Kezdem megszokni a helyet, tudom, mi hol van, megszoktam a szobám látványát, tudom a falon elhelyezkedő foltok nagyságát, színét, helyét. Kezdem lassan úgy érezni magam az ágyban is, mintha a sajátom lenne. Mellettem van a puha, fehér, szőrmés párnám, a rózsaszín, puha takaróm, meg a fejem alól elmaradhatatlan kispárnám. Könyvekkel is el vagyok halmozva, innivaló is van bőven, még nassolni való is akad a szekrényben. Apropó szekrény, már tanulni való is van odabent, tehát igazán nem panaszkodhatok.

Ahogy lekötöttek az infúzióról, inhaláltam egyet, meg ettem. A hasam ugyanis korgott, szükségem volt egy kevés élelemre. Sokat azonban nem ehettem, mert már tegnap közölve lett velem egy program, ami délelőtt lenne végrehajtva. A program pedig a mellényezés (egy olyan gép, ami így működik: felhelyeznek egy mellényt, levegőt eresztenek bele, megrezegtet, fellazítja a váladékot. Azért kell, hogy könnyebben fel lehessen hozni, ami lent van), ezért ruha is lett nekem behozva. Ezen felül nem csak egy egyszerű ruha lett behozva számomra, hanem tulajdonosa lettem egy új pólónak és egy új pizsamaszettnek is. Igazán jól esett már egy kis frissülés. Anya még lekísért a mellényhez, aztán ment is a dolgára.

Kissé kaotikus leírásom után, rendszert viszek a dologba. Délelőtt tehát a mellényen, kezelésen, a doktornő vizsgálásán és a köpet leadásán kívül nem történt más jelentős. Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy ezerszer egyszerűbb levegőhöz jutnom, maszk sem kell már, bár alváshoz még lehet felteszem. Könnyebb nagyjából minden, úgyhogy ér valamit ez az antibiotikum. Apropó antibiotikum. Kezdem megjegyezni, mikor tesznek fel infúziót. Kezdem látni a rendszert, felfedezni, megjegyezni a fix időpontokat. Hajnalban, hatkor kapok kettőt, délután is kapok egyet, olyan három körül, egyet bekötnek nyolckor is, majd éjfélkor is csöpög egy. Egy lecsöpögése olyan húsz percet vesz igénybe.

Ma a dietetikus is meglátogatott, akivel megbeszéltük mi az a kaja, amit ki nem állhatok (megjegyzem nincs túl sok belőle, nem vagyok válogatós), illetve mi az, ami után tíz ujjam megnyalom. A nagy beszélgetés végén véghezvittem nagy tervemet is, miszerint madártejet kérni. Három évesen orrmandula műtétem után kérdezték meg tőlem, hogy kérek-e madártejet, de a válaszom nem volt, mert a pici Fruzsi azt hitte, hogy az a madárnak a teje. Azóta bánom, hogy nem kértem, tekintve, hogy a kedvenc ételeimhez tartozik.

Délután egyik barátnőm is meglátogatott, akivel jót beszélgettem. Időközben behozták a vacsorámat is, (HÁROM SZELET KENYÉR!!!) amit már csak nevetve néztem. Megkaptam a sulis híreket, és nevettem is jókat, amit régen nem csináltam már (hát pár napja, de az nekem rengeteg).

Ma a matektanár is meglátogatott, és házit is adott. Ma este három dolgot csináltam, ami abszolút nem volt szokványos, és lám, a kórházban történik meg. Matekházit írtam, figyelmesen írtam, értettem.