, és különösen jól esett, hogy Morci nővér volt. Igazából talán őt szeretem a legjobban. (Naplóbejegyzés, 2018.04.10)

Ma a szokásos dolgokon kívül, amikor éppen tanítottak, bejött egy magas, kedves mosolyú nő. Mivel tanítás folyt, rettentő keményen ( :D ), ezért később jött vissza. Mikor bejött, először megkérte mondjak el mindent, amit a CF miatt csinálnom kell. Kezelés, gyógyszerek, egyéb. Majd mikor a száraz részén túl lettünk, arról kérdezett, lelkileg hogy élem meg, miben nehezebb így az életem. Én meg készségesen válaszoltam. Nyilván sok minden másabb így az életemben, de mivel 65 rózsa köré építem minden dolgomat a kezdetektől fogva, nem tűnik fel, hogy annyival nehezebb lenne, csak amikor látom, hogy másoknak mennyivel könnyebb pár dolog. Vagy amikor szembesülök azzal, hogy a nekem átlagos dolgokat magyaráznom kell másoknak. Például, hogy miért kelek fel hat órakor, miért veszek be kapszulát evés előtt, miért izzadok le egy kis futástól, és miért vagyok sovány, ha mindig csak enni látnak.

Délután papa jött be, hozott egy doboz diót, és megint rá akart beszélni az úszásra. Nem bánom, de nem is szeretem a rábeszélést. Az úszás valóban jó dolog, mint mozgás, és a tüdőmnek is nagyon jó, de az uszoda nem CF-eseknek való hely, szóval maradok a futásnál.

Ma a délutáni infúzióm nem akart elindulni, úgyhogy egy ideig azt hittem, magasba tartott kezekkel kell megvárnom, amíg lecsöpög, de végül egy párnának támasztva vártam meg a húsz percet.

Reggel még álmosan pislogtam az ágyamban, de már ébren voltam, csak csöpögött az infúzió, ezért még nem igazán tudtam rendesen magamhoz térni. A puha paplan féltőn óvott, én pedig alig vártam, hogy lecibáljanak és szabad legyen a kezem, mert elég súlyos mosdóügyeim voltak. Miután kedvesen lekapcsoltak az antibiotikumról, elkezdtem az inhalálást és igazán elkezdődött a nap. Később megérkezett a bőséges reggelim, és valami csoda folytán csak kettő szendvics hevert a tányéromon. Mellé viszont kaptam tápszert és tejet. Anya tegnap hozott be almás sütit, de az igazat megvallva, az még mindig ott áll a szekrényem tetején. Utána, hétfőhöz illően, lementem egyet mellényezni. Utána fent fejeztük be a kezelést. Anyu bejött, és már megint az én mellényem díszelgett rajta, de már fáradt vagyok kiakadni ezen.

Ma újra elkezdődött egy hét, tehát ma van egy hete, hogy itt vagyok. Nem is én lennék, ha nem mondanám, hogy már annyira megszoktam ezt a helyet, szinte haza sem akarok menni. Természetesen ez egy nagyon erős túlzás, otthon lennék már a puha párnáim és a kellemes szobám környezetében. Nem is így értettem e meghökkentő mondatomat. Az emberek itt olyan kedvesek, hogy sajnálom őket itt hagyni, pedig ők is örülnek, ha jól vagyok, én tudom. Én ugyan azt érzem, hogy itt a legkellemesebb lenni, de tudom, hogy ez egy nagyon idétlen gondolat. Csak mégis, jól esik a törődés, nem mintha otthon nem kapnék belőle, de itt olyan nyugodt minden. Új embereket ismerhetek meg és gyermekek között vagyok. Tudom, nem kellene akkor sem szeretnem ennyire ezt a helyet. Egyet viszont elmondok, mert nem hagyhatom ki. Van itt még egy nővér, akit szeretek.(Naplóbejegyzés, 2018.04.09)

A nővér neve legyen Sumi, bár elég fura, és egyáltalán nem rá illő, de valamit ki kell találnom, mert kellenek a fedő nevek. Egyébként, ha már itt járunk, elmondom miért. Egyszer ő jött be lekötni az infúziót, és az osztályon van egy kis kocsi, amibe bele lehet ülni, és gázt lehet neki adni, meg kormányozni is lehet. Ez a kocsi rengetegszer volt használva, mert minden gyerek oda meg vissza volt ettől a járgánytól, így nagyjából összeszámolva órákba mérhető az az idő, amikor hallani lehetett a motor zúgását. Mikor Sumi nővér éppen a fecskendőt szúrta belém, halkan megszólalt: "Az új Schumacherek... Itt képződnek a belgyógyászaton."

Ő egyébként olyan nővér, aki nem csak kedves, hanem jó humora is van. Azok közt van, akiket nem fogok elfelejteni még akkor sem, ha talán sosem találkozunk többet.

Ma egyébként késett az ebédem, és egy pillanatra azt hittem, kikészülök, pedig éhes sem voltam. Aztán végül úgy döntöttem, hogy inhalálok. Minden déli inhalálásnál ki kell mennem a gyógyszerért, így amikor kimentem kérni, az ebédemet is megkaptam, és a kétely szempillantás alatt eltűnt. Kezdem magam igazán jól érezni, ez abból is látszik, hogy tanulom a halotti beszédet. Talán ez az a dolog, amiből a legtöbb felnőtt minimum annyit tud, hogy: Látjátuk feleim szümtükhel...

Este már csak lelkizés jött rám, két ember beszéltem ki életem apróságait, ami jól esett, tekintve, hogy egy hete nem igazán kerültem mély beszélgetésekbe.

Mikor bekerültem, még jócskán tél volt, téli kabátban és vastag pulcsiban kellett mászkálni. Tegnap már nem fáztam, sőt kicsit melegem is volt nagy kabátban és sálban, de mire kikerülök, egész biztosan tavasz lesz. Vicces, hogy burokban töltöm az átmeneti időszakot, így nem kell azon idegeskednem, hogy reggel nagy kabátos, délután meg már pólós idő van. Időközben a fák is rügyeznek, és a levegő is tavaszias. Lassan már éjszaka is melegem van. 

A mai napom azért volt olyan jó, mert anya bejött. Ma is mindent megettem, és már egyáltalán nem tűnik úgy, hogy tömnek. Kicsit az udvarra is kimentem levegőzni, majd azon elmélkedtem a levegőn ücsörögve, hogy az orvosok milyen fantasztikus emberek, főleg, ha szívükből dolgoznak. Aki pedig CF-es betegeket gondoz, le a kalappal, mert még mindig ritka betegségnek számít. Egyszerűen köszönöm mindenkinek, aki élete egy részét arra szánta, hogy ezt a betegséget kutassa, kezelje. Számomra fontos, hogy az emberek érezzék a hálát, de tudom, hogy a saját hálámat sosem fogom tudni elég jól átadni. Ha majd innen elmegyek, mármint a gyermekkórházból, egész biztos, hogy ezerszer megköszönöm azt a sok munkát, amit pici koromtól kezdve kaptam tőlük. Mind azt a szeretetet és odafigyelést a szívembe zártam, és nélkülük egészen biztos, hogy más ember lennék. (Naplóbejegyzés, 2018. 04. 08.)