Reggel még álmosan pislogtam az ágyamban, de már ébren voltam, csak csöpögött az infúzió, ezért még nem igazán tudtam rendesen magamhoz térni. A puha paplan féltőn óvott, én pedig alig vártam, hogy lecibáljanak és szabad legyen a kezem, mert elég súlyos mosdóügyeim voltak. Miután kedvesen lekapcsoltak az antibiotikumról, elkezdtem az inhalálást és igazán elkezdődött a nap. Később megérkezett a bőséges reggelim, és valami csoda folytán csak kettő szendvics hevert a tányéromon. Mellé viszont kaptam tápszert és tejet. Anya tegnap hozott be almás sütit, de az igazat megvallva, az még mindig ott áll a szekrényem tetején. Utána, hétfőhöz illően, lementem egyet mellényezni. Utána fent fejeztük be a kezelést. Anyu bejött, és már megint az én mellényem díszelgett rajta, de már fáradt vagyok kiakadni ezen.
Ma újra elkezdődött egy hét, tehát ma van egy hete, hogy itt vagyok. Nem is én lennék, ha nem mondanám, hogy már annyira megszoktam ezt a helyet, szinte haza sem akarok menni. Természetesen ez egy nagyon erős túlzás, otthon lennék már a puha párnáim és a kellemes szobám környezetében. Nem is így értettem e meghökkentő mondatomat. Az emberek itt olyan kedvesek, hogy sajnálom őket itt hagyni, pedig ők is örülnek, ha jól vagyok, én tudom. Én ugyan azt érzem, hogy itt a legkellemesebb lenni, de tudom, hogy ez egy nagyon idétlen gondolat. Csak mégis, jól esik a törődés, nem mintha otthon nem kapnék belőle, de itt olyan nyugodt minden. Új embereket ismerhetek meg és gyermekek között vagyok. Tudom, nem kellene akkor sem szeretnem ennyire ezt a helyet. Egyet viszont elmondok, mert nem hagyhatom ki. Van itt még egy nővér, akit szeretek.(Naplóbejegyzés, 2018.04.09)
A nővér neve legyen Sumi, bár elég fura, és egyáltalán nem rá illő, de valamit ki kell találnom, mert kellenek a fedő nevek. Egyébként, ha már itt járunk, elmondom miért. Egyszer ő jött be lekötni az infúziót, és az osztályon van egy kis kocsi, amibe bele lehet ülni, és gázt lehet neki adni, meg kormányozni is lehet. Ez a kocsi rengetegszer volt használva, mert minden gyerek oda meg vissza volt ettől a járgánytól, így nagyjából összeszámolva órákba mérhető az az idő, amikor hallani lehetett a motor zúgását. Mikor Sumi nővér éppen a fecskendőt szúrta belém, halkan megszólalt: "Az új Schumacherek... Itt képződnek a belgyógyászaton."
Ő egyébként olyan nővér, aki nem csak kedves, hanem jó humora is van. Azok közt van, akiket nem fogok elfelejteni még akkor sem, ha talán sosem találkozunk többet.
Ma egyébként késett az ebédem, és egy pillanatra azt hittem, kikészülök, pedig éhes sem voltam. Aztán végül úgy döntöttem, hogy inhalálok. Minden déli inhalálásnál ki kell mennem a gyógyszerért, így amikor kimentem kérni, az ebédemet is megkaptam, és a kétely szempillantás alatt eltűnt. Kezdem magam igazán jól érezni, ez abból is látszik, hogy tanulom a halotti beszédet. Talán ez az a dolog, amiből a legtöbb felnőtt minimum annyit tud, hogy: Látjátuk feleim szümtükhel...
Este már csak lelkizés jött rám, két ember beszéltem ki életem apróságait, ami jól esett, tekintve, hogy egy hete nem igazán kerültem mély beszélgetésekbe.
