A mai napon kellemes csalódásban volt részem. Részt vettem egy igazán jó, színes, fiataloktól nyüzsgő programon. Nos, ez úgy történt, hogy...
A városomban megrendezésre került az első ifjúsági nap, melynek célja a településen élő fiatalok összerázása volt. Létrehozni valamit, amelynek keretén belül egyszerre tudunk játszani, örülni, tanulni. Az elgondolás szép és jó volt, de sajnos nem lett velünk úgy közölve, hogy ennek örülni is tudjunk. Nem lehetőségként, hanem év végi nyűgként éreztük nyakunkba zúdulni az ifinapot. Nem mondom, hogy örültem, mikor először megtudtam, hogy részt kell venni egy olyan programon, amelyen kötelező a megjelenés. Amikor azonban egyértelművé vált a nap menete, hogy kell egy tízfős csapat, kell zászló, csapatnév, elkezdtem komolyan érdeklődni az esemény iránt, és elsők között emeltem magasba a kezemet, hogy én bizony csapattag szeretnék lenni. Nem tudtam, hogy mi vár rám, nem tudtam a feladatokról sem, de a kihívást szerető személyiségem örömmel vette az akadályt.
Szépen lassan kezdett világos lenni, hogy mi az elvárás az ifjúsági vetélkedőn, én pedig egyre izgatottabb lettem. Megtudtam a feladataimat, majd a nap menetrendjét is. Nem kellett sokáig kíváncsian egy helyben ücsörögnöm, hiszen hirtelen ma lett, és már indultam is a rendezvényre.
A lány. Harci kendővel a fején, amely zölden virít a reggelben. Viccesen csíkos zokni, térdig felhúzva, és a szett kész. Mondhatni, hogy úgy néztem ki, mint egy bohóc, mert ha már a rikítóan zöld kendő gáz, akkor tegyünk rá még egy lapáttal. De ha mindez nem lenne elég, egy kuktával a kezemben ballagtam végig a fél városon. Mások lehet, érdekesen néztek rám, de én a legnagyobb versenyszellemmel álltam neki a versenynek, pont akkorával, mint amekkora egy elsős kislánynak lehet. A legtöbben hülyeségnek tartották, nyafogtak, mert elkezdi egy ember, megy vele a többi. De a mi csapatunk más volt. Kendővel felfegyverkezett társaság gyűlt össze a helyszínen, és vártuk, hogy megküzdjünk ellenfeleinkkel. A legnagyobb vidámsággal persze. Nem voltunk mi vérmesek, azért nem vérre mentünk. Megkaptuk szürke pólónkat (csapatszín), nyakba akasztható névkártyánkat (az előző elsős hasonlatom véletlen volt, de... Az elsősöknek nincs véletlenül nyakba akasztható névkártyájuk?), majd büszkén lengettük zászlónkat. Ha már zászló: a csapatunk neve volt felírva egy fejjel lefele fordított magyar zászlóra. Ez volt, nem kell itt mindjárt felháborodni. De amennyire kreatív volt a többi csapat zászlaja, annyira volt egyszerű, de nagyszerű a miénk. Csoportkép, majd vonulás a főhelyszínre. Mielőtt azonban elkezdődött volna a móka, kaptunk egy kis bemelegítő feladatot. Csapatösszerázás három játék keretén belül. Mi már ezt is hihetetlenül élveztük, én itt is széles vigyorral játszottam. Engem land art-ra osztottak be, aminek a lényege annyi, hogy a természet adta lehetőségekből kell alkotni (kavicsok, gallyak, fű stb.). Ezenkívül voltak még programok, de sajnos a délelőttiekről nem tudok nyilatkozni. A saját feladatom (land art) végrehajtásához először egy szigetre juttattak el minket, csapattársammal együtt. A fákkal beborított helyszínt egy jó kis csónakázással közelítettük meg, majd egyből nekiláttunk művünknek. Sajnos a karcolások, csípések, küzdelmek ellenére nem sikerült befejezni az alkotást, de minden részletének kitalálását, megvalósítását élveztük, és volt, akinek külön tetszett a kreativitásunk.
Ahogy visszaértünk, enyhe csúszás miatt nem maradt időnk ebédelni. Az egyik délelőtti feladat a főzés volt, melyre két fiú lett beosztva (ide kellett a kuktám). Bíztunk bennük, és nem volt hiábavaló. Azt a számot meg is nyertük, mert a mindenki által megfőzött paprikás krumplik közül a fiúké nyerte el a zsűri tetszését. Az én véleményem pedig: Meglehetősen összeszűkült gyomrommal is két tányérral ettem, szóval hm.. elment. :D A második adagot sajnos viszont útközben értem rá megenni, mert indultunk a délutáni progira. Tehát a reggeli kuktasétáltatás után egy jó kis utcai evéssel is megismertettem magamat a városommal.
A délután a katasztrófavédelemről szólt nekem és két csapattagomnak. A vörösiszapról szóló film után egy baleseti szituációt kellett megoldani, de előtte megtárgyaltuk, hogy kevés ismerettel dobnak meg a suliban elsősegélynyújtás téren, ennek ellenére mégis másodikok lettünk, hiszen ha volt, amit nem tudtunk, megkérdeztük egymástól, vagy feltaláltuk magunkat. Tétlenül viszont sosem álltunk, mert az a legrosszabb. Annál minden jobb, minthogy egy baleset helyszínén csak toporogjunk és nézzünk. Kivéve, ha elájulunk, mert akkor mi is segítségre fogunk szorulni, mint ahogy azt a szituációban is tapasztalhattuk egy sokkot kapott nőn.
Az utolsó program után maradt pár óránk eredményhirdetésig, amit beszélgetéssel töltöttünk ki. Nyolc órakor pedig eljött a nagy pillanat, kiderült, hogyan teljesítettünk. Nagy izgalmat követően elhozták a fiúk a legjobbat főző csapatnak járó díjat, a nagy csapat pedig az első helyezéssel büszkélkedhetett. Elsők lettünk, éremmel a nyakunkban, nyereménnyel a kezünkben. A nap végén még az a kukta is visszakerült hozzám, amit a nagy sietségben a főzős helyszínen hagytam. Örültünk, nemcsak a nyereménynek, hanem annak is, hogy mindhárom dobogós a mi iskolánkból került ki. Jó kis csapat voltunk, igazán felemelő látvány volt, hogy velünk együtt volt, aki komolyan vette a feladatokat.
Összességében a rendezvényről a véleményem: a nyafogások ellenére voltak, akik nagyon élvezték a programokat, finomat főztek, és ettek, alkottak, sportoltak, tanultak. Köszönöm a szervezőknek az első ifi nap létrejöttét, öröm volt részt venni rajta, és csak így tovább! Jövőre jöhet a második! ;)
