Óvatos léptek kopogtak a padlón. Barna, kontyba fogott haj igyekezett az ajtó felé, majd egy gyönge kéz megmarkolta a kilincset. Nehéz táskát cipelt, benne az iskolai tankönyvek, és egy ötvonalas füzet. A lányka, ahogy belépett az ajtón, ledobta súlyos terhét a válláról, és szégyenlősen köszönt. Illedelmes bemutatkozást széknyikorgás követett, mert a nádszálkisasszony helyet foglalt egy fekete csoda előtt. A gyönyörűség nem mozdult, csendben szuszogott, a megilletődött szemek előtt. Röpke oldódás után az idegen kezek ujjai, szelíden simogatták a fehér billentyűket. A hangszer mosolyogva engedte, hogy az izguló ujjacskák halkan koppintsák őt.  Bátortalan kezdete ez egy örök barátságnak hangszer és ember között. Az óra ketyegett, s lassan lejárt az ideje az első találkozásnak. A zongora fedele le lett hajtva, a kislány vállára visszakerült a táska. Mosolygó szívvel hagyta el a zeneiskolát első órája után szereplőnk, s talán a zongora is vigyorgott magában, hogy a zene erejével még egy embert "magához láncolt".

*Fordultam egyet*

Főhősnőnk egy kanapén üldögél, körmét rágva honlapokat honlapokkal cserél. Hevesen dobog szíve, torkát egyre jobban érve. Agyában egy gondolat járkál, lássam már nevem végre a listán. Édesapja mellette üldögél, lányától jó szavakat remél. Feszült a levegő, nem fúj a szél sem, ha nem vesznek fel, végem. Gondolja magában idegesen a lány, s elsuhan felette a boldogság. Rászórja lelkesen örömporát, lánykánk arcára mosolyt csinál. Utolsó reménye betalált, észre veszi nevét a listán. Biztos helye van jövőre, nem lesz utcák seprője - gondolja emberünk. Nevet, könnye is kicsordul, ennyire még semmi sem ment flottul.

*Fordultam egyet*

Izzadt a tenyerem, pedig még fel sem léptem a színpadra. Minden kezdett homályos lenni... Elég baj, hogy ennyire rám telepedik állandóan az izgalom, de sose tudom, mit kellene csinálnom ilyen esetekben. Halkan próbálok mélyeket szippantani a ritka levegőből, miközben a nevemet mondják be a mikrofonba. Végeztek, az utolsó szó visszhangja is elhalt a nagy teremben. Kissé remegő lábakkal léptem ki közönség elé, majd mikor a mikrofon elé értem, szorosan megragadtam. Vettem egy levegőt, és a hang elindult. Elindult, és a teremben lévő emberek felé száguldott. Egy idő után mindenkit elért a rezgés, amiben minden benne volt. Legalábbis én megpróbáltam mindent bele tenni. Egyedül voltam, rám sütött a reflektor fénye, és néma csöndben hallgatott a szuszogó közönség. Egyszerre elmúlt a félelmem, és hagytam, had suhanjon szerte a hangom. Én voltam fent, egyes egyedül, mindenki szeme láttára, és szívem zakatolt, de mégis a szabadságban lubickoltam. Szabad voltam, mint egy madár, szálltam a teremben, szárnyam nőtt, s lábam eltűnt. Pár perc múlva megnyugodva leszálltam, s az utolsó hang is elszállt. Néma csend. Pár másodperc, a közönség és az én részemről is, amíg feldolgozzuk, hogy vége. Majd a terem tapsban tört ki. Tapsolt az első sor, s tapsolt az utolsó is. Végignéztem az arcokon, és elégedett voltam. A hang eljutott hozzájuk, és megérintette őket. A színpadról ezennel távoztam, leléptem a lépcsőn, és mosolyogva elmentem.

*Fordultam egyet*

Felhőkön fut keresztül az áramlat, süvít egészen addig, amíg bele nem botlik egy fellegekben utazó fémbe. A fémnek szárnya, ablaka, meg pilótája van. A hűvös áramlat nézi, ahogy a gép töretlenül halad célja felé, felhőbe be, felhőből ki. Kikerülné az utasokkal teli akadályt, de egy helyen megakad. Egy lány néz egyenesen a szemébe, amitől mindketten egy csöppnyit megilletődnek. A mélybarna szemek bámulnak ki az ablakon, és a fém rázkódása ellenére zavartalanul mosolyog. Bevallhatja magának is, ilyen boldogan még senki nem nézett rá. Pedig a lány, aki örömében a felhőkkel szemezget, először ül a fém járműben. Körül néz az áramlat, bele kap kicsit a gépbe, amire  van aki pánikolni kezd, van aki riadtan kinéz, egyesek pedig becsukott szemmel mormolnak valamit. A lány keze azonban a pici ablakra tapad, és elvigyorodik. Elégedetten csusszan át a gép felett a magasban fújó szél, s talán máig mosolyog magában a ragyogó szempáron.

*Fordultam egyet*

Kezek és tappancsok tapogatják végig a tarka fapadlót, majd rátévednek a puha szőnyeg ölelésére is. A két tenyér megsimogatja a függöny selymes felületét is, majd a tappancsok létrára állnak. Létrára, ami felvisz egy ágyra. A hát végig simul a bársonyos paplanon, majd hirtelen földet ér a láb, s követi a kéz. Lent az ágy alatt belehuppan a test egy párnákkal teli kanapé melegségébe, aztán a bal kéz végigsimít a vállfákra akasztott ruhasoron. Szemek tévednek a fénybe mártott asztalra, ahol ceruzák hada tiszteleg őre előtt. Majd a barna tekintet a zongorára suhan, onnan pedig a baldachinra. Az átlátszó földre hulló hálóban is fények pislákolnak, alatta pedig párnák tornyosulnak. Egy orr szippant bele a levegőbe, beáramlik az illatgyertyákkal beáztatott oxigén a tüdőbe. Elégedetten lép ki a lány szobájából, s bezárja keze maga mögött az ajtót.

*Felébredtem*

Az a jó az álmokban, hogyha szépet álmodsz, boldog vagy. Boldog vagy, mert az álmaid világában nem érhet fájdalom, csupa idill amiben vagy. Megálmodod a világod, és élsz benne. De mond csak, miért kellene ehhez elaludnod? Miért kell forgolódnod ágyadban, ha a világ lehet a te álmod is. Tudom, hogy vannak rossz álmok, vannak olyan helyzetek, amiket hátad közepére sem kívánnál, de miért ne lehetne feldobni ezeket a szárnyaló elménkkel?  Álmodj, merj gondolkodni, kitalálni! Legyen életed egy álom, amit te álmodsz. Amiket leírtam, ébren álmodtam, és akkor is ébren voltam, mikor teljesültek. Az én filozófiám a megkomponált álmok. Az életemben kigondolom álmaimat, hogy aztán megvalósítsam őket. Jó ezekre a gyermeki dolgokra koncentrálni a keserű valóvilágban. Jó álmodozni, mikor körülötted összeomlik minden. Segít a dolgokat helyre rakni.

A nevem Fruzsi(na). Ha úgy tetszik: Fellegekben ragadt utazó, zenében sétáló ifjúhölgy (nevető alak). A zárójelben elhelyezett indulatszót nem használom túl gyakran, hiszen az ember sem nevethet mindig. Ide jöttem belegabalyodni a hálóba, hogy betűkkel kirakhassam az életem. Remélem segít majd néhány bejegyzésem valamennyi dologban, hiszen igyekszem sokszínűségem megmutatni írásaimban. Időközben kiderül majd egy-egy mosolyszünetben, milyen álmok mögött az életem.

Ezennel szeretettel átnyújtom egy 16 éves diáklány kalandjait, életérzéseit.