Lám, eljött az utolsó nap is. Felkelt a nap, és érzem, vége van valaminek. Nincs több filmezés, jó kis matekozás, magyarozás, angolozás, nincs több branül elromlás, vénagyulladás, elmúlik a városi zaj, meg az oxigén bugyogása a fülem mellől. Hatkor keltem, ahogy Jó fej nővér köti be az infúziót. ÁLLJ! Jön egy rémült anyuka, aki hívja a nővért. Az események felpörögnek, az álmosság kiröppen a szememből. Hallom, ahogy szól a "halál hangja", és közben azon izgulok, hogy nehogy most haljon meg valaki, amikor én megyek haza. Megrémültem, és legalább annyira féltem, mint az anyuka. Fecskendő a kezemben maradt, Jó fej nővér pedig kirohan. Kis idő múlva elmúlik a hang, majd a nővér teljes nyugalommal jön vissza. Kérdőn nézek, hogy mi volt ez, majd beavat a sztoriba: "Azt mondja, hogy nullát mutat a pulzusmérő, és ott pislog a gyerek." Egyszerre nyugodtam meg, és nevettem, mert Jó fej nővérben az a jó, hogy lazán, mégis figyelmesen kezeli a dolgokat.

Kimaradt jelenet: Ezt a kis röpke sztorit nem tudom már hova helyezni, mert őszintén szólva gőzzöm sincs, melyik nap keletkezett. (Aztán remélem nem egy már leírt sztori :D )

 Reggel hatkor infúzió bekötés. Teljesen félálomban pislogok, miközben Jó fej nővér csavarná ki a branül kupakját. Nem megy neki, és ezt én is érzem, mert egyre jobban fáj, ahogy csavarja. Feladja, hív egy másik nővért, hátha erősebb. Bejön kb. 5 másodperc múlva, de neki sem megy, pedig ő is szenvedett vele egy kicsit. Kimegy, majd visszajön egy harmadik nővér, az, akivel először találkoztam itt. Szabad kézzel ő sem tudja, így rövid idő után ő is kimegy, majd visszajön egy fogóval. Én mosolygok, pedig a kezem már eléggé fáj. A fogó sikerhez juttat, és sikerül bekötni az infúziót.

Ma egyébként bejött a doktornő, akit tegnap ismertem meg, és azt mondta, hozzám olyan jó bejönni. Nevettem, és megkérdeztem miért. A válasza annyi volt, hogy "Hát mert olyan jó fej vagy". Annyira jól esett ez az aprócska jó megjegyzés, hogy szerintem a fél napot végigmosolyogtam tőle, úgyhogy innen is köszönöm. :)

A cuccaim elkezdtem összepakolni, majd lassan anyáék is megérkeztek. Lassacskán, vagy talán túl gyorsan is, de eljött a pillanat, amikor búcsúzni kell. A levél a kezemben volt, és kerestem valakit, akinek át tudom nyújtani. Sumi nővér a konyhában mosogatott, őt nem szerettem volna zavarni. Jó fej nővért nem is találtam, ahogy egyébként senkit sem, mert a látóteremben csak Sumi nővér volt úgyhogy vártam. Végül a doktornőnek adtam oda, akit tegnap ismertem meg. Mivel nem volt túl nagy ismeretség, illedelmesen megköszönte, és azt mondta majd kiteszik. Nem tudom, ez valóban megtörtént-e, úgyhogy ide is kiteszem, hátha eljut bárkihez, akit érint. Egyébként sajnálom, hogy egyik nővérnek sem tudtam odaadni a négy közül, ráadásul Morci és Köszi nővér bent sem volt. Morci nővért sajnálom a legjobban, mert nem tudtam tőle elköszönni, pedig neki köszönhetem, hogy így a két hét végére igazán jó étvágyam lett. Egy keveset beszélgettünk is, és volt, hogy csak kimentem, rám nézett, majd az órára, é tudta mi kell nekem, mert már pár órája mondtam neki, hogy kettőkor csinálok kezelést. Meg sem érdemli még csak fedő névnek sem, hogy Morci legyen a neve, hiszen annyira kedves, odaadó, jószívű nővér, ember.

Most pedig íme a levél:

Levél tőlem

Kedves mindenki!

Mindenki, akivel bármilyen kapcsolatom volt a két hét alatt. Nővérek, akik napra (vagy éjszakára) készen segítőkészséggel megáldva hordták az infúziót, és bármit kértem, segítettek. Bár tény, hogy nem voltak nagy elvárásaim, csináltam mindent, amit mondtak. Nővérek, akiknek nem én voltam az első számú betegük, de mindenben segítettek, ha szükségem volt rá. Gyógytornász, aki az elején az osztályra járt fel, később pedig magam mentem le hozzá, hogy kezeljen, erősítsük a tüdőmet. Doktornők, aki legelőször megvizsgált, akik az osztályon megvizsgáltak, aki a két hét alatt az „én” doktornőm volt, aki csak úgy megvizsgált, aki a CF után kérdezett, majd megvizsgált. Szerintem életemben nem sóhajtottam ennyiszer, ilyen rövid időn belül sztetoszkóp alatt. Dietetikus, aki lehetővé tette, hogy madártejet kapjak a kórházban (több, mint 10 éves vágyam). Szakácsok, akik elkészítették a madártejet, s a sok más finomságot is, amit itt ettem. Tanárok, akik nem hagyták, hogy felejtsek a két hét alatt. Takarítók, akik mindennap tisztává varázsolták a terepet. Mindenki, akit esetleg kihagytam a felsorolásból. Nem tudom, mit adhatnék én azért a sok munkáért, kedvességért, amit itt kaptam. Nem művészetem a rajz, de az írás közel áll szívemhez, láthatták is talán páran, hogy irkáltam egyet, s mást, mikor eme kis szobában lábadoztam. Így hát gondoltam, mégis hagyjak itt valamit, írok egy levelet. Talán jobb volna azzal kezdenem, hogy nagyra becsülöm munkájukat, s azt is, ahogy a gyermekekkel bánnak. Olyan finoman, kedvesen, szeretetteljesen közelednek felénk, hogy nyomban azt is elfelejtjük, betegség ül rajtunk. Én is ezt éreztem, és el sem tudom mondani, mekkora a hála szívemben. Mert mikor ide bekerültem, lázam sem tudta elnyomni azt a hálát, amit akkor éreztem, amikor a lehető legóvatosabban a branült megkaptam, amikor kedves, mosolygó tekintetekkel találkoztam. Minden örömöm akkor a legnagyobb, ha egészséges vagyok, ezért a gyógyulást is, amit itt kaptam köszönöm, ahogy azt is, hogy e falak között megerősödhettem. De nem ezért vagyok a legjobban hálás. Egy dolog megtanulni hogyan kell vénába tűt szúrni, de amit itt tesznek, csodálatos. Hiszen nem mindig könnyű gyermekekkel türelmesen bánni, tettre készen sírást csillapítani, gyermeki lelkekbe mosolyt csalni, betegséget elfeledtetni. Amit én kaptam itt, az megmarad egy jó időre, mert a két hétben csodálatos volt tömény szeretetet, gondoskodást, vidámságot érezni. Hihetetlenül feltöltött a sok mosoly, amit kaptam, és amit adhattam. Kívánom, hogy sok kis hálás szív kerüljön ki innen, s az itt dolgozók is leljék örömüket az életben. Kívánom, hogy a mosoly e falak közül ne szökjön ki. Egyet azonban bizton állíthatok, ha máskor is betegség adódik, szívesen jövök ide, mert a vidámság is gyógyít. S továbbá köszönöm, hogy elláttak, velem kedvesen bántak, és az én szívem is boldoggá válhat.

Hálásan búcsúzik: Fruzsi, a „mukós nagylány”

Nap végén összeszedtem gondolataimat, és arra jutottam otthon, a puha ágyamban feküdve, hogy rettentően hiányzik az ottlét, mert már annyira hozzászoktam. Tudom ez elmúlik pár nap múlva, de most még friss az élmény, és csak azt tudom mondani, hogy hiányzik Jó fej nővér hangja, Morci nővér mosolya, Sumi nővér humora és Köszi nővér vidámsága. Ez pedig azt is összefoglalja, milyennek ismertem meg őket, mi maradt meg belőlük, és csupa jó.

Tegnap reggel még a kórházban ébredtem, de itthon feküdtem le aludni. Igazából szörnyű érzés volt. Este ki is folyt egy pár könnycsepp, és olyan csönd volt, hogy alig aludtam el. Az érzések összetömörültek a lelkemben. Olyan rossz, hogy a nővérek már nincsenek itt, mert annyira kedvesek voltak, jó emberek. Tudom, hogy jó emberek. Aki kórházban dolgozik, gyerekekkel foglalkozik, nem lehet rossz ember. Igazából este azt sem tudtam már, hol vagyok, szememet behunyva kórházba képzeltem magam, és abban reménykedtem, hogy majd valaki megfogja a kezem, hogy finoman beköthesse az infúziót. Nem történt meg. (Naplóbejegyzés, 2018.04,16