Kiderült, hogy Morci nővér nem is annyira morci. Sőt, egész kedves. Mosolygós, nem is olyan goromba, de azért félek tőle. Persze minden alkalommal rá mosolygok, és egyébként szeretem őt, mert azért őszintén tud mosolyogni. Na de nem itt kezdődik a napom, forgassuk az óra mutatóját picit előbbre, mondjuk olyan kilenc órára. Anya van a vonalban, meg az én reggeli álmos hangom. Fáradtan hámozom ki a szavakat a nagy rengetegből, ami az agyamban kóvályog. Azt szeretném, hogy anya is itt legyen velem, bejöjjön, hiszen így lett megbeszélve, de a megbeszéltek ellenére, csak délutánra jön, mert délelőtt apa jön. Elszomorított egy csöppet a hír, de ahogy az ajtó kinyílt és apa megjelent, kénytelen voltam elhallgatni bánatomat. Pár perc múlva pedig elszállt röpke rossz kedvem, mert kezelés után ki lettem engedve a kórházból egy antikváriumozásra. Apa Morci nővért kérdezte meg, aki kedvesen válaszolt egy igent, de az ügyeletes orvost is meg kell erről kérdezni. Ő is megengedte. Az út előttem állt, már csak egy kezelés választott el. Miután beszippantottam a sós lét, a kezelőben átkötötték a kezemet és kaptam egy csinos zöld maszkot. Inkább kék. Olyan pont jó színe van, ami nekem tetszik. A kezelőben Morci nővér kötötte át a kezem, és közben beszélgettünk. Az vénám egy leheletnyit be volt gyulladva a tű helyén, nem csoda, hogy fájt. Megsimogatta, majd megkérdezte nagyon fáj-e. Én megráztam a fejem, ő pedig óvatosan ezt mondta: „Jól van”. Miután átkötötte, bejött a doktornő is, aki megvizsgált. Morci nővér végig ott volt, és most lehet fura lesz, amit mondok, de jól esett a közelsége. Az, hogy ott volt mellettem, valamiért olyan lágy melegséggel töltött el. A kórházon kívül antikváriumba mentünk. Szeretem a régi, koros könyvek illatát. Olyan megnyugtató, benne ragaszt a múltban, de mégis ráébreszt a jelenre. Egy német könyvet választottam magamnak, amit nem sokára el is kezdek. (Naplóbejegyzés, 2018. 04. 07)

Ma kötik át harmadjára a branült, de már a negyedik van a kezemben. Az elsőt ugye kivetettem, a második szimplán elhasználódott, a harmadik begyulladt. Lehet nem túl strapabíróak a vénáim? A kiengedésnek viszont rettentően örülök, mert először megyek ki a kórház épületéből, az udvaron is túlra. Kiérve a hangos zűrzavarba, amit az utca zaja ad, úgy érzem magam, mint, aki szabad, csak egy a bökkenő, érzem a kórház által rám kötött póráz helyét, vagyis a branül nyomását. Odakint könyvről könyvre jártam, igazából egyet kerestem, de nem lettem gazdája. Viszont egy német könyv büszke olvasójára találhatott, csak még egy kicsit várni kell arra, hogy elolvassam. De már itt lapul a szekrényemben, egy szótár mellett.

Azt hiszem, nem érdemli meg, hogy többet Morci nővérnek hívjam. Nem azért, mert hirtelen olyan természete lett, mint annak a nővérnek,aki lekísért, hanem mert kicsit megismertem. Tényleg van egy stílusa, amit mondhatni, meg kell szokni, de ő egy igen kedves, odafigyelő nővér. Mindent, amit mond, azért mondja, mert jót akar. Figyel ránk, és ezért hálás vagyok. Mosolyog rám és annak is örült, hogy megettem az ebédet. Jó, hogy ő kezel. Mert tudom, hogy benne bízhatok, hogy ő nem fog elfelejteni. (Délután)

A gyermekgondozás tényleg más, mint a felnőtt? Mert akkor inkább sosem akarok felnőni. Itt mindenki annyira kedves, szeretetteljes. A felnőttekkel már máshogy bánnak?

A felnőtteknél ez már tényleg máshogy megy? Nem akarok felnőni, ha a felnőttek világa fájdalmas és gonosz. Akkor inkább örökre gyermek szeretnék maradni. Gyermek, akinek féltő, szerető, őszinte szíve van, aki undorodik a rossztól és a haragtól, és még magában is csalódik, amikor valami rosszat csinál. Olyankor fáj, mérhetetlenül fáj, talán minden másnál fájdalmasabb az, ha én magam csinálok olyasmit, amitől egyébként is félek és egyébként is fáj. A felnőttekkel már máshogy bánnak, őket nem kell félteni, mint a gyerekeket. Ők már nem élnek burokban, nekik mindent szabad, pedig nem. Az ember képtelen arra, hogy úgy nőjön fel, hogy a jóság megmaradjon és csak a feje okosodjon? Képtelenek vagyunk őszintén szeretni, elkerülni az igazán rossz dolgokat? [...] Szabad akaratunk van, de a döntés egyszerűsége rettentő bonyolult. Jó vagy rossz? Melyik utat válasszuk? Csak dönteni kellene, de sok ember azért lép rá a rosszra, mert a többi felnőtt annyi rosszat művelt már vele, hogy lehetetlennek tartja felnőttként az őszinte szeretet jelenlétét. (Délután folytatása)

Kicsit el vagyok maradva (kicsit???), tudom, de ez nem jelenti azt, hogy a részek elmaradnak, vagy hogy a két hétből csupán ennyi maradt meg. Napjaim azóta sűrűek, tanulósak, ráadásul minden délután lefáradok, és még a dolgaimmal sem végeztem. Fáradtan, amikor egy kiadós alvás esne a legjobban, még neki állok leckét írni, tanulni. De ne is húzzam a jelen szavát, tekintsünk a múltba pár héttel ezelőttre:

Az ötödik napom. Igazából szeretek itt lenni. Talán azért, mert Pest, és Pestet mindig is szerettem, mindig a szívem csücskében lakozott. De bőszen állíthatom, hogy ebbe sem csak ez van, az már hozzám nem méltóan egyszerű lenne. Ez a nagy épület a gyerekkorom. Régen viszont egyenesen gyűlöltem meglátogatni szeretett kórházamat. Apropó, ismét pontosításra szorul az eredeti állítás. Én EZT a kórházat szeretem, itt szeretek lenni. Koránt sem biztos, hogy ez más kórházakra is igaz. Persze a szeretet alatt sem azt kell érteni, hogy mindig itt lennék, de ha már arra kerül a sor, hogy kórházba kelljen menjek, vagy be is kell feküdnöm, akkor ide szeretnék jönni. Valamiért itt végtelenül megbízom az orvosokban, dolgozókban, úgy beszélnek velem, mint egy gyermekkel, kedvesek, előzékenyek, tudják, szeretik a dolgukat. Sajnos azt is tudom, elkezdhetek visszaszámlálni, meddig leszek ennek a kórháznak a betege, hiszen lassan átlépek a felnőtt korba, ahol talán minden más lesz, egyet leszámítva, a CF megmarad. Éppen ezért kórházba is kell járnom, de az már nem ez lesz, ahol most fekszem. Valahol pedig félek a változástól, az újtól, de ez mindig is így volt.

Ma volt a cukorterhelés és jobban bírtam, mint azt hittem. Nincs sok tennivalóm ebben a kórházban a fekvésen és pihenésen kívül.De azt intenzíven csinálom. Azonban a tanulnivaló sem tétlenkedik egymagában a szekrényben, mert néha magamtól is előveszem, tanulgatom, vagy a kórházi tanár jön be, és tanít. Ma például nyelvtan táblázatokkal bombáztak meg, aminek rettentően örülök, mert nagyon hasznos kis papírlapok. A cukorterhelés befejeztével, amikor már igencsak gyötört az éhség, megehettem a megrendelt madártejemet is. Szép az, amikor több, mint 10 éves vágyak vállnak valóra. Le sem lehetett törölni az arcomról a mosolyt, amikor boldogan falatoztam a nagy adag madártejemet.

Ugyan jó dolgom van itt, de egy valaki mégis hiányzik, hogy beszélgessünk, nevessünk, vagy csak egyszerűen itt legyen. Anyu, aki néha sok, de visszavonhatatlanul az anyukám, és bizony 16 évesen még hiányzik, ha nagyon sokáig nem látom.

Kimentem, mert légzés funkciózni kellett mennem. Ez is érdekes ám, ugyanis aznap (tegnap) minden jóval tömtek, legyek éhes, vagy jóllakott. Az ebédem is lassan csúszott lefelé, de mára nem bántam meg, mert kitágult a gyomrom, és a nem morci nővér rácsodálkozott, hogy mennyit ettem. Így nagyobb sikerélményem lehetett ma. Sokszor megéri a szenvedés, mert van eredménye. Tehát a tegnapi spárgakrém leves után én felkészültem, hogy lemegyek. Bár azt mondta morci nővér, hogy csak ebéd után menjek le, de testemre hallgatva nem így tettem, mert már így is teli volt a pocakom. Fél óra erőgyűjtés és gyomorgörcs után eldöntöttem, hogy kilépek a szobám ajtaján, megkeresem morci nővért, és elkéredzkedek lélegezni. Szerencsémre ő sehol sem tűnt fel látótávolságon belül, ezért odamentem a pulthoz. Hozzá akartam szólni egy nővérhez, mert a mellette ülő nővér láthatóan nagyon elfoglalt volt. Azonban mielőtt kinyithattam volna a számat, a másik nővér mosolyogva rám nézett és megkérdezte, mit szeretnék. Én készségesen válaszoltam, ő viszont azt mondta, azért megkérdezi "morci" nővért is. Én már el akartam ájulni az ötlettől, mert ha megkérdezi, tuti biztos, hogy vissza leszek parancsolva magánzárkámba, hogy fejezzem be az ebédemet és utána minden további nélkül indulhatok is le. Szerencsémre nem ez történt, hanem a nővér kellemes mosollyal az arcán közelített vissza felém, és mondta, hogy mehetek. Épp indultam volna el, amikor megkérdezte, hogy tudom-e, hol van, vagy kísérjen le. Gondolkodás után megkértem, hogy inkább kísérjen le. Megmondom, miért. Egyszer igaz az, hogy gőzöm sem volt, hol van a 45-ös rendelő, de a másik okban ő is benne volt. Morci nővér után jól esett a jelenléte. [...] Mikor mentünk le, beszélgettünk egy kicsit, azt mondta csak egyszer látott légzésfunkciót végző embert, tehát annyira nem tudja, hogy működik, úgyhogy kicsit örül, hogy láthatja. Jót fújtam egyébként a doktornő szerint. Számomra nem szárnyaltam túl az elvárásaimat, így nem tartom annyira jónak, de a kórházazáshoz képest meg vagyok elégedve vele. A nővér egyébként, aki lekísért, annyira kedves volt, és olyan szép volt a kisugárzása. Kár, hogy csak egy rövid interakció idejéig ismerhettem. (Naplóbejegyzés, 2018. 04. 06)

A mai napom egyébként egész érdekesen alakul. Barátnőmék jöttek be látogatni, akiket már nagyon régen nem láttam. Hoztak ropit, ami kifejezetten jól esett, ízlett is, és már alapból is kívántam a sósat. Most pedig a doktornő jött be közölni egy igazán jó hírt, még pediglen azt, hogy a cukrom jó. Perfekt. Nagyon jó. Örömömben sikítani tudtam volna, mintha arcon csapna most a jó. A pozitív élmények érdekében jó ez a kórház, ez a pihenés, hogy a suliban is visszatérjen a magamba fektetett hitem. Anyut is felhívtam, hogy közöljem vele ezt az igazán jó hírt, de a villamos zajától nem hallotta. Szegény nő, sajnálom néha, hogy elszólásai miatt képtelen titkot tartani, mert természetesen megkérdeztem, hogy mi a csudát keres ő a villamoson, hiszen Szigetszentmiklóson villamos nincs, az egyszer szent, tehát csak Pesten lehet. A tipp bejött, hozzám tart. (Pár órával később)

Kezdem megszokni a helyet, tudom, mi hol van, megszoktam a szobám látványát, tudom a falon elhelyezkedő foltok nagyságát, színét, helyét. Kezdem lassan úgy érezni magam az ágyban is, mintha a sajátom lenne. Mellettem van a puha, fehér, szőrmés párnám, a rózsaszín, puha takaróm, meg a fejem alól elmaradhatatlan kispárnám. Könyvekkel is el vagyok halmozva, innivaló is van bőven, még nassolni való is akad a szekrényben. Apropó szekrény, már tanulni való is van odabent, tehát igazán nem panaszkodhatok.

Ahogy lekötöttek az infúzióról, inhaláltam egyet, meg ettem. A hasam ugyanis korgott, szükségem volt egy kevés élelemre. Sokat azonban nem ehettem, mert már tegnap közölve lett velem egy program, ami délelőtt lenne végrehajtva. A program pedig a mellényezés (egy olyan gép, ami így működik: felhelyeznek egy mellényt, levegőt eresztenek bele, megrezegtet, fellazítja a váladékot. Azért kell, hogy könnyebben fel lehessen hozni, ami lent van), ezért ruha is lett nekem behozva. Ezen felül nem csak egy egyszerű ruha lett behozva számomra, hanem tulajdonosa lettem egy új pólónak és egy új pizsamaszettnek is. Igazán jól esett már egy kis frissülés. Anya még lekísért a mellényhez, aztán ment is a dolgára.

Kissé kaotikus leírásom után, rendszert viszek a dologba. Délelőtt tehát a mellényen, kezelésen, a doktornő vizsgálásán és a köpet leadásán kívül nem történt más jelentős. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy ezerszer egyszerűbb levegőhöz jutnom, maszk sem kell már, bár alváshoz még lehet felteszem. Könnyebb nagyjából minden, úgyhogy ér valamit ez az antibiotikum. Apropó antibiotikum. Kezdem megjegyezni, mikor tesznek fel infúziót. Kezdem látni a rendszert, felfedezni, megjegyezni a fix időpontokat. Hajnalban, hatkor kapok kettőt, délután is kapok egyet, olyan három körül, egyet bekötnek nyolckor is, majd éjfélkor is csöpög egy. Egy lecsöpögése olyan húsz percet vesz igénybe.

Ma a dietetikus is meglátogatott, akivel megbeszéltük mi az a kaja, amit ki nem állhatok (megjegyzem nincs túl sok belőle, nem vagyok válogatós), illetve mi az, ami után tíz ujjam megnyalom. A nagy beszélgetés végén véghezvittem nagy tervemet is, miszerint madártejet kérni. Három évesen orrmandula műtétem után kérdezték meg tőlem, hogy kérek-e madártejet, de a válaszom nem volt, mert a pici Fruzsi azt hitte, hogy az a madárnak a teje. Azóta bánom, hogy nem kértem, tekintve, hogy a kedvenc ételeimhez tartozik.

Délután egyik barátnőm is meglátogatott, akivel jót beszélgettem. Időközben behozták a vacsorámat is, (HÁROM SZELET KENYÉR!!!) amit már csak nevetve néztem. Megkaptam a sulis híreket, és nevettem is jókat, amit régen nem csináltam már (hát pár napja, de az nekem rengeteg).

Ma a matektanár is meglátogatott, és házit is adott. Ma este három dolgot csináltam, ami abszolút nem volt szokványos, és lám, a kórházban történik meg. Matekházit írtam, figyelmesen írtam, értettem.

Maszkkal a fejemen ébredtem, mert ma sem tudtam még nélküle lélegezni, de az jó volt, hogy reggel az első pillantásban anyát láttam meg. Már itt volt, és figyelt engem.

Inhalálás után gyógytorna, vagy inkább a kezelésem befejezése. Feljön a gyógytornász (nőnek képzeljétek el), és agyon kínoz. Vicc volt, természetesen nem kínoz, de így a jelenleg vacak tüdőmmel nehéz megpörgetni a fém golyócskát a pipában, és megfújni a légzésnehezítővel ellátott maszkot. A maszknál így is lejjebb kellett engedni a nehézség fokából. Kezelés után leborultam könyökhajlatomba erőtlenül, majd pihegve nyúltam az oxigénért, és szippantgattam belőle. A délelőtti pihi meg reggeli után egy kedves őszhajú néni köszönt be a kórterembe. Hamar kiderült, hogy kórházi tanár, ráadásul matek szakos. Hirtelen azt sem tudtam, hogy örömömben ugráljak, vagy elkeseredésemben sírjak. Az óra után azonban hamar kiderült, hogy inkább örömömben nevetnék, ugrálnék. Az egész egy gyors ismerkedéssel kezdődött, hányadikos vagyok, hova járok. Amint megtudta, hogy nyelvi előkészítős voltam, abból is német nyelvet tanuló diák, rögtön elkezdett velem németül társalogni. A hirtelen meglepettségtől nem tudtam, hova meneküljek, de pár másodperc oldódás után jó élményként maradt meg, hogy beszélgethettem valakivel németül.

A matek... Sok diáknak problémája van a matekkal, nem a szeretett tárgyak közé tartozik, sajnos én is inkább a humán felé kanyarodom, tehát  a fizika, matek, kémia, nem tabuk, de nem is a kedvenc témáim. Néha még meg is jön egy kis számoláshoz a kedvem. No, de itt, most, olyan jól el lett magyarázva a matek, hogy a végén csak néztem, hogy ezt még élvezni is lehet? Úgy hogy ha valamiért, akkor ezért megéri ez a két hét, hogy megértem a matekot.

Nos, a kaja... Ez még mindig kényes téma, ugyanis az összeszűkült gyomrom, nem nagyon bírja a sok étel befogadását. Ma reggel meg is kértem, hogy kettő kenyér helyett csak egyet kapjak reggelire, ennek ellenére azt a kettőt nagyon magamba kellett volna tömni az ebéddel együtt, ami egyébként nem volt rossz, de ha nem érzem kötelezőnek, nem eszem meg. Miért érzem kötelezőnek?

Khm... Van egy nővér, aki enyhe megjegyzést tett arra, hogy miért nem eszem. A reggelit már nem bírtam megenni, de az ebéd lassan, úgy háromnegyed óra alatt lecsúszott. Akkor is meg fogom enni, ha neki nem tetszik, hogy nem eszek. Bár enyhén malackának éreztem magam, tudjátok, akiket felhizlalnak. Ez a nővér egyébként is elvárja, hogy minden rendesen menjen, és én is igyak eleget, meg egyek. (JOGOSAN) Remélem nem sértődik meg, hiszen semmi bántó szándék nincs bennem, egy teljesen korrekt személy, de magam közt szólva morci nővér jelzőt kapott. Abból a szempontból nem rossz, hogy neveket úgy sem említek itt meg, hát kell egy pár ismertetőjelző. Egyébként témához visszatérve, annak ellenére, hogy egyetértek vele, még nem tartom aranyosnak, hogy kipukkadok.

A vacsorámon nem kellett változtatni, abból eddig is csak egyet adtak. ELHITTEM! Ma jöttek, hozzák a vacsit, nézem, kettő. Egy ideig azt hittem, hogy duplán látok, de sajnos el kellett hinnem, hogy az bizony kettő. A nagy kajás Fruzsi, aki mások maradékát is általában megeszi, most úgy néz a vacsira, mintha örökös ellenségével szemezne. (Egyébként ezt is megettem végül) 

Ez hivatalosan a második napom a kórházban. Tudom, hogy kedd van. Még tudom, milyen nap van, de azt is érzem, hogy pár nap múlva már nem tudom ennyire számon tartani. Ma aludtam, nem mondom, hogy annyira jól, de el tudtam aludni, és úgy érzem, ez egyre könnyebben megy. Most fáradt is vagyok, és a szemem is csíp. A branül még nem fáj igazán, tehát a kézfejem egész jól tűri. Úgy hiszem, két hétre lehetetlen berendezkedni. Nem is igyekszem, de van kaja, még sok is, van innivaló, nasi, és látogatnak az emberek. Ez pedig rettentő jól esik. Reggel kicsit sajnáltam, hogy az éjszakás nővér elment. Túl jó fej volt hozzá. Erőmből nem telik sok írás, már aludni kellene, s nem kifárasztani magam. Így is tudok egyebet csinálni holnap. (Naplóbejegyzés, 2018. 04. 03.)

Imént egy napló bejegyzésem került a porondra, de úgy hiszem, magyarázatot igényel. A hétfő kimaradt, úgy ahogy van, csak az éjszakám lett lejegyezve. A történet nem túl izgalmas, bejött néhány doktornő, hogy meghallgasson, majd elküldtek röntgenre. Oda is elég nehézkesen jutottam le, begörcsölt a vádlim, nem kaptam levegőt, magyarán, minden bajom volt. Mire visszajöttünk felment a lázam is. Az idő elég hűvös volt, így még az sem esett jól, hogy a röntgenhez keresztül kellett szántani az udvart egy szál pizsamában, amin csak egy köntös meg egy kabát volt, de nem sokat védett. Amint visszaértünk, magába zárt az ágy, majd betakarózva tűrtem, ahogy húzódik lefele a lázam. Délután köszöntött a doktornő, aki átrágta magát problémáimon, és segít meghozni az ítéletet, mégis mi a diagnózis, meddig maradjak.

Később meghozta a döntést, cisztás fibrózisosként megjött az ideje egy két hetes vénásnak. Magyarán, több apró gyulladásszerű dolgot fedezett fel gyönyörű röntgen képemen, a tüdőm sem tűnik túl tisztának, nos, meg látunk, amit látunk, elég mosott rongyként fekszem itt az ágyban. Így az ítélet, az antibiotikum. Két héten keresztül, vénába.

Amennyire meghökkentett a dolog, estére annyira engedtem el. Legalább pihenek egyet, de még nem láttam, hogy milyen lehet, hiszen más cf-es társaim általában ilyenkorra már átélik ezt a két hetet, szerencsés, aki nem. Én pedig köztük vagyok, de most már itt az ideje, hogy én is kipróbáljam. Idő közben, akár még ma, kitalálom én, hogy mit lehet magammal kezdeni ilyen hosszú időn keresztül, de most, mikor még azt sem tudom, mi hol van, igen nehéz összebarátkozni a gondolattal.

Este aztán bejött egy kedves nővér, igen, a naplóm szerint "jó fej" nővér, és közölte velem, hogy mi lesz a rendje az antibiotikum kúrának, de először is ehhez szükség van egy újabb branülre. Karomon már csak egy fityegő, barna ragtapasz emlékeztetett a branülre, ami megkeserítette az első éjszakámat. A nővér, aki kivette bánta, de nem is értem, miért, hiszen nekem a legjobb dolog volt a napomban, hogy végre behajlíthatom a karomat. Tárgyra visszatérve: hőemelkedéssel bandukoltam át a kezelőbe, ahol már minden mindegy alapon, nem is gondoltam arra, hogy most szúrni fognak. Nem mintha alapból félnék a tűktől, ugyan már. Volt elég időm megszokni, kicsi koromtól kezdve csak szurkálnak. Sőt, elfoglaltságom, mikor szúrnak, hogy végig nézzem, ahogy a bőröm alá süpped a kis tű. Egyáltalán nem fájt, bár az első próbálkozás kudarcot vallott, így kétszer szúrtak. Este tehát megkaptam az első adagomat, és éreztem, ahogy a hideg gyógyszer felszökik az ereimbe és ott volt a remény, hogy ez a kellemes hűvös megerősít, meggyógyít. 

Amivel még gondjaim vannak a kórházban, az az evés. Ha ma megettem volna az ebédemet, másnap elszálltam volna. Egy egész tányér főtt karfiol volt a menü, rajta egy szelet sajt, meg natúr szelet. A leves meg valami zöldség leves. Nem volt túl hízelgő, úgyhogy ha ez marad a koszt, nem leszünk jóban. Nem mintha ma annyit számított volna, hiszen étvágyam sem volt, ami remélem, hogy a napokban visszatér, mert 48 kilóval kerültem be. Ma nem ettem sokat semmiből, sok mindent meghagytam, ami nem esik jól az önbecsülésemnek. Azért nem ártana arra az 52-re visszahízni. 

 Ma egyéb is megforgolódott a fejemben, mert délután nevelő apukám (ki kell neki találnom egy nevet, mert hosszú lesz mindig leírni) is bejött, akit egyébként tényleg szeretek. De most, egy bizonyos dolgon felborzolódtak a kedélyek (később megbeszéltük).

No, az a nagy helyzet, hogy valamit, egy picit félremondtam. Kijelentettem, hogy "Én szeretek CF-es lenni". Na már most, ezt sem én, sem ő nem értettük meg jól, de hogy most, s mindenkorra tiszta legyen ez az ügy, leírom ide, hogy értettem. Először is a kijelentés jobban hangzik, ha így mondom inkább: Ha már CF-es vagyok, szeretek benne egy-két dolgot.

Lásd meg mindenben a jót, fogadd el, hogy ilyen vagy, éld meg az életedet!

Ez az, ami a szemem előtt lebeg mindig, ezt a mondatot is ezzel az indíttatással böktem ki. Ez az én mottóm, még akkor is, ha néha kimegy a fejemből, letargiába esek, minden bajom van a világgal, magammal. Ezt van, hogy betudom a kamasz koromnak. (Nem félre érteni, van ami nem amiatt van, hogy 16 éves vagyok, nem lehet mindent a tinédzserkorra fogni.) Az alap felfogásom viszont ez az egy kiemelt mondat. Hogy kapcsolódik ez a CF-hez? Elmondom.

Szüleim nevelték belém, hogy a CF nem egy betegség, hanem egy állapot. Nem szerették azt mondani, hogy a lányuk beteg, így egy idő után én sem szerettem magamat betegnek mondani, tekintve, hogy ezt magam sem hittem el. Éreztem magamat másnak, tudtam, hogy több dolgot kell csinálnom az egészségem érdekében, de betegnek sosem éreztem magam. Ez egy alapállapot, akkor mondtam magamat betegnek, amikor folyt az orrom, tüsszögtem. A betegség nekem nem a CF, hanem az, ami mindenki másnak is betegség. Tudom, mi a problémám, egész pici korom óta, nem titkolták azt sem, mennyire súlyos tud lenni a cisztás fibrózis. Hiszem, hogy sok minden azért alap nálam, mert tudattak velem mindent. Elmondták, hogy miért kell kezelést csinálnom, miért kell enzimet szednem. Hamar megtudtam azt az infót is, hogy a Kreon azért kell, hogy segítse az emésztésem. Kimaradt az életemből, hogy azért kell csinálnod, mert csak. Ezt pedig őszintén köszönöm a szüleimnek, mert biztosítottak ezáltal egy jó hozzáállást a "betegséghez".

A CF egy csomó mindent adott nekem életem során. Kezdjük a legelején. Érdekesen hangzik, hogyha azt mondom, hogy a CF miatt éltem túl, emiatt vagyok még itt. Magyarázat: három és fél hónapos koromra annyira rossz állapotba kerültem, hogy mikor bekerültem a kórházba, azt mondták, ha egy pár hónappal vagy héttel később visznek be, lehet nem tudnának megmenteni. Minden érték csillagos, és senki sem tudja mi a gyereknek a baja. Örökös szurkálások, vizsgálatok, gyanú laktózérzékenységre, majd egy nap kiderül a génhiba. Cisztás fibrózis. Gyógyszer adagok beállítása, a gyermek rendbetétele, hiszen már tudjuk mi a baj. Utólag visszagondolva, jó, hogy kiderült, hiszen ha nem derül ki, vagy később derül ki, sokkal rosszabbul lennék. Pontosabban: rosszul lennék. Persze akkor anya minden könyvben a cf után keresgélt, akkor meg még az átlag életkor sem volt magas, és az egyéb kilátások sem bizonyultak jóknak, de ezek élesen megváltoztak az utóbbi időkben, és reméljük, csak jobb lesz.

Megtanított küzdeni: Küzdeni azért, hogy egészséges legyek, boldog legyek. Fontos, hogy képesek legyünk küzdeni az életben. Számomra sokkal jobb érzés megszerezni valamit, ha nem csak kézhez kapom nulla munkával, hanem igenis megdolgozom érte, harcolok érte. A CF megmutatott egy fontos dolgot. Milyen, hogyha azért is tenni kell, hogy levegőt kapjunk. Ezt csak akkor tudod igazán, ha látod az esélyét, hogy a tiszta oxigén ne jusson a tüdődbe. Ha látod az esélyt arra, hogy egyszerűen képtelen legyen a tüdőd teljesen megtölteni magát levegővel. Mert ha ez ott motoszkál a fejedben, de tudod, hogy tudsz ellene tenni, mindent megteszel, hogy elkerüld ezt a rossz érzést. De ha már meg is tapasztaltad, hogy lehetetlenség akkora levegőt venni adott állapotban, mint amekkorát kellene (én most), még inkább küzdesz azért, hogy növeld a tüdőkapacitásod.  Mellékesen, ezért sem tudok egyet érteni a dohányzással. Vannak emberek, akik a levegőért küzdenek, és vannak emberek, akiknek adott egy egészséges tüdő, mégis elrontják. 

Hála: Minden szempontból fontos, hogy hálásak tudjunk lenni elsősorban az életünkért. Így, hogy tudom, az életem áldás, minden pillanatért hálás tudok lenni. Természetesen itt sem egy rossz jegyre gondolok, hanem minden apróságra, ami ha belegondolunk kicsit sem apróság. Mennyit figyelünk mi nap mint nap arra, hogy kapunk levegőt, meleg ételhez jutunk, vannak szüleink? Ezek az "apróságok" sokszor fel sem tűnnek, pedig sokkal többet jelent, mint egy rossz jegy. Nem tudom, ki hogy van vele, de ha két tálcát nyújtanak felém, egyiken egy hétre elegendő ételt, a másikon pedig minden megírt dolgozatra egy-egy ötöst ajánlanak fel, kapásból az ételért nyúlnék. Természetesen ha van ötös, annak is hálát kell adni, de itt megint képbe jön a küzdelem. Az ötöst is ki kell érdemelni, és sokkal hálásabb lehetsz egy ötösért, ha saját erődből szerzed meg, nem csak hozzád vágják. 

Lemondás: Nekem nem adatott meg egy testvér, így a 'dolgokról való lemondás egy másik dolog érdekében' szituációt is csak a CF mutatta meg. Nem mehetek két hetes sátortáborba, és nem ehetek szóját. A kezeléseket meg kell csinálni, így délután időt kell rá szakítani. De meg kell tanulnunk lemondani dolgokról, hiszen ez később is fontos lesz. A "sok" lemondás mellett azonban kaptam olyan dolgokat, amikkel tudok boldogulni az életben. Nem mehetek két hétre sátorozni, de kaptam énekhangot, amivel élményeket kaphatok. Nem ehetek szóját, de minden másból annyit ehetek amennyit csak akarok. Sőt, kell is ennem. A ti életetekben is biztos vannak dolgok, amiket nem tehettek meg, de biztos vagyok benne, hogy van valami, amit kaptatok helyette. Hát koncentráljatok arra, szedjétek össze amikből jók vagytok és máris jobb kedvetek lesz. 

Ismeretség: Megismertem egy csomó embert, akiket a CF nélkül elég valószínű, hogy sosem ismertem volna meg. Erre nevelő apukámnak az volt a válasza, hogyha nem ismerem meg őket, nem számít. Igen, ez igaz, de elképzelni sem tudom, hogy ne ismerjem meg ezeket az embereket. A régen rendezett CF táborokban ismertem meg egy lányt, aki pár évig egyik legjobb barátnőm volt. (Sajnos ezeket a táborokat egészségügyi okokból megszüntették, és a lánnyal is nagyon rég beszéltem) Csodás élményeket szereztem az ő társaságában is, de a táborok is örök élmények maradtak, amiket mindig a Balaton mellé szerveztek. A találkozások nem szűntek meg, vannak még némi nemű, egy-két napos orvos beteg találkozók. Nem ismerném azt a lányt sem, aki egy városban lakik velem, és pár közös programot már szerveztünk. A két család is igen jóba van egész régóta. Nem ismerném az orvosokat sem, akik pici korom óta gondoskodnak rólam. Valószínűleg kockahasas időszakom sem lett volna, mert Debrecenben a gyógytornász tornáztatott izmosra.

Figyelem: Az a figyelem, amit rám fordítanak az emberek. Ha nem lennék CF-es, ezt a betegséget valószínűleg otthon, kínok között egy antibiotikummal heverném ki úgy, hogy nem is foglalkoznak velem annyira. Így viszont van esélyem sokkal hamarabb kigyógyulni úgy, hogy figyelnek rám, kezelnek. Az is kétségtelen előny, hogy a CF megtanít arra, hogy önálló legyek, de lehetőséget ad arra, hogy figyeljenek rám.

Ingyen utazhatok, de ez igazán mellékes. :D

Örömforrásokat ad: Egyáltalán nem alap, hogy CF-esen jó tesis vagyok, egyik legjobb futó az osztályban, jól éneklek, fantasztikus légzésfunkciókat fújok. Mindez azonban sokkal nagyobb öröm így, hogy tudom, ez nem alap.

Amiért pedig kellett ez a kis kitérő, az az, hogy elmesélhessem a délutánom. Enyhén felhergeltem magamat a dolgokon, mert képtelen voltam ezeket a dolgokat megértetni nevelő apummal, de igazából meg sem hallgatott. Ezeknek az érveknek a töredékét sem hallgatta meg, és hiába figyelnek rám a kórházban, ha ő akkor nem figyelt rám. Persze őt is megértem, mert nehéz kívülről bármi jót mondani erről az állapotról. Ő csak azt látja, hogy most rosszul vagyok, a kezelések pedig veszik el az időmet. Az imént keletkezett feszültségtől pedig írnom kellett. Nem ide, nem naplóba, de valakinek el kellett mondanom mi az, ami miatt pozitívan tudok tekinteni erre az egészre. Teló elő, és egyik barátnőmnek kezdtem el leírni mindezt, kicsit indulatosabban, több hibával, kevesebb átgondolással, de mindenképpen ezzel a lényeggel. A sok jó dolgot felsorolva viszont egyre értetlenebb voltam, miért akarja valaki, hogy szűnjön meg az, ami nekem van, nem lehet igazából megszüntetni, és még jó élményeket is adott. Észrevétlenül folyt le arcomon egy könnycsepp, nem újdonság, hamar elgyengülök bizonyos dolgokon, de ezek a könnyek inkább szomorúak voltak, mint dühösek és tudom, hogy nem kellett volna ott lenniük, már csak azért sem, mert én még régen megbeszéltem magammal, hogy mások előtt nem sírunk, itt pedig bárki bejöhet. Arcom azonban egyre jobban ázik, szívem hevesebben dobog, és az érzés, az a torokfeszítő zivatar, ami készülődik, kezd nagyon elönteni. 

Ledöntött. Már csak sebesen kapkodtak az ujjaim betűről betűre, és úrrá lett rajtam a sírás. Erre nem pech? Bejött a vacsival egy nővér, letette a tálcát, majd rám nézett. Én megpróbáltam bevetni a mindent elfedő mosolyomat, de nem igazán működött, tekintve, hogy a nővér visszamosolygott, majd annyit mondott, hogy ne legyek szomorú. Igazat adtam neki, de amint megjelent anya, és kérdezgetni kezdett, mit sem ért az elhatározásom, csak szomorúbb lettem, mert felkészültem még egy esetre, amikor nem fognak megérteni.

Könnyed műfaj a napló, hiszen az ember azt írja bele, ami vele történik, a mindennapok eseményeit, érzéseket, véleményeket. Szeretem ezt a műfajt, mert amikor eljön az idő, hogy kezemet írásra emeljem, mindig szaporán szántják ujjaim a billentyűzetet. Két okból írok most ide a naplóírásról. Az egyik, hogy megkönnyítsem saját dolgomat, és blogomat naplóként használjam, a másik, hogy ezúttal azt is leírjam, nekem miben segít a mindennapi jegyzetelés.

Egy élethelyzet... khm... Sok élethelyzet. Mindig más, ami miatt írásra szánom magam, mindig más, ami a lelkemet nyomja. Ez számomra a legjobb módszer, hogy kiírjam a problémáimat. Nem nehéz, sőt, igazán nem kell nagy művésznek lenni hozzá, mégis elmondhatod, hogy te bizony egy regényt írsz. Életed regényét, ami számodra biztos, hogy sokat jelent. Jómagam egész korán kezdtem a naplózást. Talán az első igazi naplóbejegyzésem ötödikes koromban készülhetett el, de már előtte is voltak olyan naplóim, amik mindenkinek vannak szerintem. Az enyémet Pillangónak hívták, ugyanis a vastag kis könyvecske elején egy rózsaszín lepkealak díszelgett. Életem első írásai még úgy kezdődtek, hogy "Kedves Pillangó!". Emlékszem még nagy, kusza betűimre, amik bebizonyították, hogy ez egy gyermek naplója. Ez a gyermeki elfoglaltság azonban hamar alábbhagyott, ahogy nőttem, úgy kezdett kevésbé érdekelni Pillangó. Írásra azonban szükségem volt, nem csak azért, mert szerettem, de nem is bírtam magamban tartani azokat a dolgokat, amiktől fülig ért a szám, vagy amiktől mélybarna szemeimből kicsordult a könny. Ekkor kezdtem egy másik naplót, ahová már rajzoltam is, de ez a kis füzetecske talán addig sem bírta ki, mint elődje. Az imént említett két napló egyike sincs már meg, egy lapot leszámítva, ami egy születésnapi bejegyzés. Hatodikos koromban elkezdtem azt a naplót, ami még mindig megvan, és már rendezett, rendszerszerű bejegyzések találhatóak benne. A füzet, amiben helyet kaptak az élmények, sok mindenre volt már használva, de végül egy helyes kis napló lett. Hetedikre ez a dolog is abba maradt, de nem azért, mert nem volt mit írni, hanem azért, mert nem tartottam méltónak a füzetet az irományaimhoz, sem az irományaimat a füzethez, tehát kicsaptam a szekrényajtót, majd az aljából előkotortam egy egyszerű sima lapú, zöld füzetet. Elkezdtem iskolába hordani, de nem használtam semmire. Egyszer azonban egy unalmas fizika óra közepén aranyköpéseket jegyzeteltem az óráról, tudni illik egy nagyon jó humorú tanár úr járt be hozzánk tanítani. Az aranyköpésekből tanári napló kerekedett, amiben végül csak egy tanárom munkássága lett végigvezetve. A miértjét is rögtön megmagyarázom, az ok egészen egyszerű. Abban az évben vált számomra egyértelművé, hogy mit adok válaszul arra a kérdésre, hogy "Na, és mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?". A választásom a tanárra esett, így egy idő után véleményemet fejtettem ki tanáraimról abban a bizonyos füzetben. Nem kívánom egyik volt tanárom kezébe sem azt a naplót, nem azért, mert megrökönyödve olvasnák a róluk alkotott képet, hanem azért, mert nagy valószínűséggel pár dolgot félreértenének. Sok dolgot már én sem úgy gondolok, de az esetleges rossz vélemények sem rosszak, hiszen a legtöbb tanárom módszereivel nem voltak konkrét problémáim, de sosem volt olyan, hogy ne mondtam volna valamire, én ezt nem így csinálnám. Ez nem sértés, ugyanis nem vakon kritizáltam, mindig leírtam a miértjét. Megmondani azonban sosem mondtam senkinek, csak annak, akiről oldalakat írtam, hogy na, ezek azok a módszerek, amiket én sem csinálnék máshogy. A füzetről lehet, ő sem tud, de azt mindenképpen tudja, ami szerepel a füzetben. No, de tereljük is tovább a jelen felé a dolgokat. Nyolcadikban ez a napló kezdte elveszteni jelentőségét, mert akinek a módszereit gyűjtöttem, elment az iskolából. Pár oldal telt még be a füzetből, de inkább másik füzetet kezdtem, rendes napló jelleggel. Egy fekete napló volt, amit egy tombolán nyertem. Ez az egyik legszebb naplóm. Kétségtelen, hogy vigyáztam rá, és ebbe már képeket is ragasztottam. Hosszú életet azonban ez a könyvecske sem kapott. Pár oldal után leálltam, másra kellett koncentrálnom. 

Közbeékelt megjegyzés: Érdekes, hogy a napló vezetésével akkor álltam le, amikor a legtöbbet írhattam volna bele. Kiírhattam volna mindent, de az az egyetlen időszakom, amiről nem maradt írásos dokumentáció, csak ezernyi éles, belém maró emlékkép. Rosszul érintett, hogy egyik példaképem, vagyis a tanárnő, aki példát mutatott nekem sok mindenben, a tanítás keretein kívül folytatta életét. Lelkileg a földbe döngölt szüleim válása, ami az egész tanévben végigkísért, majd a januári műtét is naplóba kerülhető eleme lett volna az életemnek, ami ráadásul a felvételi előtt történt majdnem egy héttel. Mégis  csak pár darab telefonos jegyzet maradt fent az eseményekről.

A következő naplóm már egy kicsit másabb, komolyabb füzetté sikeredett. Itt sem mindennapos bejegyzések kaptak helyet, de már közelebb járunk vele a jelenhez. Ezt a füzetet dániai látogatásom után kaptam, a tanárnőtől (példakép). Nagy becsben tartottam a füzetet, első oldalára legjobb rajztudásomat elővéve pingáltam egy lányt, a füzet tartalmának pedig ezt a címet adtam: Egy napló az érzéseknek. Ide már több bejegyzés került, de nem feltétlenül dátumozottak. Címeket adtam az eseményeknek, és általában egy személyről írtam egy bejegyzésben. Az egész füzetben összességében nem szerepel sok ember, de ebbe a füzetbe kapott helyet az első szerelem kifejtése, és ide jegyeztem le az első együtt járás szépségeit is. Nem volt nagy, hosszú kapcsolat, de kedves emlékként marad meg az első tini szerelem, amiből kapcsolatszerű dolog is lett. A gimis osztályomról is ide írtam először, sőt az általános iskolás barátnőm is itt lett igazán megemlítve, külön oldalt is kapott, pedig a füzet már gimi első osztályában került hozzám. Ez a füzet már annyira jelen idő, hogy még most is használatban van, kettő másik mellett. Tavaly a mai dátum után majdnem egy hónappal indult digitális naplóm, ami egy Word dokumentum, és máig vezetve van. Szülinapomon pedig egy zöld füzetnek lettem a gazdája, ami pont annyira pici, hogy nem foglal sok helyet. Ez a füzet a Word-napló sulis változata, a bekezdésben elsőként említett füzet pedig az otthoni párja, ha megjön a kedvem a kézzel íráshoz. A digitális napló nálam azért jött be, mert gyorsan tudok bele írni, tehát kevés idő is elegendő arra, hogy leírjam pillanatnyi érzéseimet. A Word-naplóban minden benne van, napokra bontva. 60 oldal tömény én.

Ezennel pedig eljutottunk a jelenhez. Miért jó a naplóírás? Segít. Igaz barátod lehet, aki bár nem nevet a hülye vicceiden, nem sírhatsz a vállán, mert nem biológiai ember, de belesírhatod soraidba bánatod, majd éles váltással leírhatod a napod fénypontját. A legviccesebb poénokat, a világról alkotott véleményedet. Ezért szeretek naplót írni, mert nem válaszol, csak csendben megért. Nem látja napfényben sem a könnyeimet, nem szól hozzám és a legfontosabb, hogy soha, de soha nem bánt meg. 

Kicsit meg vagyok késve ezzel a bejelentéssel, tekintve, hogy már egy hete itt vagyok, de nem felejtettem el leírni az élményeimet. A történet így kezdődik:

2018. 04. 01.

Sajnos idén nem április bolondja hozza a poénokat a házra. Nem úgy néznek ki körülöttem az emberek, mint akik nevetnének azon, hogy április elseje a bolondját járatta velük. Tegnap: Mindenki komoly, van, akin pánik is úrrá lett. Én pedig az ágyban fekszem, izzadságcseppek gyöngyöznek homlokomon, és lila fejjel remegek a dunna alatt. Csend lakik a szobában, Nem is otthon vagyok, nem én, az ország másik oldalán vacogok a nagy melegben. A lázam a negyvenet nyaldossa, s most igazán úgy érzem magam, mint aki terhére van az embereknek. Tudom, hogy a betegségről nem én tehetek, de azért mégis lennék inkább egészséges, de nem azért, hogy én vidám lehessek, hanem hogy a szobában megülő aggodalom elszálljon. Úgy kezdődött a dolog, hogy már hét elején is erősen a megfázásba igyekeztem, és most lásd, itt vagyok a betegágyamon. Tegnap éjszaka rengeteget köhögtem, mardosta valami kellemetlenség a torkomat. Olyan erősen köhögtem, hogy tüdőm is belefájdult, s az erős fájdalom reggelre sem múlt. A házhoz azonban vendégek gyűltek húsvét és József nap alkalmából, így betegeskedésre nem jutott idő. Délelőtt még a városba is bementünk, ajándékot vásárolni. Éreztem már ott is, hogy a hőemelkedés lázzá készül szökni, de nem nagyon foglalkoztam ezzel a ténnyel. Haza érve ebédhez ültünk, már ott voltak a vendégek. Hiányoztak a rokonok, így azért sem lehettem egy másik szobában egyedül. Rossz döntés tudom, így talán más is elkaphatta. A nap azonban jól telt egészen addig, ameddig le nem nyomott a láz. Most pedig várjuk az orvost, s ez nekem sem jó, mert csak idegesebb leszek. Kicsivel később anyu borogatást tesz rám, tekintve, hogy a fejem még mindig piros, és a láz nem akar múlni. Beteg fejemet látván néha papám szólal meg alkoholtól átitatott hangjával: "Nem fog jönni az az orvos, vigyük be a klinikára." Persze ez nem valósul meg, az rosszabb lenne, mintha itthon lehúznák a lázam. Nem is otthon vagyunk, nem sülnének el jól a dolgok. Végül kijön a doki, sokat irkál egy lapra, meghallgat, majd megállapítja, hogy hörghurut, ami tüdőgyulladásba is lemehet. Felírt egy erős gyógyszert, de sajnos már nem tudjuk kiváltani. Semmi sincs nyitva.

Ma: Ma is vendégek jöttek, csak a család másik fele. Mindenki hiányzik, hiszen több hónapja nem láttam őket. Most meg, amikor láthatnám fél évvel öregebbik énüket, bent kuksolok a szobában, s a gyerekek sem jöhettek be, nehogy elkapják.  Ez később azért változott, mert nem lehetett őket kint tartani. Jobban lettem déltájékra, s nevettem, mint akinek semmi baja. Nem is látszott, hogy hajnalban még 38 felett volt a lázam. Aztán néhány szóváltás után eljött az idő, indult a vonatunk. Kivittek minket a vasútállomásra, és várhatott ránk a két és fél órás vonatút. Nagy részt végig aludtam, s hazafele a kocsiban is fénytelenül bambultam az esős Pestet. Nem dobott fel, valószínűleg akkor is a lázam ment fel. Otthon aztán írva lett a CF csoportba, mert a mellkasi fájdalom akkor sem múlt. Tudtuk, mi lesz belőle, de bíztunk a háthában, hogy nem kell megint kocsiba ülni. Azonban vagy öt darab igen után kórházba indultunk. Hát így vagyok most itt, a fehér falak között, hajnalban. Ugyanis mikor befurikázott anya Pestre még nem volt éjfél sem, lehet tizenegy sem, de a várakozás, a vizsgálatok igen elhúzódtak. Nem volt sok vizsgálat egyébként, meghallgattak, ami számomra elég fájdalmasan telt, mert minden nagy sóhaj fájdalmas volt, majd a le-fel vetkőzések, és a sok-sok beszéd. Aztán fél egyre ágyba is kerültem. 

2018.04.02

Jelentem, szörnyen aludtam. A karomba helyezett branül eleve elrendelte, hogy pocsék éjszakám legyen, mert a hajlatomban kapott helyet, ahol hajlítani sem tudom tőle a kezemet. Ma biztos, hogy átcseréltetem. Aztán hajnal felé bejött egy nővér, és ráhúzott a fejemre egy maszkot, ami látszólag nem segített, főleg az alvásban nem, mert amikor végre sikerült elszunyókálnom, jött valaki, felébresztett, és a fejemre húzta azt az izét. Aztán ki tudja, lehet amiatt sikerült rendesen elaludnom. Ma meg már hat óta fent vagyok, várom anyát, és unatkozom. Figyelem a lélegzetem, hátha jobb lesz, kényelmesebb, de ez a fájdalom csak nem akar múlni. Tegnap még a lépcsőn is nehéz volt feljönni.

Este volt egy rémálmom. Nem emlékszem tisztán, de főszerepben az iskola volt. Egy kellemes, napsütötte szombaton bent kellett dekkolni az iskola épületében, és még tanítottak is. 

Jaj, nagy baj!

Nem álom volt...

Teljesen érthető okokból (hosszú hétvége érdekében egy napot ledolgozunk) bújtuk a tankönyveket a hétvégei nap délelőttjén. Talán az egyik legrosszabb az egészben, hogy a mai nap minden óráján számoltam vissza a perceket, mennyi van még hátra. Ilyenkor minden annyira különleges, de talán nem is ez a megfelelő szó. Inkább mondanám, hogy érdekes. Az iskola teljesen olyan, mintha egy olyan klón napja lenne ez a pénteknek, amit kicsit félre másoltak. Pont ugyanolyan órákkal, csak rövidebbek, ugyanazok a tanárok, csak fáradtabbak, ugyanolyan gyerekek, csak kevesebb van belőlük. A nap meg süt, nem úgy, mint pénteken. Bár tény, pénteken sem lehetett panaszkodni. A tavasz egyre beljebb merészkedik a telet felváltva, és amíg pár napja még fehér takaró borította be a tájat, ma már a nap sugarai szárították az aszfaltot. A lényeg így is úgy is az, hogy a ragyogó napsütést a gyerekszem csak az iskola ablakán keresztül bámulja fizikaóra kellős közepén. A lecke természetes ugyanolyan sok, és annak ellenére, hogy péntekről szombatra nem kértek túl sok mindent, de hétfőre feladták a feladatot, amire csak egy napunk maradt. A szombat senkinek sem jó, de ha ez van, akkor menni kell.

Most, hogy megtárgyaltuk a szombati tanítás hátrányait, evezzünk kicsit könnyedebb vizekre:

Izgalmasabb iskolai napokat!!!

No, de ki fogja ezt nekünk megadni? Mástól várjuk, mi pedig csak ülünk, és pityergünk, hogy még mindig hét óránk van? Igen, ez is egy jó megoldás, csak ettől még nem fog megcsappanni az óráink száma. Ezzel nem azt mondom, jó, hogy ennyi óránk van, és mi diákok ne tegyünk semmit ellene, de a hétköznapokhoz való hozzáállásunk sok mindent meg tud változtatni. Pár ötlet az izgalmasabb órákhoz: Első, és legfontosabb, hogy otthon csinálj házit. Tudom, én is diák vagyok, van, hogy elfelejted, nincs energiád, nincs időd, ezért szünetben állsz neki megírni a leckét, de a szünet egy nagyon fontos dolog két óra között, kár mindig házi írásra fecsérelni az időt. Van 10-15 perced, hogy felállj, jobb ha ilyenkor tényleg felállsz, és nem görnyedsz a tankönyv fölött. Ha meg felállsz, ezer meg ezer dolgot tehetsz, amire eddig nem is gondoltál, vagy csak lusta voltál megtenni. Persze 10 perc sem egy óra, de néhány dologra elég csak 10 perc. 

Tea, kávé, forrócsoki...

Üdvözöllek titeket, a meleg italok világában. Van egy szép bögrétek? Van a sulitokban szekrényetek? Tovább megyek: Munkahelyen van egy kis szabadidőd? Legyél diák, vagy felnőtt, jól fog esni a munka és a tanulás között egy forró kényeztetés. Nincs más dolgod, mint bevinni a suliba egy általad kedvelt bögrét, teafiltereket, forrócsokiport vagy esetleg instant kávét. Édesítő, citromlé és mehet is a buli. Ha van egy hosszabb szüneted, és a sulid rendelkezik mikróval, ragadd meg az alkalmat, töltsd meg vízzel a bögrét, és készítsd el a kedvenc forró italodat a suliban is. Tej nélkül unalmas a kávé vagy a forrócsoki? Hajrá, fogd meg a tejet, és ha rendelkezésedre áll hűtő az iskolában, tartsd ott. (Mondjuk nem árt felcímkézni, mert a miénket lenyúlták :D )

Tablók...

Őszintén, hányszor nézted végig a tablókat a sulidban? Mert elég mulatságos tablók kerülnek ki sokszor az iskola falaira, amik jobb kedvre deríthetnek. Ha nagy az iskola, tengernyi osztály kerülhetett már ki a falakra, mosolyt csalhat arcodra, ha véletlenül megtalálod egy tanárod tablóját, aki a sulidba járt. Persze ez az elfoglaltság csak azoknak jó, akiket nem ráz ki a hideg, ha az iskolával kell foglalkozni, mert valljuk be, én nem vagyok egy egyszerű eset ebben a tekintetben. Aki otthon élvezi, ha megnézheti az iskola munkatervét, annak természetesen jó mulatság a tabló nézegetés is a szünetben.

Szerezz másoknak is örömet...

A te unalmad is megszűnik, és mások is jobb kedvre derülhetnek egy kedves üzenettől. Nincs más dolgod, mint kis cetliket gyártani, amikre kedves üzeneteket írsz. Iskolatársaidnak és munkatársaidnak is okozhatsz egy szebb napot, ha becsempészed szekrényükbe, vagy ráteszed asztalukra a kis üzenetet. Neked is jól esne, ha egy nap egy kedves üzenet pottyanna ki a szekrényedből.

Dicsérj...

Ez hihetetlenül egyszerűnek hangzik, de az emberek között egyre kevésbé szokás megdicsérni egymást. Nem kell semmit tenned, mint közölni a másikkal, ha éppen valami tetszik rajta. Mész a folyosón, jön veled szembe egy lány, akivel eddig talán még nem is találkoztál, de megtetszik rajta a pólója? Rajta, ne mulaszd el az alkalmat, csak egy mondatba kerül: "Jó a pólód". Ő is örülni fog neki, neked pedig semmibe nem kerül. Nem csak jó érzést keltünk a másikban, hanem az ismerkedés kezdete is lehet egy ilyen apró mondat.

Klasszikusok...

Ez teljes mértékben iskolás dolog, ráadásul nem is a tanárok kedvence, de élmény lehet, ha nem is nekem, de a fiúknak biztos. Azért írom, hogy klasszikusok, mert szerintem ezek nem a mi korosztályunk találmányai, viszont kétségtelenül jobb, mint bámulni a telefont szünetben, meccset játszani valami irtó elmés játékkal. Asztalitenisz egy asztalon? Elég egyszerű, de amikor a labda pattog, a szabályok megváltoznak, az osztályterem versenyteremmé változik, (a kellemesen olvasgató emberek örömére) nagy élmény lehet a fiúknak. De nézőként is mulatságos látni, ahogy a fiúk versenyszelleme előjön, és egyre frappánsabban bújnak ki a szabályok elől (amik nincsenek is). A pingpong mellett a labdázás alufólia  galacsinokkal, üvegek dobálása, táblára rajzolás, terem "ízléses" díszítése is igen híres dolog. Habár ezek az egyszerű fiús szórakozások nem mondanak szerintem senkinek sem újat, mégis biztos van, aki egyszer sem próbálta ki, még akkor sem, ha fiú. Hát hajrá, amíg gimisek vagytok, élvezzétek ki a csintalanság kulturáltabb tevékenységeit. 

Azt hiszem egyelőre ennyi lett volna, de ígérem, ha kitalálunk valami új, felettébb szórakoztató szünet alatti elfoglaltságot, megosztom itt is.

(A forró italokhoz visszatérve, a zacskós leves és zabkása is kilátásban van. Ha véghez visszük tervünket, biztonságosan ideírhatom, hogy bevált. Vagy nem... )