Ma is branül csere volt, amit tegnap reggel helyeztek be, az mára felmondta a szolgálatot, így ma reggel kaptam egyet a jobb karomba. Semmi kéz, egyenesen az alkarba helyezték. Nem fájt, csak kicsit fura érzés, de legalább van két szabad kezem. Összeszámoltam, ez a 6. branül, de összesen 10 szúrás van a kezemen. Helyes kis piros pontok. Egyébként a bal kezembe helyezett branül műanyag szára pont rossz helyen volt, alig tudtam hajlítani a csuklóm, és bár természetesen nem is kellett volna úgy hajlítgatnom, de mivel egy picit tudtam, és az ember nehezen él csukló nélkül, ezért néha óvatlanul is behajlott. Talán itt van a kutya elásva, ezért ment tönkre, de nem is bánom, mert fájt már a bal kezem így, ráadásul bal kezes is vagyok. A jobb karomban pedig tökéletes helyre talált, remélem ez már nem megy tönkre.

Az embereket is kezdem megszeretni, kezdenek nagyon a szívemhez nőni, és oly szívesen írnék nekik valami levelet, de semmi sem sül ki az agyamból. Semmi kézzel fogható, értelmes  gondolat, csak összevisszaság. (Naplóbejegyzés, 2018.04.12)

Egy kezdemény született, bár az eszembe sem jutott, hogy "köszönöm" gyanánt ezt a szösszenetet adjam oda bárkinek is, de én jól szórakoztam az írása közben. Legfőképpen azon, hogy mennyi hülyeséget össze tudok szedni egy rövidke valamiben, amikor nem fog az agyam. Lássatok "csodát": 

Tüdőmmel küszködve bejövök, mit sem sejtve ülök. Egy széken. Odalent, ahol jelentkeztem, hogy éppen nem vagyok épen. Sztetoszkóppal vizsgáltak, sóhajts nagyot, - az anyádat - gondolom magamban, miközben szidom tüdőm nagyban. Nem ment a sóhajtás, nem voltam jól. Felhoztak hát ide az osztályra, majd legyek itt jól. Várakozás, őrlődés. Mi lesz most a döntés? Megjött az ítélet, két hét világtól való elzárkózás. Sok-sok hiányzás. Nem volt jó kedvem, inkább csak levegőt vettem, pihegve egy maszkból, mi éjszaka a fejemen landolt. Lassacskán csak beleszoktam, míg hátammal a falat támasztottam. Először vagyok hiszen itt, minden új amit látok. Nem ismerek senkit, de mégis itt maradtam egyedül rátok. Jöjjön a jó is, hiszen ezután csak az jön úgyis. Szívemhez nőtt pár kedves arc, s remélem nekik se voltam kemény harc. Próbáltam tűrni mindent, enni, még akkor is ha nem ment. Igyekeztem gyógyulni, mindenkire mosolyogni, még akkor is, mikor rossz kedvűen könny tűnt fel a szemeimben. Pedig akkor sem a kórház volt a baj, teljesen más miatt mondtam: Jaj! Itt mindenki óvott, minden emlék belém ivódott, S nem rossz az, mi itt megy, hiszen mindenki egészségre megy, Itt pedig mindenki azon igyekszik, Hogy mindenki megkapja, amire vágyik. (Ennyiszer pedig sosem írtam le azt a szót hogy mindenki.)

Ma egyébként anya megint bejött, és kimentünk a közeli parkba. Igazán felszabadító érzés volt ezúttal pólóban kint lenni, élvezni a napsütést, szabadságot. A fák virágban pompáztak, az emberek pedig egy csomó fantasztikus dolgot csináltak. Tele volt a kondipark és a játszótér is. Amint visszaértem, jött a vacsorám. Este megcsináltam a kezelést, majd anyuval beszélgettünk. Beszélgettünk rólam, az életemről. Szegény, még tovább is maradt miattam, mint eredetileg tervezte. A beszélgetés viszont felettébb jól esett, hiszen beszéltem most mindenről. Mi esik rosszul, mi az, aminek pedig rettentően örülök. Arra is rájöttem, hogy az élet apró fájdalmai hamar elmúlnak, kár is velük bajlódni. Ami viszont igazán fájdalmat okoz nekem, az a jóság hiánya. A szeretet annyira fontos. Az, hogy az emberek őszinte szeretettel, jósággal, jóakarattal forduljanak egymáshoz. Rengeteg ellenpélda van természetesen, hiszen sok jó ember él a földön, de mégis mikor belebotlok valami rosszba, amikor az ember komolyan mondja a rosszat, az olyan elszomorító. De bármennyire is szomorú, hogy sok fele látni a rosszat, mi maradjunk pozitívak, és mosolyogjunk, mert a világban és az életben a legkisebb is számít. Mindent lehet értékelni, és csak nekünk lesz jobb, ha meg is tesszük a kicsi értékelését is.