Kicsit el vagyok maradva (kicsit???), tudom, de ez nem jelenti azt, hogy a részek elmaradnak, vagy hogy a két hétből csupán ennyi maradt meg. Napjaim azóta sűrűek, tanulósak, ráadásul minden délután lefáradok, és még a dolgaimmal sem végeztem. Fáradtan, amikor egy kiadós alvás esne a legjobban, még neki állok leckét írni, tanulni. De ne is húzzam a jelen szavát, tekintsünk a múltba pár héttel ezelőttre:

Az ötödik napom. Igazából szeretek itt lenni. Talán azért, mert Pest, és Pestet mindig is szerettem, mindig a szívem csücskében lakozott. De bőszen állíthatom, hogy ebbe sem csak ez van, az már hozzám nem méltóan egyszerű lenne. Ez a nagy épület a gyerekkorom. Régen viszont egyenesen gyűlöltem meglátogatni szeretett kórházamat. Apropó, ismét pontosításra szorul az eredeti állítás. Én EZT a kórházat szeretem, itt szeretek lenni. Koránt sem biztos, hogy ez más kórházakra is igaz. Persze a szeretet alatt sem azt kell érteni, hogy mindig itt lennék, de ha már arra kerül a sor, hogy kórházba kelljen menjek, vagy be is kell feküdnöm, akkor ide szeretnék jönni. Valamiért itt végtelenül megbízom az orvosokban, dolgozókban, úgy beszélnek velem, mint egy gyermekkel, kedvesek, előzékenyek, tudják, szeretik a dolgukat. Sajnos azt is tudom, elkezdhetek visszaszámlálni, meddig leszek ennek a kórháznak a betege, hiszen lassan átlépek a felnőtt korba, ahol talán minden más lesz, egyet leszámítva, a CF megmarad. Éppen ezért kórházba is kell járnom, de az már nem ez lesz, ahol most fekszem. Valahol pedig félek a változástól, az újtól, de ez mindig is így volt.

Ma volt a cukorterhelés és jobban bírtam, mint azt hittem. Nincs sok tennivalóm ebben a kórházban a fekvésen és pihenésen kívül.De azt intenzíven csinálom. Azonban a tanulnivaló sem tétlenkedik egymagában a szekrényben, mert néha magamtól is előveszem, tanulgatom, vagy a kórházi tanár jön be, és tanít. Ma például nyelvtan táblázatokkal bombáztak meg, aminek rettentően örülök, mert nagyon hasznos kis papírlapok. A cukorterhelés befejeztével, amikor már igencsak gyötört az éhség, megehettem a megrendelt madártejemet is. Szép az, amikor több, mint 10 éves vágyak vállnak valóra. Le sem lehetett törölni az arcomról a mosolyt, amikor boldogan falatoztam a nagy adag madártejemet.

Ugyan jó dolgom van itt, de egy valaki mégis hiányzik, hogy beszélgessünk, nevessünk, vagy csak egyszerűen itt legyen. Anyu, aki néha sok, de visszavonhatatlanul az anyukám, és bizony 16 évesen még hiányzik, ha nagyon sokáig nem látom.

Kimentem, mert légzés funkciózni kellett mennem. Ez is érdekes ám, ugyanis aznap (tegnap) minden jóval tömtek, legyek éhes, vagy jóllakott. Az ebédem is lassan csúszott lefelé, de mára nem bántam meg, mert kitágult a gyomrom, és a nem morci nővér rácsodálkozott, hogy mennyit ettem. Így nagyobb sikerélményem lehetett ma. Sokszor megéri a szenvedés, mert van eredménye. Tehát a tegnapi spárgakrém leves után én felkészültem, hogy lemegyek. Bár azt mondta morci nővér, hogy csak ebéd után menjek le, de testemre hallgatva nem így tettem, mert már így is teli volt a pocakom. Fél óra erőgyűjtés és gyomorgörcs után eldöntöttem, hogy kilépek a szobám ajtaján, megkeresem morci nővért, és elkéredzkedek lélegezni. Szerencsémre ő sehol sem tűnt fel látótávolságon belül, ezért odamentem a pulthoz. Hozzá akartam szólni egy nővérhez, mert a mellette ülő nővér láthatóan nagyon elfoglalt volt. Azonban mielőtt kinyithattam volna a számat, a másik nővér mosolyogva rám nézett és megkérdezte, mit szeretnék. Én készségesen válaszoltam, ő viszont azt mondta, azért megkérdezi "morci" nővért is. Én már el akartam ájulni az ötlettől, mert ha megkérdezi, tuti biztos, hogy vissza leszek parancsolva magánzárkámba, hogy fejezzem be az ebédemet és utána minden további nélkül indulhatok is le. Szerencsémre nem ez történt, hanem a nővér kellemes mosollyal az arcán közelített vissza felém, és mondta, hogy mehetek. Épp indultam volna el, amikor megkérdezte, hogy tudom-e, hol van, vagy kísérjen le. Gondolkodás után megkértem, hogy inkább kísérjen le. Megmondom, miért. Egyszer igaz az, hogy gőzöm sem volt, hol van a 45-ös rendelő, de a másik okban ő is benne volt. Morci nővér után jól esett a jelenléte. [...] Mikor mentünk le, beszélgettünk egy kicsit, azt mondta csak egyszer látott légzésfunkciót végző embert, tehát annyira nem tudja, hogy működik, úgyhogy kicsit örül, hogy láthatja. Jót fújtam egyébként a doktornő szerint. Számomra nem szárnyaltam túl az elvárásaimat, így nem tartom annyira jónak, de a kórházazáshoz képest meg vagyok elégedve vele. A nővér egyébként, aki lekísért, annyira kedves volt, és olyan szép volt a kisugárzása. Kár, hogy csak egy rövid interakció idejéig ismerhettem. (Naplóbejegyzés, 2018. 04. 06)

A mai napom egyébként egész érdekesen alakul. Barátnőmék jöttek be látogatni, akiket már nagyon régen nem láttam. Hoztak ropit, ami kifejezetten jól esett, ízlett is, és már alapból is kívántam a sósat. Most pedig a doktornő jött be közölni egy igazán jó hírt, még pediglen azt, hogy a cukrom jó. Perfekt. Nagyon jó. Örömömben sikítani tudtam volna, mintha arcon csapna most a jó. A pozitív élmények érdekében jó ez a kórház, ez a pihenés, hogy a suliban is visszatérjen a magamba fektetett hitem. Anyut is felhívtam, hogy közöljem vele ezt az igazán jó hírt, de a villamos zajától nem hallotta. Szegény nő, sajnálom néha, hogy elszólásai miatt képtelen titkot tartani, mert természetesen megkérdeztem, hogy mi a csudát keres ő a villamoson, hiszen Szigetszentmiklóson villamos nincs, az egyszer szent, tehát csak Pesten lehet. A tipp bejött, hozzám tart. (Pár órával később)