Az utolsó nap. Nincs mit mondanom, megszerettem itt az embereket. Hiányozni fognak, s az érzés, ami elfog, rossz.Nem tudtam elaludni. Figyeltem a hangját a városnak, s olyan gyönyörű volt minden. Vártam, hogy bejöjjön az éjszakás az infúzióval. Reggel pedig Jó fej nővér ébresztett, de Sumi nővérrel is találkoztam még, és Morci nővér is itt volt az utolsó teljes napomon. Minden olyan ember, akik a legjobban megmaradtak, csak egy ember hiányzott a gárdából. (Naplóbejegyzés, 2018.04.14.)

Annak az egy embernek egyébként még nem adtam nevet, de talán a Köszi nővér megfelel. Mindig úgy ment ki a szobából, hogy "köszi", iszonyú kedves hangon, nekem meg már alig volt esélyem megköszönni, hogy bejött. Mindenesetre a fura fedőnév hátterében egy számomra nagyon kedves emlék fog állni.

Reggel nyolckor már ment a visszaszámlálás, nem tudom hogy azért, mert nem akarom, hogy a számláló nulla legyen, és tartanám vissza az időt, vagy azért, mert már otthon szeretnék lenni. Ma nagyjából egyedül voltam, tanultam, és megírtam a levelet. Először gépelve, majd papírra is vetettem, és igyekeztem olyankor írni, mikor nem jöhet meglepetés vendég. Ez azonban egyszer nem jött össze, Morci nővér lépett be, én pedig gyorsan lefordítottam a lapot. Nem hiszem, hogy zavarta volna, ha látja, hiszen mi köze lenne bármihez is, amit én írok, legalábbis ő így gondolhatná, de ehhez bizony nagyon sok köze van, és nem jó, ha az ember meglátja a meglepetését.

A levél végére minden képzőművészeti tudásommal rajzot is biggyesztettem, így igazán aranyos lett. Az aláírás pedig egy tegnapi szituációból lett véve, mert mikor mentem le fújni, úgy telefonáltak le, hogy "A mukós nagylány menne fújni, jó?", ezért az aláírásból is Fruzsi, "a mukós nagylány" lett. Már csak azon rágódom, hogy ma, vagy holnap adjam át, a fantasztikus levelemet? Ezt a dilemmámat barátnőmmel meg is beszéltem, de a röpke beszélgetésből ismét másfél óra lett (pár nappal ezelőtt három volt, úgyhogy ez még semmi :D ), és a letétel is csak az infúzió miatt lett szükséges. Ugyanis már régóta mosdó ügyeim voltak, de húztam, húztam, aztán amikor megláttam Morci nővér kezében az infúziót, teló lecsap, mosdóajtó becsap. Csak óvatosan, persze.

A szobától is búcsúzom rendesen, hiszen a CF-esként egyedüli lakosztályom nem mindenkinek adatik meg, így készült egy emlékfotó is a fehér otthonomról: