A ma reggelem egy kicsit húzós volt, mert a hajnalom izgalmas történéseket rejtett magában. Olyan fél kettő környékén egy hang szólal meg az ágyam előtt, a nevemet mondja. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, miért vagyok ott, ahol vagyok. Egy kis képkocka maradt meg, hogy „Fruzsi kiesett a branülöd, hat órakor rakunk be másikat, aludj nyugodtan.” Mindezt egy nő mondja, aki tartja az infúziót, amibe már kicsit belefolyt a vér. Nem volt hideg rázós élmény, dehogyis. Miután abbamaradt a hang, álmosan, szinte öntudatlanul néztem meg a kezemet, és tapogattam végig. A kézfejem lapos volt, branül sehol, de szerencsére nem is fáj. Így visszaaludtam csendesen, békésen. Hat órakor megint felráztak édes álmomból, de hozzá kell tennem, hogy rémálmom volt már az is, hogy kirántsam a branült, de miután hajnalban visszaaludtam, azt álmodtam, hogy rossz helyre teszik. Megnézik három helyen, mind három vénába a befecskendezett sóoldat felduzzasztotta az erem, majd végül találtak egyet, de a másik kézfejemen. Ez élőben szerencsére nem így történt, de most valamiért féltem a szúrástól. Nem mutattam, nem is sikítottam, sikított helyettem Jó fej nővér. Leültem, megnyugodtam, de hullafáradt voltam. Bal kézfejembe beleszúrtak, de először nem ment ez olyan egyszerűen. A nővérnek is elmondtam az álmom, reakciója csak egy „Isten ments!” volt. Majd, amikor elég nehézkesen akart működni a dolog, megszólalt, hogy akkor se hagyom, hogy teljesüljön az álmod. A reggel hűvöse megcsapott, így ott pólóban ücsörögve a hideg is kirázott néhányszor, majd mikor vissza lettem eresztve meleg ágyikómba, bal kezem és a fejem kivételével mindenemet a takaró alá bújtattam. Legközelebb csak negyed kilenckor bújtam elő paplanom alól, majd lassan-lassan már ébredezni kezdtem.
Gyors beinhalálás, majd irány le a torna. Ilyenkor sosincs megállás, mindig hamar elmegy a délelőtt. Lent a szokásos dolgokat csináltuk meg, mellény, pipák, majd egy kis mellkas nyújtás a földön. Ahogy feljöttem, és elmostam a pipáimat, rögtön neki láttam reggelimnek, mert megint csak most, 10 órakor jutottam oda, hogy megrendezzem bőséges lakomámat. Alig fejeztem be, sőt, maradt is egy falat a kenyeremből, betoppant a matektanár. Utána hogy elment, tíz percre sem, megjelent az angoltanár. Nem az a fura, hogy tanítanak, hanem hogy jól. Dicsérnek, sokat, s sokszor el sem tudom hinni, hogy valós lenne-e a dicséret vagy csak bátorítás. Hihetetlen, mert legszívesebben én mindent tudnék, egészen mindent, de olyan sose lesz, s rossz felfogásom, meg önbizalom hiányomból adódóan, ha nem tudok mindent, akkor nem tudok semmit. Közben pedig lehet, egész sokat tudok. (Naplóbejegyzés, 2018.04.11
A tanítás egy förtelmesen egyszerű dolog lenne, ha a gyerekekbe hitet vetnének a tanárok, ha rengeteget lennénk dicsérve. Egészen máshogy éreztem magam attól, hogy jó vagyok, és tényleg mentek a dolgok, még matekból is. Elég volt csak annyit kapnom, hogy "Nem értem miért mondod, hogy nem vagy jó matekból, mikor betegen is csinálod sorban, jól a feladatokat." "Felejtsd el, hogy rossz vagy matekból".
Nem csak a tanároktól kaptam olyat, hogy "Ügyes vagy!", de a nővérek is rendszeres dicséretben részesítettek. Például Morci nővér "Rendes gyermek vagy!"-ja különösen feldobta a napomat, bár ez tegnap történt. Jó érzés rendesnek lenni, és itt úgy érzem meg is éri, ha az vagyok.
A megemlíthető dolgok lassan véget érnek, de azt mindenképpen meg kell említenem, hogy ma Sumi nővér haja rettentő szép volt, és bánom is, hogy nem dicsértem meg. Bár egy egyszerű fonás volt, de jól állt neki, és tekintve, hogy én nem tudok szépen fonni, így igenis nagy szám.
Ma van a költészet napja. Én pedig próbálok valami elfogadható verset írni, de nem igazán megy. Ahhoz kell egy hangulat, egy téma. Most viszont egyik sincsen, csak szomorú vagyok. Nem is tudom, miért, talán csak a bezártság, vagy az, hogy előre félek a hiánytól. Mindig ezt csinálom, amikor van valami, és elkezdek kötődni hozzá, és nagyon jó lesz, egyből elkezdek félni a végétől, főleg, ha tudom, mikor lesz a vége. Kidugom két lábacskámat az ágy végéből, ülök, és a korláton írok a füzetembe. Gondolkodom, de nem megy. Nem tudom terelni a gondolataimat, csak megölelnék valakit, mert ebben a sivár kórteremben nem érzem mások szeretetét, csak belesüppedek az ürességbe. Ráadásul a nyolc órási infúziómat is elfelejtették. Érzem, hogy már csak négy vagy öt nap van hátra, és mindent megteszek, hogy megjegyezzem a hangokat, mert tudom, sose hallom őket újra. Kiállok a szobám elejére, figyelem az este kilenckor beindított inhalátorok hangját, a gyermekek sírását, Jó fej nővér hangját. S bízom benne, hogy ezek a hangok még egyszer majd visszaköszönnek, még ha nem is ebben a környezetben.
